Használtteszt: Mercedes-Benz 250 D Turbo (1989)

Egyébként ez itt egy új autó, milyen is lenne. A hangszigetelése annyira kirekesztő, hogy nem csak a külvilág zajai, de a tőlünk egy vékony falnyira lakó, két és fél literes turbódízel motor kerregése sem igen hallatszik be. Persze, ez a blokkszéria már csendesebb, mint a korábbi, púpos szelepfedeles, meg egyébként is, az előkamrás dízelek általában véve puhábban járnak, nem zakatolnak annyira, mint a modernebb örvénykamrásak, pláne a közös nyomócsöves korszak előtti közvetlen befecskendezésesek. De azért ennyire megölni azt a finom, öthengeres hangot... Már szinte bűn, hiszen egy mai Volvóban jobban hallja az ember a motort.

Egyre otthonosabban érzem magam. Megtalálom a helyzetemet a még szinte kőkemény epedarugókon feszítő ülésen. Itt nemhogy a 124-esek jellegzetes betegségéről, a féloldalasan (vagy teljesen a vasig) leült ülőlapról nem tudok beszámolni, de még a támlának azon az ajtó felé eső púpján, amelyet a becsusszanó vezetők háta viszonylag hamar lyukasra koptat, is csak makró lencsével tudnék kopásnyomokat fotózni. Mert itt még a vezetőülés is kvázi új, legalábbis tízszer közelebb van a szalon állapothoz, mint a nemrégiben tesztelt, kétszázezer körül futott hatéves középkategóriásoké.

Az összes kapcsolón fehéren üvölt a piktogram, a tapogatásnak kitett felületeik mattak, a fabetétek, mint valami japán, lakkozott ékszerdobozok, úgy csillognak. Makulátlan a szőnyeg, még a csomagtartóban is, a kormány rücskei bántják a tenyeret, a jellegzetesen mercis kulisszában kapcsolható, négygangos automataváltó karján a gomb vadonatúj. És nézzék a küszöbdíszlécet – ez általában már 100 ezer kilométernél kopni, karcolódni kezd, de itt... És semmit nem cseréltek a kocsi új kora óta.

Egy ilyen megkímélt, keveset futott autónál persze elvárás ez a fajta újszerű hamvasság, pláne, ha az Mercedesből van. Igen ám, de ez nem futott keveset.

Kapaszkodjanak meg, közel 400 ezer kilométer van benne, azaz kétszer annyi, mint az erősen lefingott, negyed ilyen korú menedzser-vágenekben (mínusz Peugeot), amikről nemrég írtunk. Egy Zsiguli, Wartburg, ha megér efféle kort, már karikába hajlik, kárpitozásról nemigen lehet beszélni az utasterében, s túl van a harmadik motorgenerálon. Ha egyáltalán létezik, aminek nincs sok esélye. Egy Suzuki Swift, Volkswagen Golf még valószínűleg húzza magát, de ha nem valami hosszútávfutó használta futármunkára, hanem rendesen, vegyesben tudta le a kilométereit, akkor a szivacs az ülésekben már valamelyik előző tulaj tomporához idomult rég, rozsdapöttyök, esetleg lyukak tarkítják a karosszériát, a motor a végét járja. Ez meg itt. Ááá, hihetetlen. Mondom, új.

Úgy meresztem a szemem a kilométer-számlálóra, hogy belefájdul a fejem. Próbálom egyeztetni a teljességgel hihetetlen adatot a kocsi valószerűtlen állapotával. Ha valaki a tizedére tekerné vissza a számlálót, talán még azt is elhinném, olyan. Még az újszag is erős, felfoghatatlan. Vajon hol mentek vele ennyit, hogy így megmaradt? Valami végtelen hosszú, tükörsima padlójú, sötét alagútban, vákuumban?

Kriston Pali, aki ebben az autóban nőtt fel, és lett Mercedes-rajongóvá – övé például az egyik legszebb 190-es ma az országban – azonban szinte az utolsó kilométerig el tud számolni a futással. „Ez már a harmadik Mercedes volt, amit édesapám a nyolcvanas években vásárolt. Automatikus kapukat készített, tizenöt év alatt vagy ezerötszáz darabot szerelt fel, elsősorban elegáns házaknál, Budapest úri negyedeiben. Jó neve volt a szakmában, azok a kapuk ma is hibátlanul üzemelnek, ha el nem bontották őket, pedig sokuk már a harmincadik évén is túl van. Már a rendszerváltás előtt vett először egy használt 190-est, aztán egy másik, használt 250 D-t, majd ezt, de már újonnan” – avat be a kezdetekbe.

„Az órája Erdélyben 1996-ban fordult át 100 ezerre, öt évvel később, Norvégiában meglett a 200, majd a 300-as számra 2008-ban, itthon ugrott. De még mostanában sem pihent sokat az autó, elkezdtünk Balatonon építkezni, emiatt gyorsabban tettük bele a kilométereket, mint előtte bármikor” – hitelesíti az eredményt. „Számtalanszor voltunk vele Németországban, Olaszországban, jó párszor Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, Görögországban, Montenegróban, Svédországban és Norvégiában, ahol felmentünk vele egészen a Nordkappig. Sokat látott, bár vigyáztunk rá, amennyire lehetett” – jönnek a részletek.

A két generációval korábbi állólámpás Mercimnél jóval szűkebbnek, kisebbnek érzem ezt az autót – hiába, itt nagyon odafigyeltek a homlokfelület csökkentésére, ezért a tetőoszlopok erősen befelé dőlnek, vállban nem túl széles a kaszni, de valójában hosszirányban elöl is, hátul is jóval több benne a hely. Nagyon hasonlóan mozog, mint a régebbi Mercik, de sokkal finomabb, csendesebb, masszívabb, krémesebb az érzés.

Szépen gurgulázunk a tó körül, fotózunk, nyitogatunk, kapcsolgatunk, lenyűgöz. Az utasterén és a csomagtartójában szinte nem, de a külsején azért látni használati nyomokat – ha akár egyszer is összetörték és átfényezték volna, nyilván más lenne a helyzet, de ezek itt még az eredeti, gyári lemezek, pigmentek, lakkréteg. A csomagtartó fedele például karcos (általában azon zajlott az útszéli piknikezés), a köténylemezen is látni egy-egy balul sikerült parkolás nyomát. Kis sérülés akad a jobb hátsó sarkon is, a legfurcsább azonban egy éles nyomás a jobb első sárvédő – tetején...

„Hogyan került ez erre a lehetetlen helyre?” – kérdezem hüledezve. „Hehe, Balatonon. Dolgoztunk a ház teraszán, körülöttünk szerszámok, egyszer csak lába kelt a kalapácsnak. Kerestük, nem találtuk, jobb híján megebédeltünk. Aztán odamentünk az autóhoz, ott hevert mellette a kalapács, a sárvédőn meg egy friss nyom. Kitalálhatod...” – válaszol Pali.

Túl vagyunk a képeken, végre lehet menni is, vége az araszolva fotóhely-keresésnek. A hosszú áttételek és a 125 ló 1993-ban lehet, hogy még elég erősnek tűnt Tibi barátomnak (bár ő sem a dinamikájáért imádta ezt az autót), 1989-ben pedig végképp soknak tűnhetett a Zsigulik ellenében, de most, negyed századdal később már éppen csak elég. Pedig akadtak jóval szerényebb teljesítményű 124-esek is, gondoljunk csak az első széria 72 lóerős 200 D-jére, ugye?

Ha azonban a turbó rákapcsol, a 227 Nm tud ám vasat mozgatni, ha észbe kap. Az automata ellenére 13 másodperc alatt megvan a 100, ami ugyan csak kisautó-mérce ma, de a hosszú áttétel és a nagy nyomaték miatt országúton javul a helyzet a korosodó 124-es javára. Ott érzi magát elemében, 90-ről 130-ra lépve gyönyörűen húz, és állítólag éppoly csendes hömpölygéssel viszi a 160-at, mint a 80-at.

Azt hiszem, most ment teljesen tévútra ez a teszt. Az elmúlt hosszú bekezdésben végig a kocsi dinamikájáról írtam, ami – lássuk be – teljességgel érdektelen egy 24 éves dízel Mercedesnél. Tud menni? Ha kell, igen, egészen tisztességesen. Kell vele nyomulni? A szlovák kettőt nézi, aki ilyet hisz. Egy ilyen 124-es épp az ellenkezőjére való – nyugtató terápia ebben az idegbeteg világban. Minden eleme, megnyilvánulása az örökkévalóságot sugározza felénk, mintha valamennyi kapcsolója, moraja, szagmolekulája úgy készült volna, hogy egyfajta fél-éber mechanikai zen-meditációba ringasson. Baromi jó érzés, érdemes egyszer megélni.

Tíz Egyenlítő-kör azonban egy ilyen autónak is sok, legalábbis egyes alkatrészeinek. A kormány hangyányit már lóg, most jött el az ideje kicsit utánállítani a Pittman-tengelynek, nehogy egy későbbi szabályzás után szorulni kezdjen a szerkezet. A váltóban is elkelne egy ránézés a fékszalagok táján, mert erős gyorsításkor egyből kettőbe érezhetően ránt. Más? Semmi.

Bosszantó hiba azért akadt az évek folyamán. Ilyen például a hűtőventilátor hőkuplungja, amit már háromszor kellett cserélni. Az is 124-es típushiba, hogy idővel az első rugók kilágyulnak, eltörnek, azokat már ezen az autón is cserélni kellett. Egy garnitúra porlasztócsúcsot is kért már a motor, melytől ismét füstmentes, csendes és erős lett, a bal fényszóró tükre pedig megszürkült egy kavicsfelverődést követően. Az üveg most új, de a romlás megindult, rövidesen kell egy teljes új lámpatest, de minimum egy kiadós foncsorozás. Kriston Jánosnak azonban egy ponton elege lett az autóból.

Szétesett ugyanis a vákuumszivattyú. A dízeleknél a fékrásegítő működtetéséhez szükséges vákuumot (sőt, itt a központi zárat, a motor leállítását és a fényszórómagasság-állítást is ez végzi) nem lehet levenni a szívócsőről, mert azon a helyen vákuumot csak benzinmotorokon találni. Tehát itt külön pumpát használnak, amit a motor vezérműláncával hajtanak meg. Ebben van egy hullámos pálya, azon egy görgőscsapágy fut, amihez a szivattyú dugattyúját kötik. A csapágy ennyi kilométer után sokszor megragad, akkor pedig beindul a motoron belüli, önműködő eszterga. Nem szép baleset, tréler után kiált, ráadásul rosszabb esetben a motor is telemegy a fémtörmelékkel, amit ki kell pucolni. Még cudarabb helyzetben a csapágyak, az olajszivattyú is tönkremegy.

Ennek a Mercedesnek a motorját időben sikerült leállítani, amikor a baj bekövetkezett, a pumpa cseréjén túl nem lett nagyobb költség. De Kristonék sokat mennek az autóval, ráadásul gyakran messzire. Amúgy is azt érezték, túl sokáig húzta már az öreg Merci náluk, ezt a hibát jelnek vették. A kocsi eladósorba került – én ekkor fotóztam le, hogy a sztori megmaradjon az utókornak.

Ott jártamkor már az udvarban parkolt a frissen, használtan vett W140-es Bálna – egy S500. „Rettentő sok benne az extra, nagyon kevés benne a kilométer, szinte új!” – mutatta az idősebb Kriston. Engem nagyon nem hatott meg, több W140-est ismertem, egyről, amit évekig láttam, sőt, sokszor ültem is benne, azt meg is írtam. De az öregen igen nyűgös és drága 140-esnél a 124-es fényévekkel megbízhatóbb, tartósabb, hűségesebb autó, még ha ebben a példányban már sok is a kilométer (bár szerintem még előtte van legalább kétszer ennyi), szerényebb is a felszereltsége.

Minden erőmet latba vetve megpróbáltam rábeszélni Kristonékat, hogy tartsák meg a 124-est, hiszen soha nem lesz még egy ennyire jó kocsijuk. És még valami motivált, a saját sztorim. De nekem közel harminc év után kellett kinyomoznom, majd a porból felépítenem azt a Mercedest, amit az apámnak el kellett adnia 1974-ben. Pokoli volt a küzdelem, de így utólag kijelenthetem, mindennél jobban megérte. Nagyon szerettem volna, ha Kristonék nem engedik el a 250 D Turbo kezét – hiszen ha valami, pontosabban, ha valaki, hát ő már tényleg családtag.

Hogy mi a sztori vége? Elég, ha annyit mondok: Happy Ending.