„Mindent az alsó érintőképernyőn keresztül tudnak irányítani. A klímát, a vezetési asszisztenseket, például a tempomat bizonyos funkcióit, meg természetesen a rádiót és a navigációt is. Hagyományos értelemben vett műszerek nincsenek, a kívánt információkat a felső, 12 colos TFT-re tehetik ki, ízlés szerint. Ha úgy tetszik, egy magukkal hozott fotót is megjeleníthetnek a sebességmérő mellett. A többi nagyjából úgy működik, ahogy egy hagyományos autóban.” – fejezte be a jármű bemutatását a gépi hang. Francois a héten először érezte úgy, hogy mégis helyes döntés volt jelentkezni a pilotprogramra. A kretén autó tetszett neki.
Nehezen kezdődött. A telep, ahol a következő három évben élni fognak, idegenül hatott. Látszott, hogy mindent rettentő tudományosan találtak ki, de sokszor kissé erőltetettnek tűnt a szakítás a konvenciókkal. Nagy kísérlet, a végén majd éppen az első csoport véleménye alapján vonják le a következtetéseket, de Francois-nak az volt az érzése, néhány dolgot jobb lett volna meghagyni úgy, ahogy az bevált a külvilágban.
Addig rendben, hogy szintetikus táplálékot kaptak, csőrendszeren keresztül közvetlenül a lakásba, legalább nem kellett bajlódni bevásárlással, főzéssel. Minden benne volt, amire szüksége van az emberi szervezetnek, és így persze meg lehetett spórolni a konyhát, meg az étel előkészítésével töltött időt. A hátzsebébe csúsztatható táblagépet is szerette, amin keresztül minden szükséges információhoz bármikor hozzáférhetett. De hogy a fáziskereső csavarhúzót a segédrobottól mindig harmadik szintű paranccsal kellett elkérni, nem csak neki, de a többi villanyszerelőnek is az agyára ment. A szerszámos láda valahogy kézenfekvőbbnek tűnt.
Elaine tegnap este is sírt, a gyerekek valahogy jobban bírták. Nekik játék az egész, ovi meg suli helyett egyéni és közösségi foglalkozásokkal. Ők persze azonnal megtanultak mindent, nem voltak berögződéseik, hiszen az egész világ új volt nekik. A mai feladatot, a kirándulásszimulációt is ujjongva fogadták, de ez Francois-nak is inkább a kedvére volt; még ha szigorúan az előre megadott úton is kellett haladni, hétvégi programnak nem is rossz.
A rövid ismertető után kiosztották a kulcsokat, szombatra egy ezüstszínű Picassót kaptak, benzinmotorral, exclusive felszereltséggel. Francois sejtette, hogy a bőrkárpitos, masszázsüléses, magas szélvédős kivitel nem mindenkinek jár, csak az A besorolású családoknak, de mivel nem keveredhettek az alacsonyabb rendekkel, csak annyit látott, hogy mindenki más is Picassót kapott. A központ úgy találta ki az autót, ahogy minden mást: tökéletes megoldások, újragondolva a szükséges és elvárható funkciók, az A családoknak még egy kis jutalom is jár, amitől különbnek érezhették magukat.
Amikor jelentkeztek a programra, az autó volt az egyik csali, amivel megpróbálták megnyerni őket. A fotók alapján elsőre nagyon furának tűnt Francois-nak, főleg az orra. Nem tudta, melyik szemébe kell nézni – ugyanolyan zavaró volt a dupla lámpa, mint a Nissan Juke-nál. De élőben hirtelen minden érthetővé vált, a felső LED-csík fejben összeforrt az embléma vonalaival, és a jámbor, futurisztikus fényszóróval is barátságot kötött, amikor rájött, hogy régi Mazda 323F-jére emlékezteti. A Picassónak lehengerlő karaktere volt, ami nagyon imponált neki.
Gondolatban beírt a naplóba egy nagy piros pontot a központnak, hogy az autónál nemcsak a funkcióval törődtek, hanem a kinézetére is szemmel láthatóan rengeteg energiát fordítottak. Sőt, mintha kicsit meg is szaladt volna a tervezők keze, elvesztek a részletekben, az újragondolást esztétikailag is komolyan vették.
Az érintőképernyős kezelés, amit külön el kellett magyaráznia a drónnak a napindító gyűlésen, csak egy furcsaság volt, a lámpástul felnyíló csomagtérfedél például a csinos fenék érdekében lett ilyen tagolatlan, mert az szebb. De a sarkokra kirakott kerekek, az óriási tengelytáv és a magas üléspozíció már a praktikumot szolgálták: szűk négy és fél méteren öt személynek kellemes életteret és mellé egy bő 500 literes csomagtartót csak így lehet csinálni.
A kölykök már be is pattantak hátra, magukra csukták az ajtót, és kezdték belakni a hátsó ülést. Rettenetesen élvezték az üvegtetőt, mutogattak kifelé, Francois pedig örült, hogy nem kell tolóajtót rángatnia, hanem csak be kell hajtani a hátsó ajtót. Elöl a fejük fölé érő szélvédőn át megtelt fénnyel az utastér, és az első háromszögablakokon át is nézelődhettek kifelé – mintha valami 5 m2 üvegfelületről beszélt volna a drón a prezentáción. A kétszínű műszerfal is kellemes látvány, csak amikor Elaine véletlenül hozzáért, idegenkedve húzta vissza a kezét: az anyag szokatlan, kissé ragacsos tapintású.
Francois a látvány alapján arra számított, hogy minimum gondolatvezérléssel megy a Picasso, de tévedett: három pedál, váltókar, forgó közepű kormány fogadta, mint bármilyen más autóban. A kormányon kicsit sok volt a tekerentyű meg a gomb, de maga a vezetés a megszokottak szerint ment. A motortól alig szűrődött be zaj, csak a váltó adott ki bizonyos sebességeknél alig hallható kozmikus búgást.
Lágyan siklott a Picasso a tökéletesen sík autópályán, a gyerekek hátul a lehajtható asztalkákon játszottak, Elaine pedig próbaképpen kitolta az elektromos lábtámaszt, majd mosolyogva vissza is húzta a gombbal: mókás extra, de ennyire hosszú útra nem készültek. A hegyen túl már vége volt a kijelölt területnek, mindannyian tudták, hogy ameddig itt élnek, ezen a határon belül kell maradniuk. Hogy azon túl mi van, nem árulták el nekik.
A radaros tempomatot azért bekapcsolta Francois, hogy ne kelljen nyomnia a gázt. Eltartott egy darabig, amíg rájött, hogyan tudja beállítani a távolságot az előtte haladó autóhoz: a kormányon a mem gombot kellett megkeresni tizenegy másik között, majd az alsó képernyőt nyomkodva kiválasztani a távolságot másodpercben. Ezek után erőteljes gázadásokkal vitte a Picassót a gép - főleg akkor volt kellemetlen, amikor valakit követni kellett: ilyenkor váltakozva kicsit rágyorsított, majd lemaradt az autó. Végül amikor kiment a belső sávba, de túl közel sorolt ki az őt éppen megelőző autó mögé, egyetlen pittyenéssel ki is kapcsolt a tempomat. Innentől Francois inkább nem erőltette a dolgot.
Az emelkedő elején azt hitte, a tempomat kikapcsolásakor a kormány billenőgombjával véletlenül bekapcsolta a sebességkorlátozót, mert az autó nem akart gyorsulni, de tévedett: a hosszú áttétel miatt a 155 lóerős 1,6-os turbós benzines ereje hatodikban éppen csak a tempó tartására futotta hegynek föl. Ej, de furcsa ez a váltókiosztás, hogy sztrádatempónál vissza kell váltani, gondolta Francois. De amikor meglátta a nyolc liter alatti átlagfogyasztást a kijelzőn, megenyhült: egy ekkora benzines batártól ilyen szép eredményt csak trükközéssel lehet elérni. Amíg annyi a trükk, hogy 130-nál alig forog 2600-at, ám legyen.
A Picasso különben sem akart sportautó lenni. Nyugisan, jó hangulatban utazni, ez volt az erőssége. A rengeteg fény, ami a számtalan ablakon keresztül áradt befelé, a zseniális térérzet a szinte függőleges oldalablakoknak köszönhetően, a magas, természetes üléspozíció lenyűgözte Francois-t. Gondolatai elkalandoztak, azon járt az esze, hogyan fogják kibírni itt a következő három évet. A felszabadító hangulatú autó beindította a fantáziáját: lehet, hogy itt lenne az alkalom a lelépésre?
Vödörhangú navigációs utasítás szakította ki a gondolatmenetből: hajts le a következő kijáratnál, ezer méter múlva. Most akkor a következőnél, itt, egyből kétszáz méterre, vagy majd ezer méter múlva? Francois elbizonytalanodott, a térképre nézett volna, de Elaine éppen a klímát vette lejjebb, és ilyenkor a felső kijelzőn is eltűnt a térkép. Már el is gurultak a kijárat mellett, de a navi szerencsére a következőre gondolt.
A kanyargós hegyi úton Francois-nak visszább kellett vennie a tempóból, mint amit ösztönösen ment volna. A magas felépítményben minden gyorsabb íven olyan érzése volt, mintha kifelé lejtene az út: nem csak a kasztni dőlt, hanem mintha az oldalerőket is felnagyította volna az üléspozíció. Az sem segített persze, hogy a fotelok oldalirányban szinte semmit nem tartottak, és a szélsőséges értékek között változó rásegítésű kormánytól sem kapott értékelhető visszajelzést. Végül ráérzett a ritmusra, komótosabbra vette a fordulókat, hiszen ez egy családi kirándulás, vagy mi. A viszonylag lágy rugózás miatt a rosszabb úton kissé bólogató, billegő kasztni elringatta a gyerekeket.
Előkotorta a zsebéből a zenékkel telepakolt pendrive-ját, kereste az aljzatot, de nem találta. Elaine segített neki: a középső kijelző alatti rekeszben rejtették el az USB-foglalatot. Elaine-nek olyan mélyre kellett hajolnia ahhoz, hogy be tudja dugni a pendrive-ot, hogy mindkettejüknek hirtelen pajzán gondolata támadt. De nem, a gyerekek bármikor felébredhetnek.
Hamarosan meg is érkeztek a hétvégi szálláshelyre. Ugyanolyan létesítmény volt, mint ahol állandó jelleggel laktak, azzal a különbséggel, hogy ez egy fél balatonnyi méretű tó partján volt. A kipakolásnál Francois-nak megint mosolyognia kellett, hogy még a csomagtérfedelet is motor mozgatta. Sok értelmét nem látta, főleg, hogy a csukódás pár másodperce alatt folyamatosan csipogott az autó, mint valami tolató teherautó. De furcsaságai ellenére - vagy éppen azért - megkedvelte a Picassót, kimondottan örült, hogy a következő három évben ilyennel járhat.
Az éjszaka megint gyötrelmes volt. Elaine addig bírta, amíg le nem fektette a gyerekeket, aztán eleredtek a könnyei. Az egész éjszakát átbeszélték Francois-val, aki maga is nehezen viselte a bezártságot, bármilyen gondtalan életük is volt, akármilyen nagy terület is volt az, amelyet nem volt szabad elhagyni.
Másnap vörös autót kaptak. Ráadásul dízelt. Annak ellenére, hogy ebben nem volt se bőrülés, se elektromos csomagtérajtó, Francois-nak sokkal jobban tetszett. A brummogós motor sokkal jobban illett a Picassóhoz, és alulról erőteljesebben is húzott. Igaz, tankolniuk nem saját zsebből kellett, az 5,5 literes átlagfogyasztás műszaki emberként lenyűgözte. A 115 lóerő pedig bőven elég volt mindenhez, amit ilyen járművel meg szeretne tenni az ember.
Ebédkor úgy gondolta Francois, kipróbálja a parkolóasszisztenst, ha már felhívták rá a figyelmét, hogy az is van a Picassóban. Merőleges helyek voltak, és a gép egyből fel is ismerte a hézagot. Csak azt nem látta, hogy az egyik szomszédos autónak tárva-nyitva van az ajtaja, így esélyük sem volt beférni. Francois azért követte az asszisztens vezényszavait, tolatott, majd megállt, amikor a parkolóradar elkezdett sípolni. Még egy előre-hátra manővert kért a gép, miközben kormányzott, hátha mégis sikerülni fog. Aztán feladta, és megkérte a sofőrt, fejezze be ő a manővert. Ezen a rendszeren még kell egy kicsit csiszolni, gondolta Francois, aztán megkérte a szomszéd autóst, csukja be az ajtaját.
Ebéd közben már egész máson járt az esze. Vajon letilt-e a Picasso, ha kilépnek a kísérleti területről? Észrevette, hogy ha elbambul, és kitántorog a sávból, elkezdi húzogatni a biztonsági övét, és ha nyitott ajtóval indulna el, éktelen szirénázásba kezd. De vajon felprogramozták-e a központban, hogy csak a határokon belül működjön?
Úgy döntött, nem szól a családnak, Elaine biztos nem bánja, a gyerekeknek meg úgyis mindegy. Kimondottan óvatosan vezetett, hogy megint elaludjanak a srácok. Teli hassal nem tartott sokáig, még Elaine is elszenderedett az ülés masszírozására, ami inkább csak egy alig érezhető finom sóhajtás volt deréktájon.
A hegyen túl van a szabadság, gondolta Francois, és az útvonaltervtől elszakadva felkanyarodott a szerpentinre. Nem történt semmi - eddig jó. A navigációt kikapcsolta, az orra után ment. Csak finoman, fogta vissza magát, nehogy felébredjenek. A kígyózó úton a nyomatékos HDI egykedvűen vitte fel a Picassót, nem kellett sokat gangolgatni. Francois viszont egyre jobban átkozta magát, hogy ennyire jól megebédelt - a gyomra egyre kisebbre húzódott össze.
A hágóra felérve először nem akart hinni a szemének. Tenger volt a túloldalon. Ezek szerint szigeten vannak? Francois elmormolt egy merde-et, aztán elmosolyodott. Ha sokat autókázhatnak, majd csak elviselik valahogy. A Picassót ugyanis minden hibája ellenére nagyon megszerette.
Citroën C4 Picasso: az első új legóvár
A Citroën a C4 Picassóval egyértelműen piacvezető szerepet vizionál. Muszáj is optimistának lenniük, mert a PSA konszern jelenlegi pénzügyi helyzetében a vállalatcsoport fennmaradása múlhat az előző két generációban nagyon népszerű kompakt egyterű sikerén. Ráadásul ennél az új Picassónál használják először az EMP 2 névre keresztelt moduláris platformjukat, amely a következő években megjelenő kompakt vagy nagyobb Peugeot-k és Citroënek alapja lesz.
Ennek megfelelően a C4 Picasso a 2013-ban elvárt műszaki követelményeket hiánytalanul tudja. A trendnek megfelelően ráfeküdtek a súlycsökkentésre, és átlagban 140 kilót faragtak az előző modellhez képest. A szokásos recept a nagy szilárdságú acélok bőséges alkalmazása, aminek köszönhetően vékonyabb lemezekből készülhetnek bizonyos tartó elemek, de a PSA-nál komolyan vették a feladatot, és olyan részletekig jutottak el, hogy az ülésváz lemezvastagsága is változó. Állítólag az álló közepű kormány is a súlycsökkentés áldozata lett, mivel négy kilóval nehezebb a hagyományosnál, de lehet, hogy a költségek is bejátszottak: az ilyesmi hóbortok, amiket egyetlen cégnek kell legyártani, nagyon drágák tudnak lenni.
A motorok eddig sem számítottak elavultnak: a szívó változatban 120 lóerős, turbóval 155 lovas, BMW-PSA-féle benzinest kellemes vezetni, de tartósságáról egyre kevesebb jót hallani. A Picassóhoz amúgy is a remek 1,6-os HDI illik jobban - ennek gyermekbetegségeit mára talán meggyógyították. Az e-HDI-re keresztelt öko-változatnál a stop-start rendszer meglepően hamar, már a kigurításnál leállítja a motort; az autó alját leburkolták, így két századdal, 0,28-ra csökkentették a légellenállási alaktényezőjét, ennek köszönhetően parádés katalógusértékeket produkál, de a valóságban sem fogyaszt sokat. Nem sokkal a bevezetés után érkezik majd a franciák büszkesége, az AdBlue-befecskendezéses, Euro 6-os, kétliteres HDI is, de nem valószínű, hogy abból sokat adnának el mifelénk.
Nálunk ősztől lehet majd kapni a C4 Picassót, valamivel ötmillió alatti alapáron. Nem is nagyon érdemes felextrázni, a legtöbb opció fölösleges, illetve kevésbé kiforrott. Jó ötlet viszont a dízelmotorra áldozni párszázezret, mert sokkal jobb vezetni, mint a 155 lóerős turbós benzinest.
