Használtteszt: Toyota Corolla 1.4 VVT-i kombi - 2004.

Bő tíz évvel ezelőtt jártam először Isztambulban. Olyan lehetetlen időpontban érkeztünk meg a repülőtérre, hogy néhány fix célállomásos shuttle-busz bekóstolása után elfogytak az opciók, ruppótlan, barátoknál csövező turistaként szégyen szemre leálltunk alkudozni a taxisokkal. Miután nemzetközi kézjelekkel megállapodtunk egy sakálarcú oszmánnal, elvezetett a gépéhez, egy gázüzemű Tofas Doganhoz. Behuppantunk a tágas, süppedős hátsó ülésre, felbúgott a saccra kétmillió kilométert futott motor, rándult egyet alattunk a merev híd, és megkezdődött Éjszaka a Földön isztambuli epizódja, vágatlan, rendezői változatban.

Sofőrünk, hívjuk Turgutnak, beállt ötödiknek a háromsávos piros lámpához, és négy taxistársával nyomtak egy jó kis hajnali gyorsulást. Akkoriban minden, de tényleg minden isztambuli taxi a Fiat 131-es licence alapján továbbfejlesztett, török gyártású Dogan volt, vagyis nem beszélhettünk tétmeccsről. A széttaposott, tizenéves hulladékokat itthon a bontós se vette volna be, de az isztambuli taxiflotta volt az élő bizonyíték, hogy a törökök a végtelenségig életben tudják tartani őket. A magyarok, akik büszkék leleményességükre, egyszer mindenképp látogassanak el Törökországba.

Turgut tankolt a kúton egy sziszegőset a gáztartályba, ami iránt fokozott érdeklődést mutattunk utasként, innentől hullámzó intenzitású és hangerejű monológját képtelenség volt félbeszakítani. Fogalmunk se volt, miről beszél, de a Dogan kellemesen himbálózó szivacsülésén eufóriába hajló élvezettel hallgattuk, és csodálatos utazásunk végén már vigasztalhatatlan voltam, hogy ki kell szállnunk a kissé bagószagú hangulatsűrítményből.

A következő években viszonylagos rendszerességgel jártam le Isztambulba. Végtelen keserűséggel kellett megállapítanom, hogy néhány év alatt teljesen kihaltak az egykor egyeduralkodó Doganok. Kiszorították őket a szintén hazai gyártású Fiat Albeák, Renault Thaliák és Toyota Corollák, amelyek jellemzően dízelfüsttel pöfögik ma tele a várost. Lehet, hogy csak nálam ragadtak olyan vidám képzettársítások a Doganhoz, de a nosztalgia szépítő hatását levonva is lehangolók az alig néhány évesen szétmálló, ropogós műanyag autók. Valahogy csúnyábban tapad meg a kosz a modernkori fényes műanyagon, dicstelenebbül pattannak el a kárpitbolhák, rondábban kotyognak a futóműelemek. Vagy lehet, hogy csak én fájlalom ennyire a kétezres évek filléres autóinak sivár lélektelenségét, a fanyar plasztikszagot, a gyárilag sprőd, pattogós futóművet, a keményre összeült ülőlapokat, nehéz eldönteni.

A szürke Corollába beülve azonnal a töröktaxi-hangulat csapott meg, de nem a doganos fajta. Az egy dolog, hogy az E120-as kódra hallgató sorozatot semmilyen külső jegye alapján nem tudnám jellemezni; szóban úgy lehet azonosítani, hogy a békalámpás utáni vagy az Auris előtti utolsó. De bent is olyan szintű a sötétszürke sivárság, hogy önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy ez egy munkagép, amit emberi testek szállítására specifikáltak.

Nehéz lenne csúfondárosan rámutatni valamire, hogy ettől olyan lehangoló – nincs ilyen részlete, vagyis igazából tökéletes. A legtöbb korabeli japán autó hasonlóan ingerszegény, a Corollában mégis mesteri szintre fejlesztették a tárgyilagosságot, nincs játékos klímapanel, ötletes pohártartó vagy legalább egy röhejes mintázatú kárpit. Ami van, az zseniális lényeglátással lett kitalálva: a rádió magasan trónol, mint a kettes Golfban, a háromgombos fűtést vakon lehet kezelni, az érmetartó a bal szélen pedig egészen megejtő figyelmességről tanúskodik. A Corollában semmit se rontottak el, talán ezért nem mozgat meg semmilyen érzelmet.

Fakóezüst, 2004-es kombinkban, amelyet a Becsületesneppertől kaptunk kölcsön, 291 ezer kilométer van. Lehet, hogy a hiánytalanul végigütött szervizkönyvvel van összefüggésben, lehet, hogy a konzervatív, 15 ezres olajcsere-periódus az oka, de a kemény, lassan csereérett kuplungon és a lötyögős váltókulisszán kívül műszakilag kifogástalan. Ha nagyon kötekedni akarok, felhozhatom még a könyöklőként szolgáló rekeszfedél kotyogósságát, de ezzel végleg kifújt a hibalista. Ilyen elképesztő tartósság mellett kit érdekel, hogy lélektelen?

A Corolla talán legzavaróbb konstrukciós hibája igazi japán sajátosság, a tengelyirányban kihúzhatatlan kormány, amely az átlagos európai férfinak egyszerűen túl messze van, ezért nehéz kellemes vezetési pózt találni. Minden más a legnagyobb rendben van, a hátsó ülésen már a kétezres évek kompaktjainak megfelelő a helykínálat, vagyis szépen el lehet férni, és a kombiban a csomagtartó sem kicsi (402 l). Lehajtott ülésekkel (1480 l) a telefonfülkén innen gyakorlatilag bármit el lehet szállítani.

Hiába panaszkodnék az emissziónormákba fojtott 97 lóerős, változó szelepvezérlésű motor tunyaságára, alapmotornak igazából megfelelő, és tetőboxszal, sztrádán fogyaszt 8,5-öt, ami nagyon rendben van. A buta, bukdácsolós, orrtolós futómű se bánt senkit, aki Corollára feni a fogát, a döglött, visszajelzést hallomásból se ismerő kormány pedig végképp nem érdekli. Gépzsírszagú fogaskerékfetisisztáknak büntetés ez az autó, de akit nem érdekel, mi is az a VVI-i, annak nehéz lenne jobbat találni.

A pedánsan szervizelt Corolla több elemét is újrafényezték, de nagyobb törés nyoma nincs rajta. A karcok, kisebb horpadások, a műanyag elemekről itt-ott lepattogzó festék csak hitelesebbé teszi, hogy nem az eladásra glancolták ki. Alánézek: rozsda sehol. Mibe fog belehalni ez az autó, ha tízévesen, közel a háromszázezerhez így néz ki? Érzésre még egyszer ennyi simán benne van, csak kapja meg a megfelelő karbantartást. Nem kivétel a hat-nyolcszázezret futott bontatlan Corolla-motor, ha taxinak használják, és a japánoknál oly gyakori váltóbajok sem jellemzők rá.

Egy-két kerékcsapágy, fék, futóműszilentek? Filléres kopóalkatrészek, hiszen egy milliószámban gyártott Corolláról van szó. Kicsit gyűrött a sofőrülés kárpitja? Egy bontott angolért biztos elkérnek egy tízest. Aki ma 1-1,5 millió között beül egy jól kiválasztott példányba, valószínűleg élete legjózanabb döntését hozza meg. Amennyiben jó a monotóniatűrése, tíz évre elfelejtheti az autóvásárlás problémáit. Most akkor mit mondjak rá?

Nincs mese, be kell ismerni, nem véletlenül reklámozták ezt a sorozatot az elromolhatatlanság ígéretével. Egy Focusban nyilván többet vigyorog az ember a kormány mögött, egy Golfot valószínűleg lelkesebben nézeget, talán még egy Astrában is könnyebben veszi a levegőt, de ez a corollást nem érdekli. Ő ezzel lesz boldog, mert nem megy tönkre. Ez a kártya mindent visz, hiába fanyalog az a néhány perverz, akit még érdekel az autó.

Tegye magát próbára, ha ebben az árkategóriában keresi a megváltást. Országúti hajsza vagy kilométerfalás autópályán? Férfias motorhang vagy mennyei csend? Piros vagy szürke? Ha bármelyikre az elsőt vágja rá, sikítva meneküljön a Corollától. De ha a másodikra bólogat, nincs jobb választás. Bátran vigyen haza egy Corollát, imádni fogja.