Eddig azt hittem, hogy ezeket az új Volvókat mindenki a burzsuj hippi nappalibelsővel kéri, de az R-Design fekete bőr és fém kombinációja jó megoldás lehet azoknak, akik fiatalosabbnak érzik ezt a színvilágot. Bárhogy is, a teljes nyitható panorámatető egy hatalmas bónusz, ami képes még a sötétségből is levegős teret csinálni anélkül, hogy hátul kimászhatnának a gyerekek. Vagy éppen a felnőttek, mert vannak olyan barátaim, akik simán.
Persze leginkább azért jó ezekben az új Volvókban tanyázni, mert a félig önvezető funkcióknak hála, jobban ki lehet élvezni az ott töltött időt, mint korábban bármikor. Igaz, jogilag végig mi maradunk a felelősök a robotok ügyködéséért, de ideális körülmények között a Pilot Assist azért elvisz A-ból B-be az autópályán százharminccal, még akkor is, ha néha bele kell nyúlni egy kicsit a sávváltások miatt. Ám mivel sajnos nem tökéletes sem a rendszer, sem a magyar autópálya-hálózat felfestése, engem még mindig jobban lefáraszt, ha a robot hibáira kell ügyelnem, mintha én vezetnék, úgyhogy a legtöbb esetben csak az adaptív tempomatot használtam. Ez gyakorlatilag a Pilot Assist kormányzás nélkül, és tényleg remek dolog, akár a pályán, akár a körúti dugóban, akár a budai alsó rakparton.
Egész érdekes tapasztalat, hogy mennyivel több idő jut fontos gondolatokra így, ha az autó kezeli helyettünk a két pedált ilyen unalmas helyzetekben, miközben a kezünk szinte rutinból tekergeti a kormányt. Ezzel persze nem azt sugallom, hogy innentől lehet bambulni. Az XC60-ban ugyanúgy figyel az ember, csak sokkal kevésbé ideges. Ha pedig esetleg mégis lankad a figyelem, az autó éber, és teszi a dolgát. Észreveszi a gyalogost, fékez, megakadályozza a ráfutásos baleseteket, közben pedig még a kormányt is visszahúzza, ha rossz pillanatban kezdünk előzni.
Az, hogy az autó érezhetően belenyúl és eltekeri a kereket, elsőre furcsa érzés, de minden ilyen biztonsági lépés felülírható egy padlógázzal vagy hirtelen kormánymozdulattal, a menürendszerben pedig ki is kapcsolható az összes. Ám kár lenne lemondani mindenről, amit a Volvo oly sok évnyi munkával összerakott. Az XC60 nyilván azért 1,8 tonna, mert van benne szupererős acél és légzsák is dögivel, de ezek a kamera- és radaralapú védőangyalok épp azért vannak a helyükön, hogy a fém és a légzsákok is a gyári helyükön maradhassanak.
És hogy milyen vele elmenni a vidéki nyaralóba? A pályán ragyogóan hasít, városban nagyon könnyű vezetni, a kanyargósabb utakon pedig az is megvillan, milyen remekek a fékek. Ha pedig letérünk a betonról, a légrugós rendszer egy pillanat alatt megemeli az autót, és bár a lengőkarok ettől még alacsonyan maradnak, én mentem vele olyan úton, ami a Bükki Nemzeti Park szerint csak saját felelősségre járható még nyáron is. Gond nélkül. Az XC60 ilyenkor 11 km/h-ra fékezi magát hegynek le, kivéve persze, ha ez indokolatlanul lassúnak tűnik a vízmosások közt, és adunk neki egy kis gázt.
Ami az ilyenkor elvárt praktikumot illeti, hátsó üléssor gombnyomásra lehajlik, a csomagtérfedél szintén elektromos, ebben az állapotban pedig nincs az az elütött szarvasbika, amit el ne nyelne kényelmesen a hátulja, a lopott tűzifa mellett. Bár személy szerint maradok a sportos kombik és fordulékony ferdehátúak kitartó rajongója, ha már ez kell a világnak, a Volvo középső SUV-ja tényleg kellemes mindenes. A parkolás miatt meg izguljon, akinek nem adatott ekkora hasmagasság.
