Tankot loptam én is!

BTR-80 – 2014.

2018.08.09. 06:10 Módosítva: 2018-08-09 08:11:16

Úgy gubbaszt a fűben, mint egy unott béka, de az biztos hogy ugrani nem fog, mert 14 tonna. A BTR velünk volt a Varsói Szerződésben, a NATO-ban, kiszolgálja a fél világ hadseregeit, 34 éve létezik, de sokkal jobb most sincs nála.

Két okom is van rá, hogy ne rajongjak az ilyen gépekért: egyrészt megrögzött pacifista vagyok, s minden riaszt, ami nem régen volt és amiben a Jackie Chan-filmeknél komolyabb csata zajlik. Másrészt katona voltam 86/87-ben, amikor még lehetetlen volt megúszni, mert 99,5 százalékban bevonultattak mindenkit, akinek nagyjából négy végtagja és egy feje volt. Igen, azon a legendás télen, amikor rekordhidegeket mértek és rekordmennyiségű havat regisztráltak, és igen, kiélveztem mindent, amit az a tél és a magyar honvédség adhatott az embernek. Mondjuk úgy, utáltam. Volt azonban néhány fénypont abban a pokoli évben is, például amikor a tatai híradó század (ahol szolgáltam) kapott egy rádiós BTR-80-at. Vadonatújat. Akkor állt hadrendbe a típus, bár a neve szerint az ember hét évvel korábbra saccolná - nyilván akkor kezdték tervezni. Az baromira tetszett, és nem is azért, mert a rádiós helyiség ajtajának plombáit letépve, azt feltárva az első dolgunk, amit megláttunk, egy ócska, szivaccsal kitömött, orosz melltartó volt, amit valamelyik munkásnő odahajított (majd szép utat járt be a 32-es épületben), hanem mert sose láttam annyira új, ennyire modern, ennyire vagány harcászati járművet addig. Tetszett, és sose gondoltam volna, hogy 31 évvel később nemcsak visznek majd olyanban, de vezetek is egyet. Azt meg Peti, aki hozzájuttatott a BTR-vezetés élményéhez, sem gondolta volna, hogy egyedül eltűnök majd vele a pusztában.