Vasököl, bársonykesztyűben

Teszt: Aston Martin Vantage Roadster

2021.06.06. 07:11

Ha az utolsó hordó táltosbenzint kéne elégetni, akkor egész biztosan az Aston Martin Vantage Roadsterrel tenném. Mert ma semmi nem emlékeztet ennyire a klasszikus vezetésre, a 60-as évek stílusos gran turismoira és a modern kor legcsodálatosabb sportautóira egyszerre.

Már csak azért is, mert a motortere önmagában elárul mindent a Vantage-ről. Nehezen visz rá a lélek, hogy lepuffantsam a hatalmas kagylóhéj géptetőt, annyira őszinte és fémes az egész, mint egy bőrszíjon élezett borotvapenge. Leplezetlen minden, és ezért tisztán látszik, hogyan is épül fel egy vérbeli angol roadster. Az első tengely előtt tényleg csak a hűtők meg néhány kramanc van, és messze beljebb hajolva pirít csak arcon a motor irdatlan hője, amitől mindig zsizseg körülötte a levegő.

Belepirulok, ahogyan kificcen mindenütt az alumínium váz, meg ott a hatalmas X alakú merevítő az ígéretesen bedöntött tornyok között. Nincs rajta egy gramm felesleges burkolat sem, a pőre kerékdobbal és a blokkal pont annyira versenyautós, hogy szinte hallom Le Mans zaját. Néhány perc sétára az első tengelytől ott van az AMG fejlesztésű, M177-es kódú V8-as biturbó blokk és a hengersorok között lapul a két méretes turbó. Az összeszerelés után az egészre Matthew Robbins adta áldását a végső revízió után. Ilyen apróságok miatt lesz hiteles a Hand Built in England plakett a karbon küszöbön.

Épp úgy 1,6 tonna körüli a Vantage Roadster, mint a 330 kabrióm, csak ezt itt nem 231, hanem 6000-es fordulatnál tálalt 510 lóerő viszi és 685 Nm nyomaték tolja szüntelen, mintha Lennox Lewis volna az edzője. 3,8 másodpercnyi vihogással lefőzött jézusúristenezés alatt megvan neki a 100, és 306 km/órával zúzhat az, aki SpaceX rakétákat szeretne levillogni az egyenesekben.

Alapjáraton mélyről feltörő, heves szeletelés jön a kidörgőkből, aztán jön az izomautós reszelő vényolc perszonális rockfesztiválja a tűzfal mögül és fordulaton megérkezik a hegyes sportmotor üvöltés. Váltás után tiszteletteljes sortűzzel, mintha minden elégetett csepp benzin egy diadal pirosbetűs ünnepe volna.

Kabriózni - tudom, ez roadster, de érted - több szempontból is remek élmény. Egyrészt minden sokkal intenzívebb attól, hogy hallani a motor mormogását és a kipufogó leghalványabb hörgéseit is, másrészt ott vannak a krúzolós pillanatok, amikor a naplemente festi narancsra a horizontot és a nyári szellő lengeti a fák leveleit, néhol éles madárcsicsergéssel tűzdelve. Ezek azok a tökéletes, megragadó pillanatok, ami miatt érdemes a szezon elején rituálisan leégni.

Igen, kellett volna a sapka meg a suttyón felhajtott gallérú póló, és még a naptej sem volt nálam. Sőt, eszembe sem jutott, mert az Aston Martin annyira fantasztikus karakter, hogy másnak se hagyott esélyt, csak az önfeledt, széles vigyornak, amitől minden megtett méter a dupláját érte. Lehet, hogy a Vantage egyeseknek pojácaság, másoknak vágyálom, de annyi egészen biztos, hogy azoknak szól, akik nem repjegyet néznek először, ha utazni akarnak, hanem panorámás hegyi átkelőket és kanyargós szerpentineket.

Örök rajongója maradok azért, hogy nem kell mást tenni vele, csak beülni és menni. Talán a stop-startot kikapcsolni, de tényleg semmit többet. Ezen az autón érezni igazán, hogy ezt vezetni szerető, ötórai teát cukor nélkül is rezzenéstelen arccal fogyasztó őrült mérnökök grammolták ki vezetni szerető bolondoknak, akik látják rajta, ez maga a stílus gran turismoja. Délutánra már méltatlannak éreztem az Aston Martinhoz magam, ezért előkaptam a kölcsön inget, a kockás mellényt és az arany Doxát a csomagtartóból, de ez csak olaj volt a tűzre.

Irgalmatlan sok az 510 lóerő, de soha nem volt még ennyire kezes. Kiautózni csak kevesek tudják, de a Vantage egyszerűen elhiteti, hogy beleléphetünk Sir Stirling Moss lábnyomába. Tűzerő az volna hozzá, mégsem feszíti szét a világot, nem követeli meg a versenypályát, mert épp olyan élvezetes töredezett vidéki utakon, mint a nyíltnapok tükörsima aszfaltján. A futómű elöl kettős keresztlengőkaros, hátul multilink, a lengéscsillapítói pedig adaptívak, és az egész annyira feszes, hogy a márványtömb merevségű autóval izgatottan, de döbbenetes magabiztossággal dobáljon a hullámzó úton. A féknek finom ellenállása van, és jól behatárolható útja. Precízen adagolható mielőtt a 400 mm-es tárcsák és hatdugattyús nyergek megállítják az időt is, ha izomból beleállok. Még az is öröm, ahogyan a kanyar tövéről felverik a rágógumivá olvasztott Pirelli P Zero-k az apró kavicsokat.

Igazi perverz kéj minden kanyar ezzel a mindennél direktebb kormányzással. Érezni rajta a tapadást, ahogy feszülnek rá a gumik, vagy egy picit elkönnyül, miközben fekete kontúrt festenek a hátsó Pirellik. Varázslatos az elektronikusan vezérelt differenciálmű, ami kirúgja a fizika tápját a konnektorból, utána meg úgy osztogatja szét a nyomatékot, hogy rendesen érezni, mennyire vektorozza be a Vantage-et tűpontosan arra az ívre, amit kinéztem.

Mindig történik valami csodálatos, mert mindenhonnét árad belőle a súlyos mechanikai érzet. Átjárja az autót a motor pokoli bizsergése, mint amikor idegesen lendül a szeizmográf földrengés előtt. Masszív gázra kirántja maga alól az utat, és ahogy kicsivel 7000 előtt megpöccintem a hosszú, karbon váltófület, magam mellett hallom, hogy beveri a következő fokozatot a nyolcsebességes ZF automata. Merthogy a Vantage transaxle elrendezésű, tehát a perfekt 50:50-es súlyelosztás miatt minden nehéz elem a két tengely között van, a váltó pedig hátul, arasznyira az ülésektől.

Mókásan mutat a Mercedes tapipadja a középkonzolon és a múltbéli fedélzeti rendszer képernyője, de zenélni és kihangosítani tud, annál több meg nem kell. Kedves kisipari hangulatot adnak neki a láthatóan lélekkel varrt illatos bőrök. A lényeg úgyis az, hogy vezetni legyen jó, ahhoz pedig hibátlan szögben áll a kormány, mély az üléspozíció és a pazarul fognak kanyarról kanyarra. Az opcionális hűtéssel pedig tényleg csak fullattack menet után kell majd a tartalék ing a csomagtartóból (350 liter, ami átváltható egy golftáskára).

100 körül még jó a szélvédelem, aztán a gyorsítással folyamatosan múlik a felhúzott ablakok és a plexi szélterelő hatása. Aki nem bírja a szelet és a napsütést, a kormányon egyből a Track módra rúgja rá az autót, annak ott kupé. Ez a rongytetős viszont pont így jó (Sportra lőtt lengéscsillapítóval és Sport+-ra állított hajtással), mindenhol bőrbe varrva, elegáns esernyővel a csomagtartóban. A tetejét egyébként rekord gyorsan, kevesebb mint 7 másodperc alatt nyitja és csukja, teljesen hangtalanul.

Szívdöglesztően néz ki minden vonala a levegőt faló hűtőrácstól a kerekekre feszülő sárvédőkig.  A nyílások valódiak és azért vannak, hogy kihúzzák azt a rengeteg hőt, amit a hajtáslánc termel. Ahogy az izmok között végighúzták az elegánsan nyújtott íveket, azt még a csatahajó szürke sem tudja leplezni, de a finálé a legjobb. A kacsafarok, a szakadatlan kanyargó hátsó lámpákkal és alatta a négy őszinte kipufogócső. Lehetetlen volt nem visszanézni rá, annyira szoborszerűen szép, annyira suttogja a mámorító dinamizmust.

Billen a kilincs az ajtón és onnantól indul a felhőtlen örömautózás. A Vantage-ben nem kell küzdeni erőszakos sávtartóval, a menü mélyére túrni a nyers, olajos gép illúziójáért. Érezni a kalimpláló dugattyúk rezgéseit, öröm nézni a pattogva hűlő Aston Martint fagyizás közben. Istenem, mesés!