Két kis rohadék, ha egymásnak feszül

Összehasonlító: Ford Fiesta ST vs. Hyundai i20 N - 2021.

A kis hot hatch az utolsó esélye a polgári sportos autó műfajának. Vannak komoly célgépek, gyorsabbak mint valaha, de a 10 millió forint alatti ársávban tiszta mókát már csak ezek a 200 lóerő körüli, kéziváltós, sperrdiffis kisautók adnak. A Hyundai most először lép pályára ebben a ligában, és azt eddig is sejtettük, hogy érzik a bugit, de az i20 N-nek meg kell küzdenie a kategória eddigi bajnokával, a Ford Fiesta ST-vel.

A szórakozást gyakran túlgondolás öli meg. Például, ha az ember elkezd futni, akkor vesz egy futócipőt, felránt egy szakadt melegítőt, egy egyébként alvásra használt pólóval, aztán elindul. Aztán a szomszéd nyomására kell egy sportóra. A másik haver miatt veszel egy profi ruhát, idővel jön a pulzusmérő, optimalizált értrend, profi edzésterv. Majd súlyos pénzek, rengeteg beáldozott idő és energia után néha csak felteszed a kérdést: tényleg jobban szórakozol, mint amikor melegítőben futottál?

A fejlődés alapvető igény, nem gondolom, hogy gátat kéne szabni neki. Mégis gyakran jutunk el arra a pontra, amikor a felhasználó már olyan infrastruktúrával veszi magát körbe, aminek a jelentős része túlmutat rajta, nem tudja kihasználni. A kompakt hot hatch műfaj 1975-ben indult a 110 lóerős Golf GTI-vel, ami alá feszesebb futóművet raktak, bele pedig frankón kárpitozott sportüléseket. Ma egy sportos kompakt túl van a 400 lóerőn, és 7:40 alatt ér körbe a Nordschleifén, összkerékhajtással, adaptív futóművel, és akár kerámia fék is kapható hozzá. Az éppen friss RS3-ról beszélek, amely mellesleg az aktuális Golffal alapjaira épül.

A 7:40 egy nagyon súlyos idő, R8-as Audik, Lamborghinik, Porschék állnak mögötte, századokkal gyorsabb csupán a 2008-as Gallardo Superleggera. De itt van például Bolla Gyuri tesztje az előző hétről az AMG CLA 45 S-szel, az is teret görbít, az elődmodellje 7:48-at futott a Nordschleifén. Ez alapvetően remek dolog, szupersportautó teljesítményt csomagolnak egy kompaktba, tényleg tiszteletreméltó elgondolás. A baj csak az, hogy a vevők legnagyobb része sosem fogja tudni kifacsarni az autót, legfeljebb felcsavarni valahová.

Mert a sok lóerő az önfeledt veretés ellensége, nem lehet elégszer leírni, hogy mennyire nehéz a való életben egy ilyen túlmotorizált super-hatch-csel felvenni a ritmust. Nem kell sokat visszamenni az időben, a második hot-hatch aranykor nagyjából a második Renault Mégane RS, a busz Honda Civic Type-R, vagy a Focus RS környékére tehető. Volt már bő 200 lóerő, akár turbós, akár szívó motorból, volt sperrdiffi az első kerekek között, nem volt viszont súly. A mai napig azt gondolom, hogy egy ilyen autót kellő gyakorlás után akár ki is tudnék autózni, tudnék a géppel harmóniában veretni egy hatalmasat.

Pont emiatt voltam nagyon lelkes, amikor bekerült a naptárba a Hyundai i20 N. 200 lóerő, elsőkerék hajtás, hat gang, sperrdiffi, 1200 kiló alatti súly, de a legfontosabb: pont jó méretek. Az i20 most dimenzióit tekintve egy kicsit nagyobb egy kettes Golfnál, valamivel kisebb egy hármasnál, tehát nem nagy. A Hyundai rakja össze, ami szintén bizakodásra ad okot, sőt, a matematika vége is rendben van, 8 millióba kerül. Viszont a koreaiaknak ebben a ligában ez az első pályaműve, és bár az i30 N is erős kezdés volt, az i20 N ligájának van egy keménykezű uralkodója: a Ford Fiesta ST.

Az ST két generáció óta a kategória etalonja, igaz, szép lassan az ellenfelek is elfogytak, viszont most a Hyundai, mintha műszaki tükörképe lenne a Fordnak. A Ford 1,5-ös háromhengeres, a Hyundai 1,6-os négyhengeres. Mindkét autó 200 lóerős, a Ford valamivel nyomatékosabb, 290 Newtonmétert állít a Hyundai 275-jével szembe. A Ford is hatsebességes kézi váltóval, sperrel érkezik, és mindkettő alatt a legáltalánosabbnak mondható elöl MacPherson, hátul csatolt lengőkaros futómű van, nagyon jól behangolva.

Mondhatjuk, hogy a két autó számok és megoldások tekintetében szinte egyforma, de ebben a kategóriában a számok mondanak a legkevesebbet. Az ilyen gyöszöket az angolszász autós kultúrkör B-road warrior-ként hivatkozza, azaz a mellékutak harcosai. A fogalom mindent elmond, ezért mi sem álltunk meg velük a Lepencei szerpentinig, hogy ott próbáljuk össze az i20 N-t és a Fiesta ST-t, ahová kitalálták.

Hyundai i20 N – Sturcz Antal

A legtöbb sportos autóhoz kínálnak ilyen-olyan mégsportosabb csomagot. Feszesebb futómű, rövidebb váltó, kicsit erősebb motor, sok megfejtés létezik, ezeket jellemzően Race, Competition vagy Track csomagnak hívják, a tulajok nagy része jobban érzi magát tőle, hiszen egy ilyen megjelölés azért komolyan hangzik. A Hyundai hegyes csomagját egyszerűen csak Fun-nak nevezik, mint móka. Mert itt ez a lényeg: a móka.

Ilyen autókkal nem mennek versenypályára, nem faragják a tizedeket, nem gyorsulgatnak dragpályán, ezek az autók tényleg csak arra valók, hogy jól érezzük magunkat. Például, amikor az i20 N a GPS alapján tudja, hogy S kanyar van előttünk, megkérdezi, hogy bekapcsolja-e a tüzesebbik menetmódot. Parasztvakítás? Az, de még mekkora, viszont ebben az autóban mégsem a nevetséges, hanem inkább a szórakoztató fajta.

De vissza a Fun csomaghoz: ez az i20 N-be egyszerűen kell. 200 lóerővel és közel 300 Newtonméter nyomatékkal az első kerekeken a sperrdiffi elengedhetetlen. Hogy mellé kapunk rajtautomatikát, sportmódot, a visszaváltásokhoz fordulatszám megtartást (blip shift), valamint halkítható kipufogót, csak vigyort szélesítik az arcunkon, a mechanikus sperr viszont a kanyartempót is megadja. A váltó lóg csak ki a sorból, ott is inkább a váltás érzete: közel sem olyan határozott a kulissza határolója, az ember sokszor elgondolkodik, valóban bevette-e a fokozatot. 

A motort már ismerjük más Hyundaiokból, itt most a hangolással egy kicsit tüzesebbre vették, de nagyon más iskola mentén indultak, mint a Fordnál. Míg a Fiesta már 2000-es fordulattól döbbenetesen tol, a Hyundai lent szinte lagymatag, tompa. Ezt a motort úgy hangolták, hogy ott van benne a sakál, de csak 3500 felett, onnantól viszont becsülettel forgatható, mint a Rubik kocka, bőven 6000 fölé. Nekem a lineárisan épülő teljesítmény szimpatikusabb, ráadásul ha éppen nem akarunk nagyon menni, barátságosabb az i20 N, amikor töltőnyomás alatt közlekedünk vele, szemben a Forddal, ami mindig tépi a gyeplőt.

Talán ez a legmarkánsabb különbség, mert a futómű szempontjából, ami talán a legfontosabb ebben a kategóriában, mindkét autó remek. Persze, ezek az autók nem ismerik az adaptív, állítható rendszereket, a Hyundai csak simán mindig baromi feszes. Jó ránézni szemből, nagyot terpeszt a kerék, látszik, arra találták ki, hogy rendesen rá tudjon könyökölni az ívkülsőre egy tempós kanyarban. A 215-ös gumik futófelülete ilyenkor rendesen érvényesül, főleg, ha nem vesszük el, és a sperr be tudja húzni az autó elejét a kanyarba. Még sokadjára is meghökkentő, mennyire keményen lehet vele fordulni. Gyors autók ezek, emiatt kicsit mindkettő olyan, mint szemüveg nélkül flexelni: ritkán van baj, de akkor nagyon. 

Ahogy a fordulatszámskála vége felé rohan a tű, finoman megjön a turbós fütyülés, nem olyan vészjóslóan, inkább vidáman. Jól esik facsarni a technikát, és a féktávon sem kell aggódni, jól adagolható, jól terhelhető rendszer van a Hyundai alatt. És ha a kanyaríven finoman felengedjük a gázt, ennek is elúszik a hátulja. Igazi, fékevesztett megőrülést lehet vele rendezni, és amikor csak simán autózni kell vele, akkor a kemény futóművet leszámítva egy praktikus, jól használható kisautóban ülünk.

Ügyes a fedélzeti rendszer, átlátható a kezelés, röccenés nélkül megy a Carplay, mégis a legmeghatározóbb a minőségérzet, ami áthatja a belsejét. A tesztautó 6400 elég kemény kilométeren van túl, nyilván minden újságíró elég nehéz lábbal, digitális gépkezeléssel hajtja, rossz utakon, mégsem zörög semmi, nem akarja elhagyni magát a beltér. Nyilván ilyen futásteljesítménnyel nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a tartósságról, de láttunk már tesztautót kevesebbel is zörögni.

Ford Fiesta ST – Csepreghy Dániel

Szürreális evolúción mentek keresztül néhány évtized alatt a hot hatch-ek, aminek az lett a vége, hogy ezekből a mindennap használható, de már szórakoztatóan erős autókból pengeéles zúzógépek lettek, amik pusztán a lehetetlen számaikkal verik agyon egymást. A referenciának tekinthető a már emlegetett első Volkswagen Golf GTI a maga egy tonnájával és 110 lovával - és ehhez a szellemiséghez a legközelebb az olyan mai kisautók állnak, mint a Ford Fiesta ST. Persze, ez jóval nagyobb minden dimenziójában, 200 ló és közel 1,3 tonna, cserébe nem csak gyorsabb, de sokkal nehezebb is benne meghalni, mert tele van pakolva minden modern aktív és passzív biztonsági rendszerrel, meg anyáskodó asszisztensek tömegével.

Ezek azok, amik miatt simán lehetne normálisan, száraz közlekedésre használni a Fiesta ST-t. A tempomat tartja a sebességet, közben a háromhengeres turbómotor pedig lekapcsol egy hengert, ha úgy gondolja, nem túl megerőltető neki kéthengerrel spórolnia. Villog a holttérfigyelő a tükör szélén, ha elbújik valaki a tetőoszlop mögött, és pirosan villog a műszerfala, ha nyomasztóan közel az előtte haladó lökhárítója. Abban az értelemben remek kisautó a Fiesta ST, hogy kellő mennyiségű hely van benne, és egészen természetesen lehet kezelni az utolsó gombig. A központi érintőképernyő közel esik a kormányhoz, így nem kell messzire taperolni, de a grafikája erőteljesen a Windows 95-ös korszakát idézi. Az olyan alapfeladatokat, mint a zenélés és a kihangosítás, tökéletesen elvégez, ami jó. Oké, a B&O Play hifi bántóan fazék hangú, de ettől még felismerhetően szól rajta a Riders on the storm.

Néhol kínosan kemények a műanyagok a beltérben, és a vezeték nélküli töltőpad megoldása is elég tákolósra sikerült, de mindezt feledteti a nagyszerű Recaro sportülés, ami nem csak hímzések miatt lelkesítő. Combnál és oldalt is rendesen megtámaszt, a külső része - ahol rendre meggyűröd beszálláskor - bőr, a belső pedig a ruhához tapadó alcantara, hogy jobban fogjon.

Míg a Hyundai i20 N patent digitális élményt ad, hogy nincs kérdés, addig a Fiesta ST-be visszaülve olyan, mint Lego után fakockákkal játszani. Ebből is lehet házat építeni, de azért nem mindegy, milyen apró ingatlanra bízod a kedvenc Matchboxod. A Fiesta ST-ben nincs digitális műszeregység, csak egyszerű órák, végtelenül egyszerű skálával és ficánkoló tűkkel. Nincs benne különleges menü, hogy olajhőmérsékletet és töltőnyomást lehessen nézni, de köridőt és G erőket sem mér látványos grafikonokon. Elsőre csak annyit mondtam az i20 N-re, hogy hatásvadász, hiszen autózni a kanyarok és a kigyorsítások miatt megyek, nem pedig színesen világító pixelekért, de az ember huligán lelkének jót tud tenni ez a néhány geg.

Néhány év van csak az autók között, a Fordnak pedig pont jött egy enyhébb frissítés, mégis a Hyundai i20 N mellett a Fiesta ST masszívan az előző generációnak tűnik. Nem segített sokat, hogy a Fiesta ST összeszerelési minősége nem tizedmásodpercekkel, hanem napokkal maradt le az i20 N-től. A Hyundaion szinte alig látszanak az illesztések, csak azt nézegettük Antival, mennyire vagányul origamiztak a lemezekkel. A Fordon meg nem futnak vonalban a lámpák, az üvegek gumikédere alól melegben kibuggyant a ragasztó, és az ajtók között akkora rés van, hogy tapasztalt postások 5 méterről bedobják rajta a levelet.

Lehet aktiválni a Fiesta ST-ben a rajtelektronikát, de egy manuális váltós autóban ebben a formában nem sok értelmét látom. Lecipőzni és tetszőleges fordulatról ellőni bármelyik lámpától lehet, mindenféle nyomkodás nélkül. Ilyenkor rendesen érezni, ahogy harap a mechanikus sperr, és kis nyikkanás után megtapadnak a Michelin Pilot Sportok, aztán mérges törpeként teper előre a kis Fiesta. Az 1,5-ös háromhengeres motor már egészen alul meghúzza a 290 Nm-rel, aztán 5000-től már csak erősebben ordít a bosszús kávédaráló, de élesebb onnantól már nem lesz. Váltója hosszabb úton jár az i20 N-nél, de a kulissza érzete nekem jobban bejött, ellenben annyira rövidek a fokozatok, hogy többet tologattam a kart, mint Vin Diesel. 

Elöl MacPherson a felfüggesztés, hátul csatolt lengőkaros, de kétoldalt eltérő rugókkal, akárcsak a Puma ST-nél. Futóműve akár egy tetszőleges instamodell: kihívóan terpeszt és meggyőzően feszes. Miközben a szentendrei úton Lepence felé tartottam, a keresztbordáknál néha felszisszentem, akkorákat ütött vissza. Ellenben a Visegrádra tartó szerpentinen annyira nagyszerűen támasztott és dolgozott alatta, hogy fülemen ömlött az adrenalin. Az élénk kormánnyal zseniális mókát csinál egy olyan esős délutánból is, mint amilyet mi kifogtunk két verőfényes napsütés között. Igazi cinkos mosollyal a háttérben figyeli a menetstabilizátor, hogy gázelvételre finoman elkönnyül a nedves úton a Fiesta ST hátulja, és a világért sem szólna bele idejekorán. Boyracer-pirosra fényezett féknyerge van, aggasztóan apró tárcsákkal, és nagyon idegesítő, hogy a Fiesta ST-nek messze nem olyan jól grammolható a fékje, mint az i20 N-nek. A Forddal mintha kizárólag nagyot lehetne fékezni.

Vicsorogva vihogós vezetést lehet vele rendezni, mert hiába kerül 9 millióba egy Performance csomagos Fiesta ST, egyszerűen az ünneprontó felelősségérzet nem jön meg tőle. Hiszen csak egy Fiesta. Roppant nagy öröm, hogy ennyire hagyja magát vezetni az ST, de nagy felelősség is eldönteni, hogy a következő kanyar csúcspontra tapadós vagy vidáman rajzolós legyen. Könnyed, kezes, kemény és ezért nem csodálom, hogy az autós kultúrát magas szinten művelő, szűk vidéki utakon kőkerítések között verető angolok imádják. Én sem tettem másképpen. Klassz, izgalmas és gépies hot hatch a Fiesta ST, de amit tudnia kell - tehát autóként és élvezeti cikként is működni - azt most az i20 N magasabb szinten műveli.

De melyik a jobb? 

Érdekes, hogy amikor felszabadultunk a szerpentinre, és elkezdtük cserélgetni az autókat, mindketten a Fiesta ST-t éreztük jobbnak. A morgása, a folyamatosan, erőszakosan teperő motorja, a betonkemény futómű mind azt éreztette, ez a csomag adja meg a dögöt, amiről egy ilyen autónak szólnia kell. Aztán elkezdtük keresni az i20 N határait, ami nem azonnal teszi alánk a tüzet, mint a Ford, hanem bizony forgatni és hajtani kell, amikor pedig 4000 felett tartjuk, és elkezdjük a komfortzónájában használni, egy kerekebb egészt ad ki, mint a Fiesta. Egy pontosabb, precízebb eszköz, amiben igény esetén ugyanúgy ott van a kis rohadék. Emiatt reggel hiába a Fiestát kedveltük jobban, ST-re a Hyundai felé FORDultunk. 

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.