Az Alfa új szent tehene

Teszt: Alfa Romeo 159 1750 TBi

2009.06.19. 11:55
Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy az Alfa 159-es jó autóból csodálatos autóvá lépjen elő, viszont az a kevés nagyon hiányzott. Aztán egy könnyed fogyókúrának és egy szuper, 200 lóerős, benzines turbómotornak hála minden a helyére került.

Az Alfa 159 káprázatos szépsége miatt letargikusan fájdalmas volt a tény, hogy az erősebb dízelmotorokkal jó választás. Mondom még egyszer: egy Alfa az erősebb dízelmotorokkal jó választás. Zokogni való. A biztonság, a minőség és az „ebben aztán anyag lesz” jegyében felhizlalták, ezért megfizethető benzinmotorjaival olyan lomhának tűnt, mint egy vemhes lajhár, és annyit vedelt, mint távoli, gyanús rokonok a falusi lagzin.

A GM-mel közösen kifejlesztett, a világ összes ütközésbiztonsági normáját teljesítő, összkerékhajtás fogadására is alkalmas padlólemezzel annyi szempontnak kellett megfelelni, amennyinek csak jelentős túlsúllyal lehet. A 156-oshoz képest nagyobb, felnőttesebb autó lett a 159-es, de a súlynövekedést csak a testzsírszázalék megugrása okozta, az izomtömeg alig-alig ment utána. Első körben az Alfa 159 nem gyúrt eleget, vaze.

Különösen a benzinmotorok érződtek reménytelenül erőtlennek. A 2.2 JTS 185 lóerős négyhengerese sem tűnt igazán sportosnak , az 1.9 JTS-ről pedig nemes egyszerűséggel azt állapította meg kollégánk, hogy „nem megy”. A még gyengébb, 1,8-as motor közelébe élő újságírót nem engedtek, az már tényleg maga lehet a négykerekű letargia. Még a 3,2-es V6-os sem tépte fel az aszfaltot, mivel azt összkerékhajtással párosította az Alfa, ami a nagy súly mellett a másik teljesítményzabáló tényező. Aki olyan 159-est szeretett volna magának, ami tényleg erősnek érződik, kénytelen volt a dízelek közül válogatni.

Aztán az Alfa tavaly szó szerint elkezdte reszelgetni a 159-est és hasonló problémákkal küzdő testvérmodelljeit, a Brerát és a Spidert. A könnyed fogyókúra eredményeként átlagban kicsit több mint 50 kilót dobtak le a nagy Alfák, és ezzel már két számjegyűre csökkent a túlsúlyuk a konkurenciához képest. Az igazi áttöréshez azonban lóerők kellettek volna. Fitt és friss benzines turbólóerők. Hát most megjöttek, mind a 200-an.

Az utolsó csavarig új fejlesztésű, 1742 köbcentiméteres turbómotor papíron nagyon ígéretes darab. Legnagyobb nyomatéka 320 Nm, amivel már 1400-as percenkénti fordulaton megtekeri a főtengelyt, majd 5000-nél adja le a 200 lóerőt, de közben teljesíti az Euro 5-ös károsanyag-kibocsátási normákat, és szintén norma szerint 8,1 liter az átlagfogyasztása. Igen, ROTFLMAO, úgyhogy erre még visszatérünk, most legyen elég annyi, hogy a két katalógusadat, a 200 lóerő és 8,1-es fogyasztás egy tankoláson belül nem fér össze egymással. Ha két kútvizit között egyszer is előcsalogatjuk a 200 lóerőt, akkor lemondhatunk a 8,1-es átlagról.

Persze azért egy benzines turbót nem a fogyasztása alapján fogunk megítélni, a menetteljesítmények pedig egész jók. A 159 1750 TBi − azaz Turbo Benzina Iniezione − 7,7 másodperc alatt gyorsul százra, a végsebessége pedig 235 km/óra. Lássuk, milyen műszaki megoldások teszik ezt lehetővé.

Először is szögezzük le: ez a motor olasz mérnöki munka eredménye, teljes egészében a Fiat Powertrain Technologies fejlesztette, GM-ráhatás nélkül. Nagyon büszkék rá az olaszok, és joggal. A viszonylag kicsi és könnyen felpörgő, 200 000-es percenkénti fordulatra is képes KKK K03-as turbó akár 1,5 baros töltőnyomással préselheti a levegőt a hengerekbe. Ráadásul mindezt a szívó- és a kipufogóoldalon is változó szelepvezérlésen keresztül teszi (Dual VVT), és a szívócsatorna is különleges, mivel úgy alakították ki, hogy jelentős légörvényléseket hozzon létre. A viszonylag pici feltöltő háza és a leömlő nagy hőteherbírású, akár 1000 fok feletti hőmérsékletet is elviselő, mikroötvözött acélból készül.

További érdekesség az égéstér-átöblítés technológiája, amely annyit jelent, hogy a szívó- és a kipufogószelepek összenyitási ideje viszonylag nagy, a hengerekbe beáramló tiszta levegő kitolja maga előtt a kipufogógázokat. Annak ellenére, hogy turbós, elég magas a TBi motor sűrítési aránya: 9,5:1, ami részterhelésnél takarékos működést teszt lehetővé. Az új négyhengeres ráadásul közvetlen befecskendezéses, ami tovább javítja a hatásfokát. Az egyes fúvókák hét lyukon keresztül lövik az üzemanyagot a hengerekbe, ráadásul a befecskendező-rendszer elég nagy, akár 150 baros csúcsnyomással is működhet. Mindezek hatására pedig közel tökéletes az üzemanyag porlasztása, és így az égés is.

Az igazi Alfistik számára talán még a technikai hókuszpókusznál is fontosabb, hogy az új motorral egy legendás szám és típusjelzés tért vissza a milánóiak kínálatába. Nem véletlenül erőltetik az 1750, azaz a "Millesettecentocinquanta" (ejtsd: milleszettecsentocsinkvánta) lökettérfogat-megjelölést a prózai 1,7-es vagy 1,8-as helyett. Több hasonló méretű, legendás motor is volt az Alfa történetében.

Régi 1750-esek

Az Alfa első 1750-es motorja 1929-30 környékén látott napvilágot, és tényleg szinte pont ekkora volt a lökettérfogata: egész pontosan 1752 cm3. A hathengeres, öntöttvas blokk egy 1500-as motorból született, és a 6C 1750 mozgatására szolgált. Ez az egyszerű, ám annál hatékonyabb verseny- és sportautó 46-85 lóerő körüli teljesítményre, és akár 170 km/órás végsebességre volt képes − egy kompresszor segítségével.

A kor szokásainak megfelelően az Alfa többnyire csak a működőképes alvázat készítette, a lemezruhákat a kor híres karosszériaépítő műhelyei szabták rá. A Touring vagy a Zagato felépítményes kocsik ma már gyűjtők féltve őrzött és méregdrága kincsei. A 6C 1750 ugyanis elképesztően sikeres versenykarriert futott be.

Már elődje, a 6C 1500 is közeli rokona volt a GP futamokon sikeresen indított P2-es versenyautónak, ami nem csoda, hiszen mindkettőt a legendás Vittorio Jano tervezte. Miután a 6C 1500 kompresszoros változata nyert az 1928-as Mille Miglián, Jano úgy döntött, hogy az Alfa következő sportkocsija, az 1750-es motorja is feltöltős lesz. Kompresszorának köszönhetően pörgős és erős motorjával, könnyű és kicsi vázszerkezetével az 1750 Gran Sport és Super Sport a kor verhetetlen versenyautója lett.

Ráadásul az 1929-es Mille Miglia igazolta, hogy kompresszoros motorral is lehet hosszú távon megbízható egy autó: a benevezett 26 darab 1750-esből 25 fejezte be a versenyt. A következő év Nuvolari és Varzi legendás csatáját hozta az ezer mérföldes futamon, amelynek során Nuvolari éjszaka, a sötétben lopakodva, lekapcsolt lámpákkal előzte meg ellenfelé, és nyerte meg a versenyt. De az 1750 nem talált legyőzőre a 24 óráson Spában, és az 1930-as Tourist Trophy-n sem. Meg még egy csomó másik körversenyen, közúti futamon és hegyi felfutón.

A 6C 1750-esből 1929 és 1933 között hat sorozat készült, nagyjából 2500 autót gyártottak belőle, a legtöbb karosszériáját Zagato készítette. Vevői között pedig olyan neveket találni, mint a Scuderia Ferrari.

A legendás név aztán a második világháború után, egész pontosan 1967-ben tért vissza, a Giulia utódaként bemutatott, annak műszaki alapjaira épülő, de nagyobb és kényelmesebb 1750 Berlina modell hátulján. Itt már volt egy kis csalás a lökettérfogat körül, a négyhengeres, két vezértengelyes, ikerkarburátoros motor ugyanis 1779 cm3-es és 118 lóerős volt. Ezzel a négyajtós limuzin 180 km/órás végsebességre képes, és a korabeli szaklapok szerint a kis csúsztatás ellenére nagyon is megérdemelten viselhette a legendás típusjelet.

Sikeres volt a motorsportban is, debütáló versenyén, a Spa Francorchamps 24 órás futamán kategóriája első négy helyét szerezte meg. A modell különlegességeként a hidraulikus működtetésű kuplungot és a kétkörös, négytárcsás, szervorásegítéses fékrendszert szokás említeni. 1967 és 1972 között több mint 100 ezer darabot gyártottak belőle, és a maga idejében a sportlimuzin tankönyvi definíciójának tartották.

A kitűnő motort persze nemcsak a Berlina modellbe szerelték be, a GT Veloce kupé és legendás Spider is megkapta. Mindkettő csodás autó, iszonyúan kéne. Aztán az első turbósítási lázban ez az 1750-es motor sem kerülhette el a feltöltős üzemmódot, az Alfa 75 Evoluzione utcai változatában egy turbó segítette 155 lóerős teljesítményhez és 210 km/órás végsebességhez. Versenyautóként akár 335 lóerőt is előcsaltak belőle.

Ha a történelmi kitekintés után még kíváncsi rá, hogy milyen vezetni az új 159 1750 TBi-t, akkor lapozzon!