Az Alteáról a negyedik bőrt nyúzta le a gyártó, amikor piacra dobta a félig terepjáróvá alakított Freetracket. Kipróbáltuk. Nem rossz, de van benne némi ellentmondás.
Amikor az Altea megjelent , valami egyértelműen megváltozott. Az addig teljesen hétköznapi, egyéniséget, mindenfajta extremitást nélkülöző márka az új modellnek köszönhetően hirtelen átalakult, megújult, megfiatalodott, tán még meg is táltosodott. A világ megtanulta, mi az a dájnemik lájn , megtanulta egy formatervező nevét, amit egyébként azóta is rendszeresen elront - legalább annyit olvashatunk Walter de’Silváról, mint Walter de Silváról, Walter da’Silváról vagy Walter da Silváról -, de nem a név a fontos.
Csak az számít, hogy a Seatnak arca lett, méghozzá szép, sportos, szerethető, ráadásul egyedi. Az Altea vonalait láthattuk viszont a nem sokkal később megjelenő Leonon is, de az Altea sikereinek ennél kézzelfoghatóbb bizonyítékai is vannak. Az aktuális Toledo tulajdonképpen nem más, mint egy Altea puttonnyal. Úgy látszik, elfogyott a fantázia, vagy csak könnyebb volt így, vagy a Toledót egyszerűen nem veszik annyian, hogy érdemes lett volna igazán keményen próbálkozni. Mindegy is, a lényeg, hogy lenyúzták róla a második bőrt.
A harmadik bőr a másik nagytesó, az Altea XL . Ez az autó majdnem pontosan ugyanazt tudja, mint a Toledo, csak könnyebb pakolni a csomagtartójába. Hívhatjuk nyugodtan Altea kombinak, de csak halkan, amikor a gyártó nem figyel. A hivatalos honlapon külön oldala van, nem az Altea fülecske alatt találjuk meg; az XL önálló életet él. Csakúgy, mint a negyedik bőr, a Freetrack, a mokány, terepjáróba oltott Altea.
A Freetracket nem nehéz megkülönböztetni testvéreitől, a 40 mm-rel megnövelt hasmagasság szembetűnő. Tesztautónk lökhárítóit színre fújták, de a Freetrack kapható matt műanyagelemekkel is. Ha a tulajdonos komolyan gondolja a terepezést, mindenképpen az utóbbi verzió ajánlott, hogy a felverődő ágak-bogak, kövek és miegyéb ne a fényezést roncsolják.
A Freetrack belül pontosan olyan, mint bármelyik Altea. Tágas, praktikus, kényelmes és nagyon jól néz ki. Igazi, barátságos családi autó – szerintem, a Csikós megdermedt fekete kőolajtengernek nevezte, legalább nem fogunk összeveszni a csajokon. Az Altea műszerfala nagyon szép, és az anyagok minősége is kifejezetten jó. Talán csak az ajtó belső borításában volt egy kevés a jó öreg kopogós műanyagból, másutt minden rendben.
Az Altea Freetrackhez háromféle motort és kétféle hajtást kínál a gyártó. Az alapváltozat 140 lovas PD TDI motorja csak az első kerekeket hajtja, míg az erősebb, 170 lóerős turbódízellel szerelt változatban már a Haldex 2 nevű összkerékhajtási rendszer dolgozik, csakúgy, mint a 200 lovas, szintén kétliteres, szintén turbó, de benzinmotoros csúcsváltozatban, a 2,0 TSI-ben. Mi az erősebbik dízelt próbáltuk.
A motorhoz pontos, kezes, hatsebességes váltó kapcsolódik. A PD TDI, ahogy kivétel nélkül az összes dízelmotor, rettentő zajos, amíg be nem melegszik. Melegen megszelídül, ilyenkor már csak akkor hangos, ha gyorsítunk; akkor viszont maga a borzalom. Talán a pumpedűze orgánuma a legkellemetlenebb az összes ma kapható dízel közül. Szerencsére, ha egyenletesen haladunk, vagy csak finoman adagoljuk a gázt, csöndben van.
A 170 lovas motorral az Altea egészen fürge, 8,7 másodperc alatt van százon, végsebessége meghaladja a 200 km/h-t. Könnyűszerrel lehet vele előzni autóúton, autópályatempónál pedig mindössze 2300-at forog percenként és csöndes is. A gyorsításoknál fellépő kellemetlen akusztikus élmény ront az összképen, minden más szempontból azonban kifejezetten kellemes darab.
A Freetrack konstrukciója mindenképpen érdekes, de vajon az árát is megéri?
