A Toyota Avensis egy jó autó

Jelesül autóbolondot, kultúra-bolondot, hifibolondot, minőség-bolondot, és ez mind egy ember, Suguya Fukusato úr. Aki mérnök, autóversenyző, audiofil, és persze japán. A japán megszállottak érdekesek, ismertem egyet, aki 27 szögből fényképezte körbe a Dávid szobrot, hogy aztán otthon órákig meredjen a képekre, megfejtendő a tökélyt.

Ez a tudományos alapú elmebetegség a japán műszakiság legszeretetreméltóbb erőssége. A második legkedvesebb japán mérnöki idétlenség az a mániákus igyekezet, amivel boncmesterként elemezve az európai kultúrát és gondolkodásmódot, próbálják megérteni, hogy a magunkfajta furcsa emberek vajon mi a fenét akarnak egy autótól.

Suguya úr saját bevallása szerint 1987 és '91 között élete négy meghatározó évét töltötte azzal, hogy családjával a kontinensen bolyongva magába szívja az európaiságot. Az Avensist a Toyota olyanra tervezte, amilyennek szerintük mi szeretnénk, és úgy csinálták meg, ahogy ők szeretnék. Ez jól hangzik, de így készült a kifutott modell is, amiből majd' félmillió fogyott, és vált azonnal láthatatlanná.

Az új Avensist viszont nehéz nem észrevenni, mindenekelőtt azért, mert nagy. Kategóriájának fizikailag nem a legnagyobbika, még tengelytávját tekintve sem, mert az a Ford Mondeo, de érzésre bizony az Avensis a legnagyobb. Mindehhez még jól is néz ki, bár messze nem egy érdekesen szép autó. Az orr a legjobb, erőteljes de barátságos arccal, az oldalnézet hosszú és testes, hátulról meg inkább nem nézegettem, mert a feneke nem tetszik. A nálunk árult Toyoták közt a Celica után a második legjellegzetesebb autó, de ezzel még mindig nem mondtunk sokat.

A külső egyértelmű érdeme, hogy tiszteletet parancsol, a parkolóőrök hajbókoló jó estét kívánokozása alapján mindenképp. És mit parancsol a belső? A beltér végzete, hogy az európai piackutatás alkalmával egy lusta kérdezőbiztos minden kérdőívre a szürkét írta be a kedvenc szín rovatba. Ettől, és a formai játékosság mellőzésétől súlyos ingerszegénység sivárkodna belül, ha nem lenne az ezüstös középkonzol és a rettenetes műfa.

	A raszterekre hulló mahagóni - kattintson a nagyításhoz

Ez utóbbiért alighanem ugyanazt a rest kérdezőbiztost kéne megvesszőzni, aki a színekkel is olyan cudarul bánt el. Semmi sincs véletlenül az autóiparban, ha ma egy autóba fabetét kerül, akkor mérget vehetünk rá, hogy sokmilliós kutatások igazolják: Önnek, kedves vásárló, fabetét kell. Mégpedig olyan, melynek nagy felbontású felvételén remekül kivehető a nyomtató pontmátrixa, ahogy az Úristen a mahagónit megteremtette.

Ám ha eltekintünk a fától (amit őszintén ajánlok), minden más remek. Az Avensis japánul van összerakva, csupa normális műanyagból és bőrből. Üldögélni igazán nagyon kellemes benne, az első ülés különlegesen kényelmes, olyan gondoskodó meghittség-hangulattal, ami marhaságnak hangzik, de beülve tényleg megvan.

Minőségérzetben már szinte nincs mit eltanulni Európától, csak egy kis bátorságszérum kellett volna még a tervezőknek, hogy valami szépet is merjenek rajzolni odabentre. És egy kis koffein a végére, hogy ne fogyjon el az energia, mielőtt még kész lettek volna a kézifék szörnyűséges odvának elrejtésével. Sokkal tovább nincs min köszörülni a nyelvet. A középkonzol ugyanazt az ezüst hifitorony dizájnt kapta, amit a Mazda6-ban, az már ott is tetszett. A hifi a kormányról is vezérelhető, csak szörnyű tapintású érintőkapcsolókat kell hozzá nyomkodni, mint a nyolcvanas évek számológépes karóráin.