Azt hittem, el tudom képzelni, milyen lehet a nagy találkozás. Milyen érzés, amikor ott állok szemtől szembe egy igazi Ferrarival, amikor végre beleülök, elindítom, és tiszta erőből rátaposok a gázpedálra − de egyáltalán nem olyan.
Mindenki hallotta már, milyen hangja van egy durva V8-asnak. Legyen Corvette, Ferrari vagy Forma 1-es versenyautó, gyönyörűen muzsikál mind. Azt azonban nem sokan tudják, hogy amikor az F430 hideg, száraz karteres, 4,3 literes V8-asát életre keltjük, eleinte olyan hangokat ad ki magából, mintha azonnal szét akarna esni − mit esni, robbanni. Az első percekben jó, ha öt henger megy a nyolcból. A motor borzalmasan csörög, zörög, mindezt olyan hangerővel, hogy még a legelvetemültebb streetfighter Civicek meg Astra GSI-k rettenetes tuningkipufogói sem tudnák felülmúlni.
Néhány perc alatt azonban eléri üzemi hőmérsékletét a motor, és az istentelen zaj szívet melengető dallammá áll össze. A tesztút alatt kábé 7 másodpercig ment a hifi, de hamar rájöttünk: őrültség lenne megfosztani magunkat a V8-as csodálatos hangjától, sőt, tulajdonképpen nem is nagyon értjük, miért nem sugároznak Ferrari-hangorkánt akár 24 órában egy-egy rádióadón, egészen biztosan sokan hallgatnák.
Ahogy a dugóban araszoltunk a körúton, arról beszélgettünk Péter barátommal, mennyivel hitelesebb lenne ez a történet, ha a volt Május 1 mozi helyett valami fényűző kaszinó, az ABC oldalán pedig végeláthatatlan, fehér homokos tengerpart mosolyogna ránk. Hamar rá kellett jönnünk az ellenkezőjére. Ez az élmény így teljes, a budapesti installáció megannyi abszurd szituáció forrásául szolgál.
Azt már a Z4-esben is észrevettem, hogy azok a feltűnően sportos testalkatú, télen-nyáron egyformán napbarnította mercis/BMW-s fiatalemberek, akik általában megvetően pillantanak rám, azonnal a komfortzónájukon kívül kerülnek, mikor meglátják a drágább autót, és óvatos, rövid, szinte észrevehetetlen pillantásokkal próbálják szemügyre venni úgy, hogy a kíváncsiságuk is kielégüljön, de a méltóságukon se essen csorba. Ebben tehát semmi újdonság nem volt, de hogy mennyire durván lehet csajozni ezzel a kocsival, attól leesett az állam.
Az F430-as női nemre gyakorolt hatása egészen egyszerűen elképesztő, én sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire könnyű lehet. Nem kell Mick Jaggernek vagy Brad Pittnek lennünk ahhoz, hogy minden kapuba gólt rúgjunk, elég hozzá egy Ferrari. Ez az autó egy pussy magnet, a szó legszorosabb értelmében. Ha a csajok meglátják, többé nem tudják levenni a szemüket az autóról, ha rájuk nézek, irulnak-pirulnak mind, ha még vissza is mosolygok, azonnal leugrik a bugyijuk a bokájukra. Kár, hogy a kocsi csak kétszemélyes, így esélyünk sem volt, hogy kamatoztassuk a Ferraritól kapott új szuperképességünket, de nem lett volna nehéz, higgyék el.
Mikor a várban elkezdtük fényképezni az autót, már nem is csodálkoztam, hogy mindenki odajött, jó alaposan megnézte, lefotózta, és természetesen lefotóztatta magát a kocsi mellett. Nem volt könnyű dolgunk, a nagy sokadalomban nehéz volt olyan képeket készíteni, amiken az autó mellett nem állt négy-öt száját tátó turista. Nem látom értelmét, hogy a külsejét méltassam, az F430 fenomenális, észbontóan szép szupersportkocsi − ahogy Virág elvtárs mondaná: erről kár is lenne vitát nyitni. Inkább nézegessék a képeket, van bőven, és gyönyörködjenek.
Az utastér azonban megér néhány mondatot. Tudom, hogy a régi idők Ferrarijai kábé olyan igénytelenek voltak belül, mint mondjuk a Kispolszki, de ez már egy modern kocsi, arról nem beszélve, hogy közel hatvanmillióba kerül. Mindennek ellenére olyan randa gombok vannak benne, hogy őrület. A bajuszkapcsolók egyenesen gusztustalanok. A hifi nevetséges, ha meglátnám valami bolhapiacon, kétezer forintot nem adnék érte. A középkonzol meg a huszadik század koreai autóit idézi. A jobb oldali ajtó kapaszkodóján látszanak a csavarok, nincs felettük burkolat, hogy elrejtse őket, na, ilyet sem láttam már egy ideje.
Persze az ülések tökéletes minőségű bőrből készültek, sportosak és kényelmesek, elegáns a fejtámlákból kidomborodó paripa. A kormány fogása, mérete tökéletes, és sokat dob az összképen, hogy nemcsak a műszerfal teljes egészét, a kardánalagutat és az ajtókat, de még az A-oszlopokat is fehér cérnával varrott szürke bőr borítja.
Miután jót röhögtünk a sok igénytelen megoldáson, rájöttem, hogy ez nekem tulajdonképpen szimpatikus. A fékek gyönyörűek, csillognak-villognak, a motor úgy néz ki, hogy az ember legszívesebben felcibálná a lakásába és ágyba bújna vele, a váltó tökéletes, a futómű is a legigényesebb fajtából való − elöl-hátul kettős keresztlengőkarok −, vagyis minden, amire a száguldozáshoz szükség van, modern és szép, a többire meg egészen egyszerűen szarnak. Mi ez, ha nem versenyautó?
