A boldogság titka

- Na, SX-4?
- Kedvesebb!
Kedvesebb?! Úristen, ebből a végén még tényleg Alto lesz.
- Kisebb helyet foglal el, hoppá!
- Milyen?
- Hát nem olyan jó.
- Jobb volt a Vitarát vezetni?
- Igen, olyan furcsának találom. Szűknek.
Szűkebb is, mint a Grand Vitara. És anyám utálja, kényelmetlen, még az ő Swiftjéhez képest is. Anyám végül egyetlen előnyét tudta megnevezni: magas az ülése. Ennyit a Fiat és a Suzuki többéves közös fejlesztéséből. Autóbuzik esetleg tudják értékelni, a mamák nem.

- Szűk a vezetőűlés? De az hogy lehet?
- Mit tudom én, szűk. És a váltásokat valahogy nem érzem jól.
- Miért, a Vitarában?
- Abban tökéletes volt.
- Mintha Vitarába születtél volna?
- Igen.
Az index visszajelzőjét ebben se lehet hallani. Viszont találtam benne egy súlyos fogyatékosságot: az ajtó palacktartójának műanyaga nagyon sorjás.

- Jézusom, micsoda sorjás műanyag! - próbálom felkelteni anyám érdeklődését. Semmi reakció.
- Mama! Khm, khm! Ezt figyeld, micsoda sorjás műanyag!
- Mi az? - kérdi a legcsekélyebb érdeklődés nélkül.
- Hát tudod, a műanyaggyártásnál öntési hiba. Illetve hogy az öntésnél keletkező kis peremet nem dolgozzák el.
Hát, a sorjás műanyaggal befürödtem.

- Nos, anyám, hogy érzed magad az új Swiftben?
- Otthonos!
- De hát ez alacsony. Nem hiányzik a magasság?
- Nem.

Viszont végre látom, hogy a minőségi látszat mögött mi húzódik meg az új Swift belterében: az utaslégzsák borításánál a műanyag elég puha, nincs semmi tartása. És ha sokat fogdossák az autós újságírók, akkor a tesztautóban hamar kirajzolódik a vízszintes téglalap a közepén vízszintesen kirajzolódó csíkkal. A Mamát ez se érdekelte sokkal jobban, mint a sorjás műanyag, illetve ha emberileg ez egyáltalán lehetséges, még kevésbé.

A kicsi csomagtartón szívesen felháborodott volna, de sajnos az értékesítő megnyugtatta, hogy gyakorlatilag ugyanakkora, mint a régi Swiftben, csak az a tér, ami abban vízszintes, az újban függőlegesen áll a vásárló rendelkezésére.

- De azt remélem figyelted, mennyivel rosszabb volt ezzel átmenni a fekvőrendőrön, mint a Vitarával meg az SX 4-gyel?
- Nem. Ezt jobb vezetni. Kellemesebb. Könnyebb. Egyszerűbb. Jobban kilátok.
- De ez képtelenség. Alacsonyabban vagyunk, lásd be.
- Hát, ha a fejed odadugod, tényleg nem látok ki belőle. Előrefelé jól kilátok, de hátra is, és az nekem nagyon fontos.
- Az SX 4-ből nem láttál ki hátra?
- Nem tudom, az egy kicsit zavart.

És végre jöhet titkos favoritom, az Ignis.
- Nagyon vacak. Ez a kuplung nem jó. Meg a váltó, olyan kemény.
Viszont ebben végre rendesen szól az index.
- Benzinszag van.
- Igen, most tankolták tele. De miért rossz a váltó?
- Kemény.
- De pontos vagy pontatlan?
- Nem megy olyan könnyen, simán, mint a többiben.

Közben a fotós kolléga felhívja a figyelmem, hogy a Mama az Ignist vezeti messze a leglazábban, és tényleg, gátlástalanul át is megy egy sárgán, pedig ilyet a Swifttel nem szokott csinálni.
- Mama, nem lehet, hogy mégis tetszik az Ignis?
- De igen, nem is olyan rossz.
- Na de inkább a Swift vagy ez?
- Ez, az Ignis.
- De hát a Swiftet szeretted.
- Igen, de ebben jobb ülni itt fönt.

A Mama közben már tényleg az utak ördögévé változott. Menet közben még azt is felfedezte, hogy tolókás a sminktükör, ami egyből a szívébe lopja magát. A rosseb érti, miért ekkora dolog a tolókás sminktükör. Közben látom, hogy a puritán Ignisbe is belekerült a Suzuki semmire sem jó információs extrája, a fogyasztásmérő, ami csak a pillanatnyit mutatja, az átlagot nem, de 30 fölé nehéz nyomni.

Egyvalamin tudtunk közösen méltatlankodni, az alap Ignis gyilkos üléshuzatán. Nem vészesen csúnya, és valószínűleg strapabíró, legalábbis strapabíróbb, mint bármelyikünk bőre vagy bármilyen ruha. Hozzádörgölőzni nem sokkal jobb, mint sajtreszelővel vakarni a hátunkat, egy érzékenyebb női ruhát könnyedén tönkretesz, de Drégelypalánkig a szerpentinen simán leszedi a feliratos póló háti mintáját.

Nem tudom, anyám mint vásárlói attitűd mennyire gyakori, de a Suzuki-érdekkörben feltehetően az. Ebben az esetben viszont át kell értékelnünk az autós újságírás fellengzős viszonyát az olcsó vagy annak látszó kisautókhoz. A külső dizájn olyan sokat nem számít: ami tiszta, az alapvetően szép. A belső formához, anyagokhoz való viszony számomra ugyanolyan rejtély, mint az etruszkok eredete. Az biztos, hogy a mi valóban kissé néha már unalmas sorjásműanyag-témánkkal ebben a közegben nem tudnánk tömegeket kivinni a barikádokra.

Egy héttel a teszt után bár anyám belátta, hogy értékvesztési szempontból a legjobb volna megtartani a bordó Swiftet, sajnos menthetetlenül vágyik az Ignisre.
A legfontosabb eredménynek azonban azt tartom, hogy sikerült lebeszélni anyámat az Altóról. Tegye ezt Ön is!