Az Alfa sportos kombija iskolát teremtett: most már a japánok is inkább szép, mint nagy csomagtartójú kombikat csinálnak. A futóművet viszont félreértették.
A belső összkép békés, kellemes Mazdát mutat, nincs meg benne az Accord halottaskocsi-érzete. Nem tudom, hogyan veszik célba a Mazdánál a prémium osztályt, de aligha a touch designon keresztül. Nem vagyok mániákus kárpitkopogtató – oké valaha voltam, már elmúlt –, de nehéz puha felületet találni.
A műszerfalvilágítás a pirosas háttérrel, fehér mutatókkal, pirosas számokkal szép. A sok kályhaezüst már durva. Pont, mikor már a japánok kezdenék elfogadtatni magukat, mint prémium gyártó, belecsúsznak egy ilyen filléres baromságba. Pedig a rádió történetesen jó, betonszarkofágokban is egész jó a vétel.
A beltér legrosszabb pontja a középkonzol. Ha a középkonzolt elég közel hozzuk a vezetőhöz, nincs az a hatalmas cirkáló, amit ne tudnánk szűkössé tenni. A műfaj egyik legnagyobb bravúrja a Toyota Land Cruiser V8 középkonzolja: ott van miből elvenni a teret, de így is jó alsó-közép térkínálatot alakítottak ki.
Ha nem nyújtott lábra állítjuk be az ülést, a jobb térd folyamatosan a középkonzol széléhez nyomódik. Erre úgy jöttem rá, hogy a második tesztnapon már fájt a jobb térdem. Két trükkje van a Mazdának. Az egyik, hogy a futómű kegyetlenül ráz, és folyamatosan kopácsolja a térd csontját. A másik, hogy észrevették a Mazdánál a problémát, csak mire az észrevétel az Észrevevő Ügyosztályról eljutott a Megoldó Ügyosztályig, valami elveszett az üzenetből. A középkonzol élét ugyanis leburkolták: kemény, kopogós műanyaggal.
Ja, meséltem a kalandomat a könyöktámasz rakodórekeszével? Sose tudom, melyik sztorimat kinek adtam elő, de legfeljebb szól, akinek már megvolt. Tehát van énnekem két belépőkártyám, különféle garázsok nyitására. Mindkettőt az autóban tartom, alapvetően persze a sajátomban, és hogy ne legyen keveredés, a rövidebb végüknél összeszigszalagoztam őket. Így szét is lehet hajtani, ha valamelyik érzékelőt megzavarná, hogy egyszerre kettőt tartok elé.
Most a Mazda6-ba került a két kártya, és hova máshova, mint a kézifék melletti fedeles rekeszbe. Mellé a diktafon, melyre menet közben rögzítem észrevételeimet. Egy különösen kacifántos, kátyús útszakaszt követően épp a diktafont akartam elővenni, hogy ócsároljam egy kicsit a futómű komfortját, de a fedél nem nyílt.
Résnyire azért igen: óvatosan feszegettem, de erőt nem mertem beleadni, mert ugye tesztautót nem illik emberszabású majmoknak továbbpasszolni, azt meg nehéz kidumálni, hogy csak úgy letéptem a rekesz fedelét. Úgyhogy óvatosan ütögettem, fékezgettem, ha a forgalom engedte, és az egyik macskaköves rész után a rekesz kinyílt. Kiveszem a diktafont, hogy megkezdjem az ócsárlást, akkor veszem észre, hogy a belépőkártyák eltűntek.
De hová? Mindegy, lecsukom a fedelet, illetve lecsuknám, de nem csukódik. Aha. Még mindig menet közben tapogatózni kezdek a rekesz alján. Aha! Az alján van pár milliméternyi rés, ott kicsúszott a kártya, és beékelődött a fedél mellé, azért nem tudom lecsukni, illetve ugyanezért nem tudtam kinyitni. A magyar utakból szerencsére elég szisztematikusan van kilopva az aszfalt, úgyhogy pár perc ralizás, tapogatózás, nyúlkálás és fedélcsukási kísérletezés után egyszerre csak megjelent a rekesz aljában a kártya fehér sarka. És kipiszkáltam. Jó, mi? Elegáns, ha az ember épp egy sorompónál vesz észre egy ilyen malőrt, és nem a diktafont akarja elővenni, hanem a kártyát.
Ki találta ki, hogy ezen az autón /50-es sportgumik legyenek? Oké, Bridgestone Potenza, az egyszer nálam már bevált, illetve kétszer, két sportos autóra, de ez miért lenne sportos autó? Egy egy középkategóriás dízel kombi.
A kétliteres dízel a tulajdonképpen megy-kategória, amiről tudjuk, hogy ami tulajdonképpen megy, az tulajdonképpen nem megy. Álló helyből elindulunk, végigváltjuk a fokozatokat, ilyenkor tulajdonképpen megy. A forgalomban kéne valahová hirtelen beférni, elindulni, gurulásból gyorsítani – tulajdonképpen nem megy.
