Bemutató: Peugeot 308 CC - 2009

Bármennyire is elfogadhatatlan tény a francia autók gyűlölői számára, a Peugeot annak idején a 206 CC-vel talált egy rést a vásárlók pénztárcáján, mi több, addig furakodott-nyomakodott, míg át nem fért rajta az eggyel nagyobb 307 CC is. (Hogy a 401, 601, 402-vonalat ne is említsük.) Hosszasan kezdhetnénk sorolni a köznyelvben fellelhető gyűjtőneveket (cicakabrió, buziszekér stb.), aztán a végén kilyukadhatunk oda, hogy lényegében szebb lett, modernebb lett és hű, de tekintsünk el ettől, hátha a végén még kiderül, hogy van miért szeretni.

Mert létjogosultságuk van ezeknek az autóknak, az mára bizonyossá vált minden szkeptikus számára, akik a kabrió vászontetejét, annak pillesúlyát és egyszerű mechanizmusát emlegették. Tavaly novemberig 650 ezer CC-t adtak el, ami azért nem kevés. Persze nem kell szeretni őket, de ettől még feszített a kíváncsiság, nem beszélve arról, hogy a 3008 után már vágytam valami autószerűbe, de nagyon.

A sztorihoz tartozik, hogy még előző este kislisszoltam a szálló elé, ahol viaszozták, törölgették a tesztautó-flottát, és megszólítottam az egyik Peugeot-pólós úriembert, vajon melyik a benzines? Mielőtt nekem esnek, a hátsó diffúzor, eltekintve attól a funkciótól, hogy van, egyben el is takarja a kipufogót, meg különben is, manapság – a modern dízelek korában – már nem mérvadó azt figyelni, merre görbül a kipufogóvég. Tört angolsággal ugyan, de készségesen válaszolt, na jó, akkor ha lehet, egy kéket kérnénk. Tudom, száradjon le a szám, gyújtsanak fel, majd szórják fel a helyet sóval és hülyeújságíró, de ha választani lehet, akkor inkább a benzinmotort hallgatnám kabriózás közben. Persze gombnyomásra szigetelhető a zaj, a dízelből sem hallani jóformán semmit, de ki a fene húzza fel a tetőt a tavaszi napsütésben az Adriai-tenger partján krúzolva?

Na, gondoltam magamban, mikor reggel lett, mennyire jó lesz végre beüzemelni a pendrive-ot és tolni a George Bensont, de újfent pofára estem. Sikerült ismét az egyetlen olyan feláras extrát keresnem, ami nem volt a 308 CC-ben sem: az USB-csatlakozót. Au secours! Sebaj, le a tetővel, hadd csapjon orcán a kabrióérzés. Kicsit szégyelltem is magam, hogy nem barnultam hozzá, de alkalmi utastársam − aki ráadásul barlangászik − sem egy Kabir Bedi, így virítottunk, mint hegyi tót a szoláriumban, de gazdagok voltunk és szépek, hejj, francia rendszámmal Horvátországban a magyar csóringer, az ám, adunk a kommersznek. Még egyszer végigfutott a formán a szem: igen, kicsit nagyobb lett miden irányban, a fényszórók jobban nyúlnak hátra, picit erőteljesebb a csőr, lejtősebb a fenék. Felhúzott tetővel persze ez is a kilencvenes évek eleji amerikai cab-forward dizájnra emlékeztet, de a merev tetőnek kell a hely, ráadásul azt eltüntetve már egész pofás a sziluettje. Nagy felni, gyönyörű kék szín, nem csúnya.

A tető pikk-pakk, hangtalanul eltűnt (20 másodperc kellett a művelethez), én pedig szúrtam egy egyest, és az ordító sidepipe-ok hangorkánjától kísérve gépágyúztam le minden Zastavát és Yugo Koralt az út… ja, elnézést, kicsit elkalandoztam, szóval finoman, amolyan úri grandezzával kikanyarodtam a Jadranská Magistrála néven ismert tengerparti útra. Gyönyörű szép vidék, mellettünk a csipkézett part és a tarajos hullámok, aztán egy dízelfüstbe burkolózott teherautó, egy rothadó Renault 4, majd még kettő, és megint huszonnégy teherautó, egy őrült, aki átsodródott a mi sávunkba. Millió jármű a világ minden tájáról, a nap tűz, én pedig úgy érzem magam, mint egy gigantikus, motorizált olvasztótégelyben, ahová valaki tévedésből a világ összes létező autómárkájából szórt egy keveset, majd lassú tűzön kavargatja a masszát.

A festői út ugyanis csak egy főút, ahol az egész tengerpart közlekedik. De tényleg. Képzeljék el a legszörnyűbb budapesti dugót, szorozzák be kettővel és megkapják az autók számát, amelyek ellepik a mintegy 90 kilométeres szakaszt. Mindezt csak azért írtam le, hogy egy kicsit tán megmagyarázzam, miért is nem nyúltunk alaposan a 308 CC grabanca alá. Mikor pár száz méternyi tér, netán egy belátható, üres kanyar nyílt előttünk, akkor persze ismét dicsértük „a BMW segítségével fejlesztett” 150 lovas 1,6-os THP-motort, de már untuk a lemezt – jó és kész.

Meglepő módon a 308 CC valamivel nehezebb, mint az előző nap próbált (ó, igen, válság van, összevont bemutató, két nap−két autó) 3008 (CC: 1512 kiló, 3008: 1458 ugyanazzal a motorral), ellenben a váltó első három fokozata rövidebb, és persze a nyitott tető is növeli a sebességérzetet.