II. Gótika
Zürichtől vadvirágokkal dúsan hintett mezőkön haladunk a bemutató helyszíne, az elzászi Guebwiller város Murbach apátsága felé. Az apátság az Archeopteryx építészeti megfelelője: az a hüllők és a madarak közötti, ez pedig a román és a gótikus építészeti stílus közötti átmenetet kapja el.
A gótikát elsősorban a könnyedség különbözteti meg a romántól. Nem vaskos, brutális támfalak hordják az épület súlyát a földig, hanem rafinált támpillérek és boltívek. Nem lőréseken kémlelik a benne ülők a külvilágot, hanem magas ívű üvegablakokon. Nem véletlen, hogy itt vagyunk. Mert amíg a román hódít például az amerikai autóiparban – gondoljanak csak a Chrysler 300C-re –, a Peugeot (és a Citroën) határozottan a gótikával szemez.
Semmi nem mutatja ezt jobban, mint a vezető feje búbjáig húzott szélvédő, és a 308-hoz is rendelhető üvegtető.
Nínó Karotta szerint sofőrként nézve a magas ívű szélvédő a legnagyobb dolog, ami az utóbbi években az autótervezésben történt. Nem lesunyt nyakkal, felfelé kémlelve figyelhetjük az utat, egy felülről zavaróan a látótérbe lógó izével, hanem csak úgy. Ahogy a világot egyébként figyeljük.
Mint valaki, aki jellemzően jobb hátul ül egy autóban, ugyanezt állíthatom az üvegtetőről az utasok viszonyában. Hátul ülni, kényelmes, dőlt pozícióba helyezkedni, és az orr hegyétől centikre kezdődő tetőkárpit helyett légköri tüneményeket szemlélni: páratlan élmény. Volt szerencsénk a napokban egy hasonló konstrukciójú autóban, a Citroën C4 Picassóban, megtenni négyezer kilométert , és pontosan ugyanolyan élmény a 3786.-nál is, mint a beleüléskor volt. Ha vesznek ilyen autót, vagy a PSA csoport bármelyik modern termékét, és csak egy nagy extrára van pénzük, ne gondolkodjanak tovább.
Szuper ötlet!
Továbbra sincs viszont megoldva a hátsó fejtér. Igaz, egyszer megnéztem, és 188 centiméteres magasságommal a fehér férfiak felső három százalékába tartozom. Áthághatatlan fal a modern mérnöki tudomány előtt egy ilyen méretű test kényelmes elhelyezése egy autóban hátul? A Peugeot 308-nak már az elődje is a tágas beltérről szólt, ennek ellenére hátul a fejem egyszerűen nem fér el. Lehet hogy ez a probléma önt nem érinti, tehénkedő üléspozícióval és alacsonyabb testmagassággal orvosolható, de én szeretek egyenesen ülni, a boka vonalában végzett kettős amputációt pedig egyelőre még mérlegelem.
Nagyszerű viszont, hogy az ajtók tárolórekeszeit másfél literes palackokra optimalizálták.
Tovább internacionalizálva az amúgy is nemzetközi autógyártást, az autót egy brit tervezte. A kezét valószínűleg ugyanúgy szárított oroszlánbéllel kötötték gúzsba, mint a teljes Peugeot modellpaletta bármelyikének készítőjét, az autó ugyanis tökéletesen hozza a mai kötelező Peugeot-kellékeket. És a British Racing Green sem került fel a választható színek listájára. Van helyette Lacertasárga, amivel valószínűleg pompásan lehet szakítani az úton, az orvosi szaknyelvben ugyanis a laceráció kifejezés valamilyen képlet szakadását jelenti.
Viszont ennél sokkal nagyobbra tátott Peugeot-szájra számítottam. Még jobban kilógó nyelvvel. Ehhez képest teljesen harmonikus, nincs az a zavarbaejtő érzés, hogy egy planktonevő cetcápa ( Rhyncodon typus) érkezett vendégségbe kiakadt állkapoccsal.
Ha végignézik a képgalériát, gondoljanak arra, hogy ez egy elég nehezen fotózható autó, különösen a magam szerény fotográfiai tudása áll bele hamar a falba. Nem egy Ferrari F430, amiről fenthagyott lencsevédővel is lehetne jó képet csinálni. Fotókon viszonlag jellegtelen autó benyomását kelti, de élőben, még ha nem is egy Citroën C4-szerű formai vihar, határozottan szép látvány (főleg az opcionális rácsos hűtőmaszkkal). A feneke különösen, fotókon nagy potroh, élőben viszont furfangosan ível, és egyáltalán nem túl nagy. És bele lehet pakolni 432 liter cuccot.
III. A szokásos tiráda a funkcionális dizájn haláláról
Ki kell ragadnom egy bekezdést a sajtóanyagból, mert sötét felhőket fest:
„Hátul vízszintes vonalak »nyújták el« az autót, a hatás szándékos, azt a benyomást kelti, hogy a 308 elemében van az úton, sőt, eggyé válik vele. A nagyméretű hátsó ütköző is ezt az érzést erősíti, különösen a csúcsmodellben, ami stílusos diffúzorpanelt is tartalmaz – a 407 kupéhoz hasonlóan –, melyen két krómbetét kipufogók látszatát kelti.”
Szóval miért kell kipufogók látszatát kelteni? És a Peugeot különösen sáros az ilyesmiben. Ha jól emlékszem, a 207CC dízelmotoros változatán látható az a kipufogómegoldás, ami egy, a világba meredő, makulátlanul csillogó krómcsőből, és egy, a nyílása előtt szemérmesen lekanyarodó, láthatatlan, tényleges kipufogócsőből áll. Hogy ne kormozza össze a dízelfüst az autót, de azért mégse maradjunk szégyenben egy kályhacsöves rizsrakéta mellett a pirosnál.
Az a baj ezzel, hogy nem őszinte. Nem szellemesen csalafinta forma, nem a szemet játékosan megtévesztő forma, hanem egyszerűen hazug forma. És miért? Mert nemhogy nem következik a funkcióból, teljesen ellentmond neki. Ide vezet az autók mérnöki és formai tervezése között évről évre mélyülő szakadék. Pedig teljesen szükségtelen. A funkcionális dizájnnál szebb filozófiát még nem talált fel senki. Ha a forma a működésből következik, a működés pedig megkíván egy formát, akkor a végeredmény egyszerűen szép lesz, és nem kell ilyen hülyeségekkel foglalkozni.
És egészen biztos vagyok benne, hogy emiatt tűnik ma egy 16 hüvelykes kerék szánalmasan aprónak, míg negyven évvel ezelőtt a jövőből visszaküldött Lamborghini Miura 15-ös magnézium Campagnolói harmonikusak voltak. Ma gyakorlatilag nincs sportautó 19, de inkább 20 hüvelykes kerék alatt, és a 308 is a 18-as kerekekkel néz ki igazán jól.
Zenés kisfilm a bemutatóról
IV. A rénszarvasok remekül úsznak
Ha jól tudom, statikus autóbemutatót egyedül a Peugeot rendez. Furcsa műfaj. A bruttó 18 úton töltött órából például három telt a 308 társasáságban, ami a maga 17 százalékos hatékonyságával nehezen indokolható. Kompenzálnak, sőt túlkompenzálnak a nyűgért a brilliáns francia ételek, amik végeláthatatlan tálakon érkeznek. Mindegyikük apró műtárgy, ízelítőnek itt a százmillió, csokoládéba mártott eper közül néhány, és képzeljék még hozzá a legszebbet, amit sajnos nem fotóztam le: apró, női likőröspohárban szervírozott vaníliafagylalt, a tetején egy darab tökéletes málna, és kiáll belőle egy vékony mandulás karamell-lap.
Nem rossz állapot viszont a száraz pezsgő és a sonkába tekert sárgadinnyegömb, hogy elgondolozzunk az autón.
A 308 újabb lépés abba az irányba, amerre az autóipar sok éve halad. A pompás izoláció irányába, az automatizmus irányába, Spielberg Különvéleményének távvezérlelt, mágneslebegtetésű kapszulái felé.
Menekülünk az autóktól.
Ragasztott üvegpanelekkel zárjuk ki a zajt, dizájner illatpatront illesztünk a középkonzolba, krúzkontrolunk, ha falnak megyünk, túléljük. Az autó, amit megismertünk gyerekként, a vas, amiben kézzel tolunk fogaskerekeket, ami hörög, ami megöl, ha nem vigyázunk, annak nemsokára vége.
Érthető.
Szívás azon dolgok sora mind, amik az autót autóvá, azaz szerethető, rajongással megtölthető mechanikává teszik. Az ilyesmik csak autóbuziknak valók. Ha ésszerű emberek vagyunk, menekülünk tőlük.
Mint a nyári tundra fekete szúnyogfelhőjétől a folyókban alva úszó rénszarvasok.
Ha kedveli a hozzáértő fotográfusok által végzett munkát, és megnézné a Peugeot 308-at más szögekből is, mint amikben én fényképeztem le, lapozza végig az autó hivatalos sajtófotóiból készült galériát (van benne kép a pontos belső és külső méretekről is).
