Szegény ember Golfja bagóért. Be nem ázik, meleg van benne, már csak ezért is jobb, mint a bicikli. Nagyon mélyre kell ásni ahhoz a lélekben, hogy bevalljuk: ez egy jó autó.
A Kia Soul számára kerestünk partnert, így került bele a szórásba. Aztán mikor kimentem érte az M6-hoz, világossá vált, hogy nem lenne értelme. Egyrészt filozófiában messze áll tőle, másrészt egymillió forinttal olcsóbb.
És annyival kisebb is. Valamint...
Emberünknek új autó kell. Unja a szívást a levedlett szarokkal, ciki, hogy míg a szomszédok szombatonként autót mosnak, ő leköltözik a garázsaknába, és mocsokban, szutyokban fetrengve veri el a napot pusztán azért, hogy a rohadt szemétláda hétfőn ismét elvigye a munkahelyére. Persze télen csonttá fagy, mivel a fűtés csak langyos szellőt fúj, az ablak már belülről fagy le, a motor köhög, a hidrotőke csattogása felriasztja a környéket. Utálja a világot és legfőképpen magát, hogy kölcsönt vett fel arra az átkozott dögre.
De most, most végre van pénze új autóra, megveszi és élvezni fogja. Élvezni fogja a csendet, a problémamentességet, a hibátlanul működő kezelőszerveket. Persze tudja, hogy a valamivel több mint két és fél millió forint nem lesz elég az Aston Martinra, de még a 320d és a csodadízel Octavia is elérhetetlen messzeségben sejlik csupán.
A lényegen azonban nem változtat: új legyen! A Daciákat kihúzza − bármennyire is kopogtat agytekervényein a racionalitás, mégsem vesz román autót. Ekkor már sejti, illetve tudja, valójában mire van szüksége, de még harcol magával, kelletlenül elmegy a Skoda-szalonba, majd gyorsan ki is fordul onnan: az 1,2-es lendkerekes Fabia Classic ára 3 millió felett van (utólag kiderült, hogy bár a Skoda weblapján nem szerepel ugyan, de van egy Fresh nevű verzió is, 2,7 millióért). Dogmatikus gondolkodásmódja kizár mindent, ami francia, olasz, számára csak japán és német autó jöhet szóba: Suzuki az ő autója.
Mindenki esküszik rá, állítólag jól megy, modern és megbízható, a környéken szinte mindenkinek van már. Persze jellemzően Swift, klímával, elektromos ablakkal. Neki is kell, mégsem akar beállni a sorba − ha már úgy döntött, hogy a tömeggel úszik, legyen ő a sötétszürke folt, SX4 lesz. Persze döntését inkább saját maga megnyugtatására észérvekkel is alátámasztja: magasabb, tágasabb, mint a Swift, hasmagassága jóval több, nem lesz gond a széttört, gödrös vidéki utakon hazajutni, nem szakítja le a köténylemezt a telek előtti vízátfolyás árka. Ez az, ez kell.
Igaz ugyan, hogy pénzéből csupán az 1,5-ös fapadosra futja, így a klímán kívül szinte semmit nem kap, de üsse kő, akkor is új, ropogós, garanciális autója lesz. Végre valami, amit ő finghat tele először, megveszi és boldog lesz, szereti.
Egy ideig.
Ez alatt az idő alatt emberünk jelentős változáson megy keresztül. Addig hithű autóbuziként szinte falta az összes hírt, olvasta a teszteket, vásárolt újságot, böngészte a netet, robbantott ábrákat és kapcsolási rajzokat töltött le, alkatrészek után vadászott, hogy öreg autóját életben tarthassa. Most már erre nem volt szükség, hiszen hibátlan a jövevény.
A garázst kitakarította, végre rendet rakhatott, a polcokon katonás rendben sorakoztak a csillagvillás kulcsok, a crovafejek nagyság szerint a dobozukban, a sok elhasznált, felesleges régi alkatrészt kidobta. Aztán spárgát kötött az autós magazinok köré is, amúgy is csak porfogónak voltak jók, szemétre velük, minek itt álmodozni az elérhetetlenről. Az SX4 lopva, a bőre alá férkőzve mérgezte-formálta át, mint Ripley hadnagyot az Alien-genom.
