Ez a poszt nem szól semmiről. Vagy mindenről, nem tudom.
Az biztos, hogy a Dire Straits szerepet kap benne.
Van pillanat, ami úgy beleég az ember agyába, mintha lézerbilloggal sütnék oda – általában a csúcspontok maradnak így meg, a rosszat törli az agy, mint anyáé a szülés legfájdalmasabb pillanatait.
A legtöbb férfiember életében az első csókolózás és az első mell megfogásával egyenértékű pillanat, amikor a saját, valódi autójával életében először robog egy valódi úton. Az az a pillanat, amikor úgy érzi – a világ tárva előtte, onnan már minden a kigördített vörös szőnyegen való lépdelésről szól majd.
Most vasárnap éjfél van, tíz perccel ezelőtt még egy egészen más cikket írtam, ahhoz tettem fel aláfestésként évek óta első alkalommal a Dire Straits Making Movies (1980) című lemezét hallgatni. Vén barom vagyok, lemez… Meg feltettem… Hol élek én? Maradjunk annyiban, elindítottam az empéhármat a gépen. Aztán abba kellett hagynom az írást, mert letaglózott egy borzalmasan erős flashback. Ilyenkor, így nem lehet dolgozni, erre nem készültem. Kati épp egy határidős munkán görcsöl mellettem a gépe fölött, kifolyik a szeme, az agya, szinte rezegteti a stresszhullám a falakat, iszonyatosan koncentrál, elege is van, ilyenkor nem a legbarátságosabb teremtmény. Mégis félbeszakítom. Mert vannak pillanatok, amikor muszáj beszélgetni két szót. Még ha ég a ház, akkor is.
El kell mesélnem neki, miért érzem úgy, mintha időcentrifugába csöppennék, amikor ezt a lemezt hallgatom. Semmi nem idéz fel élesebben emlékeket, mint az olyan szagok, hangok, amiket évekig nem érzünk, hallunk, és valami intenzív élményhez kapcsolódnak. Nekem ez a lemez pont ilyen. A Making Movies úgy, ahogy van, az első autómra emlékeztet, ami sokkal több volt egy első autónál, miközben, valójában, ócskasága miatt képtelen volt betölteni az autófunkciót. Egy igazi szar volt, de ezt már korábban leírtam, azt viszont elfelejtettem akkor elmondani, mindennek ellenére micsoda felfoghatatlan hatást gyakorolt rám, akkor, 1986 tavasza-nyara táján, amikor birtokba vettem.
Tóthmátyás Tibi barátommal épp akkor fejeztük be a negyedik gimit. Nagyjából pólyás korunk óta együtt lógtunk, a Liener-féle Autótípusokon, meg az Autó-Motoron nőttünk fel, kiskorunkat, kamaszéveinket kitöltötte az autókról való álmodozás. Mindenféle út szélén álló roncsokat látogattunk hétvégenként biciklivel, olyanokat, amikről úgy gondoltuk, a mi kereteinken belül megvehetők lennének – értsd: egy-kétezer forintért. Fejből nyomtuk az akkor tizenöt-húszéves autók csomagtartó-adatait, köbcentijeit, hosszasan vitáztunk szalvétákra és tankönyv-borítókra vázolt rajzok fölött, hogy miért jobb a hosszlengőkar a merev hídnál, és hogy a golyópályás kormánymű az igazibb-e, vagy a fogasléces. Külföldi újságokhoz nem lehetett még hozzájutni, azt raktuk össze, amit fejből, illetve a Pálos u. 1. szám alatt lakó, önjelölt autós guruk infóiból lehetett.
A gimi vége felé óriási lépésre szántam el magamat: eladtam egy korábban nagyon nehezen összespórolt Sony riportermagnót, valamint a féltve őrzött versenybicómat, és a kettő árából a szüleim tudta és beleegyezése nélkül vettem egy 500-as Fiatot. Már akkor sem a racionalitás vezérelt – tudtam, hogy húsz-huszonötezer forintből garantáltan romot kapok, azt is sejtettem, hogy óriási szívás vár rám. De autó KELLETT. És éppen ezért, ha már szívásnak ígérkezett, akkor legalább legyen hangulatos, vászontetős, kedves a szemnek, nyugati. Bármi, ami elrepít valami jobb világba, abból a szockó zsigulitrabantömledvényes, szabványmegoldásos, lelketlen egyenszürkeségből, ami Budapest volt 1986-ban. Legalább gondolatban.
Képzeljék el a pillanatot. Akkor tizennyolc éve azon gürizünk, hogy meglegyen az érettségi, az egyetemi felvételi. És június vége felé már sejtettük mindketten, hogy nagyon nem szúrhattuk el egyiket sem, előbbi akkor már biztosan zsebben volt, utóbbi is nagyon esélyesnek látszott. Előttünk terült el két, végtelennek tűnő szabad hónap a katonaságig, lehetett tombolni, nem kellett többet tanulni, zúghattunk le a Balatonra, gondoltuk – lesznek majd csajok is. És volt egy AUTÓM. Saját.
Nekem az autóvásárlás miatt nem maradt pénzem benzinre, Tibinek viszont mindig beesett egy ötvenes-százas, amit a szülei tettek a régi, NDK-s optikai játékkészlet hungarocell dobozába a húga szobájában levő polcra. Igazából vésztartaléknak volt ott, de mindig ürült és feltöltődött a készlet. Korábban Szamba és Bohóc csokira költöttük az ott levő pénzt, de most, hogy volt AUTÓNK, benzinre kellett. 16,50 volt a 86-os literje, annyiból azért lehetett menni erre-arra.
Tibinek volt egy Unitra magnója, nyávogott, meg torzított, de aznap volt benne éppen elem, betettük a Making Movies-t, és bevágtuk az ülés alá. Akkor még egyáltalán nem volt tipikus az autókban a magnó, a Zsigákban, a Wartburgokban is inkább rádió volt (ha volt), de a rádióban vízállásjelentés volt, meg pártpolitikai hírek, csak a magnó ért valamit. Az a monó Unitra több volt, mint ma bármilyen bangolufszen. Szólt, zene jött belőle. Megvalósíthatatlan dolgot tett lehetővé – zenét hallgathattunk a kabrió olasz kétajtósban, ami, ugye a miénk volt. Dire Straits-t.
Érdekes, nagyon későn ébredtem rá erre az együttesre. Pedig a Dire Straits (1978) és a Communiqué (1978), sőt, az 1986-ban frissnek, ropogósnak tűnő Making Movies (1980) is megvolt már akkor. Én mégsem tudtam róla, Human League-et, Devót hallgattam, és amikor már döngölt a Dire Straits-láz, rátenyerelt az agyamra az Apáczai Csere János nevű versenygimnázium, és onnantól állandóan hatvanas évekbeli rockzenéket, Doorst, Rolling Stones-t, Joplint, Hendrixet, Creamet, ELP-t, meg pihenésképpen URH-t, Európa Kiadót és Kontroll Csoportot hallgattam. Dire Straits? Micsoda tinglitangli fos – tartottam volna tizenöt évesen, ha ismerem. Hogy negyvennégy éves koromban elszoruló torokkal emlékszem majd vissza egy ilyen nyálas zenére – na, annak a gondolatától is hánytam volna.
Aztán máshogy alakultak a dolgok.
Harmadik gimiben, olyan ’84/85 fordulóján Tóth Levi osztálytársam odajött hozzám, kezembe nyomott négy lemezt – "Csiki, át tudod ezeket venni nekem? Itt vannak kazetták is". Levi egy másik univerzumban mozgott az osztályon belül, mint én, vagyis inkább én mozogtam másik univerzumban, ügyeletes kreténként. Levi és a körülötte ülők rongyosra olvasták a Népsportot, s egész nap a fociról dumáltak, én viszont elvoltam a hülye, rozsdás romjaimmal. Akkoriban leginkább a Verhovina-alkatrészkupaccal, amiből idővel motort reméltem. A Dire Straits név pedig nem sokat mondott, hallottam ugyan róla, nem sokra tartottam, talán a Twisting by the Poolt ismertem tőlük a B. Tóth Laci műsorából.
De akkor úgy voltunk – ha bármilyen, akár kicsit is ismert nyugati előadó lemezét a kezünk közé kaparintottuk, felvettük. Ha másra nem, hát csereberélni jó lesz az ilyen, bele is hallgattam, háttérzenének egyszer majd felrakom, valami unalmas órámban, gondoltam. Így lett helyből négy lemeznyi Dire Straitsem, jó pocsék kazettákon, mert olyanom volt épp törölhető.
Csak egy bő évvel később fedeztem fel, milyen ügyes zene ez, sokkal többet találtam benne, mint amire készültem. A Dire Straits-hullám pont egybecsengett az érettségivel, a felvételivel, az 500-as Fiatom megvételével, életem egyik legbalzsamosabb nyarának a kezdetével. Volt abban valami abszolút sorsszerű, hogy azon a június végi délelőttön, amikor a Fityóval az első, igazán hosszú útra indultunk Budáról a messzi Pestlőrincre egy gázpedálért Oláh Pityu barátunkhoz, épp a Making Movies, egész pontosan az Expresso Love szólalt meg az ülés alól, Tibi Unitrájából.
Kinyitottuk a tetőt, letekertük az ablakokat, kibillentettük az elefántfüleket, kikönyököltünk, és amikor Knopfler gitárja torzításhatáron (ami szerény hangerőt jelentett az Unitránál, a Fiat széthullott motorja viszont dörömbölt, mint egy Ciklon légkompresszor) belépett az Expresso Love elején, felállt a hátunkon a szőr. Robogtunk.
Próbáltuk tartani a lépést a huszonkettessel a Szilágyi Erzsébet fasoron, "she gets the sun in the daytime" – motyogta Knopfler lazán – bámultuk a csajokat a busz hátsó ablakában, ők szépek voltak – "because she smells just like a rose, and she tastes like a peach…", állat vagányak voltunk, a saját nyugati autónkból könyököltünk kifele, zsebünkben volt a világ. Véltük így. Abban a pillanatban még minden előttünk állt, és egyszerre már minden mögöttünk is, mi voltunk a világ nyertesei, akik már felnőtté váltak, és csak ki kellett nyúlnunk a világért, hogy leszakítsuk a javait, mint valami érett szőlőfürtöt. Onnan már nem lehetett semmit elrontani, biztosak voltunk benne.
"And she comes out in the nighttime…" – pöntyögött és recegett vésztjóslóan Knopfler gitárja, és a turbóhűtés visítása, a törött dugattyúgyűrűk kerepelésének nyomasztó, de azokban a pillanatokban diadalmasnak tűnő zajfala mögött hallottuk, sejtettük, tudtuk, hogy mindjárt jön a crescendo, belép a dob, és akkor kell szúrni elegánsan a negyediket, mert az enyhe lejtőn már talán elbírja a döglött motor. És utána csak az a dolgunk, hogy elegánsan körbekrúzoljunk a Moszkva tér macskakövén, a szomorú egyenzsigulik és nyugdíjbarnawartburgok között az izgalmas olasz géppel. Ami a miénk. Abban a pillanatban ufók vitték el az agyunkat egy Szíriusz körüli röppályára, átlátogattunk a negyedik, ötödik és hatodik dimenziókba, zsebrevágtunk egy Nobel-díjat fejenként és nyertünk egymilliót Monte-Carlóban, a ruletten. Naná, angol fontot. Nem is olasz lírát... Nincs az a stimulálószer, ami annál jobban hathatott volna.
Mindenki vigyorgott az utcán, vicces látvány lehettünk, mi igazából elismerésnek éreztük. Akkor balzsamos volt a légkör, tudomásunk szerint egy homogén világban éltünk, egy ellent utáltunk, egy irányba mentünk, csoda élet várt ránk, aminek egyik első, óriási falatja volt az az autó. Miénk volt a világ, ehhez kellett egy letudott érettségi, egy nyár, egy Fityó. És egy Knopfler. Meg egy adag naiv tudatlanság. Jó volt - basszus, de kurva jó volt. Tudatlannak lenni jó. Előtte lenni jó.
A Fiatról alig napokkal később kiderült, hogy a világ hulladéka, az Unitrát meg elvesztette egy barátom valami kiránduláson. Egy hónappal később Balatonra már Imi barátom Puchjával mentünk – mert az működött. Azóta becsülök bármilyen autót, ami képes egy menetben lemenni Siófokig.
De akkor, ott, 1986 nyarán, a Mártírok útján, harmadik és negyedik gang között küzdve az utolsókat rúgó olasz gépészettel, a mind inkább elgörbülő gázpedállal, a híguló motorolajjal, az Unitra kinyúlt gumiszíjaival, nekünk csak a nagy lehetőségek voltak, az első nagy gépi élmény, ami után egyenes út vezetett Tony Curtis Dino 246 GT-jéig. A vászontető hatalmas lyukán át ömlött az aranyló napfény, a világot az ölünkben simogattuk, mint valami tengerimalacot, Anita Ekberg és a dolce vita szánalmas nyomortelep-fíling volt hozzánk képest.
"And she was made in heaven, heaven is the world – is this just expresso love, you know, I'm crazy for the girl…"
Ja, Knopfler tudott valamit az öreg Fityókról és ’86 nyaráról.
A kazetta még megvan a polcon. Most csekkoltam.
De az a pillanat már reprodukálhatatlan.
