Kiscápát Olaszbó’: Ezt nem volt szabad otthagyni

2016.01.12. 18:43
89 hozzászólás

Jóval éjfél után értünk Morano Calabróba. A karma ismét jelét adta létezésének: egy régi műszerfalas London-taxi volt a kerti virágláda. A szállást az a cég ajánlotta, amelyik a BMW-t árulta. De jól tettük, hogy hallgattunk rájuk! Csodás környezet, hatalmas szobák, tiszta és modern fürdő. Este csak cicamosdást abszolváltam, mert olyan hideg volt, hogy kizárólag a tigrismosó rövid programja jöhetett szóba. Pista mogorván ébredt, rögtön netvadászatba kezdett. Szállásadónk szerint az internet hol van, hol nincs. Éppen nem volt. A reggelit a kandalló vibráló fényében költöttük el. Régi képek és családi ereklyék a falon, articsóka csokor az asztalon, és ahogy a bioételeket nevezik errefelé: házi joghurt, házi kenyér és a disznó valamelyik része sajtba csomagolva, ezek indították a napot. Na meg a hosszú feketekávé, zsíros tejjel.

Morano Calabro festői kisváros. Mandarin- és narancsültetvények, amerre a szem ellát, itt már a kaktuszfüge is megterem, bőven. Láthatóan Olaszország szegényebb területei közé tartozik, az épületek jellegéből adódóan bármelyik pillanatban kikanyarodhat elénk Rizzo felügyelő Alfájával, visító gumikkal. Ez sajnos csak álom marad, az utakon egyetlen 500-as Fiaton kívül csak modern autókat láttunk. Olasz ismerősöm mesélt a korszerűtlen autók horribilis adójáról és a roncsprémium is láthatóan nagy tisztogatást végzett.

Három kilométerre kellett csak kocsiznunk az álmos trélert, izgatottan nyomkodtuk végig az autókereskedés portálüvegét, végül megtaláltuk az ajtót is. Széles mosollyal fogadtak a helyiek, vártak minket. Büszke, régi családi biznisz ez is, mint ahogy megszokott errefelé. Pista kisördög énje reggel óta toporzékolt, eljött az ő ideje végre: Na, Lacikám most ugrik a majom a vízbe, hehehehehe.

Az igazsághoz tartozik, hogy Pista a lelke mélyén érezte, nem lesz baj, csak engem akart felkészíteni a legrosszabb forgatókönyv szerinti eseményekre. Hiszen nem jött volna el erre a négynapos túrára csak azért, hogy jól kiröhögjön Szicília határában, amint egy feldrótozott BMW-vesés 127-es Fiatra próbálnak rábeszélni a helyi mandarinkápók.

A cégtulaj fia széles mozdulatokkal terelt a fedett tároló felé, ahol a kiscápám várt rám. Vastag porréteg, félig lapos gumik ontották az őszinteséget. Beültem, alánéztem, kinyitottam a gépháztetőt, azonnal tudtam, hogy a BMW jön velünk. Ha rosszabb állapotban lett volna, akkor is megveszem. Három helyen találtunk középsúlyú rozsdát: az akkumulátortálca sarkán, a csomagtérpadlón (messze nem szita, csak barnul) és a doblemezen átvezetett gázcsövek környékén.

A típust jól ismerők elláttak tanácsokkal, tudtam, hová kell nézni, hol lehet csak vastag húszezres-réteggel befoltozni a bajt. Semmi. Az autó alján gyári festék, ép gumiharangok, doblemezek, a motor csak poros, nyoma sincs olajfolyásnak. Az üzemanyagrendszerben van valahol dugulás, az önindító szépen forgatta a motort, de be nem röffent, egészséges és zörejmentes volt. Ennyi rizikót vállalok, ha kívülről ilyen állapotban van a motor és láthatóan bontásmentes (144 ezer km), nagy baja nem lehet. Ha meg nagy baja van, olcsóbb a gépműhely, mint homokfújni egy szétrohadt kasznit, és hónapokig nézegetni a műhely sarkában pihenő M20-ast. Harminchat éves autót vettem, legyünk reálisak: nyilván lehetnek még taposóaknák a karosszéria mélyebb üregeiben, de a hossz- és kereszttartók épek, a nehéz, nagy ajtók csodásan csukódnak és ez a lényeg.

Beviharzottam az irodába, zizzentek az eurók és gyűltek a papírok előttem. Sorra kerültek elő az autó meséjét igazoló dokumentumok. Valóban lefoglalta a bank '91-ben, valóban én lettem a második tulajdonos, és tényleg alig mozdult az elmúlt 24 évben. Megírtuk a szerződéseket, egyéb engedélyeket, pontosan 32 percig tartott az egész. Harminckét percig. Amikor felálltam, a kezembe nyomtak egy Carclub Morano Calabro feliratú bőrtasakot, kulcstartót, tollakat, matricákat. Apró dolgok ezek, de jólesett a meglepetés. Főleg úgy, hogy még a közeli hozzátartozóim és barátaim prekoncepciója is az volt, hogy örüljek, ha nem ásnak majd el Kalábriában és ha valami roncsot hozok, az is csak Michael Corleone széles jókedvének lesz köszönhető.

Pista ezalatt felmálházta a trélert, készen álltunk az indulásra.

Loptam még tíz percet a feszes útitervünkből és hátramentem fotózni a telephely végén lévő Dagoba-rendszerbe. A dicsőséges olasz és német autóipar porlad ott csendesen, ha húsz évvel ezelőtt jövünk, talán találtunk volna megmenthető darabot. Szemre legalább kétszáz autó volt szétszórva a főépület környékén, talán elnézik nekünk, hogy nem mutatkoztunk be személyesen mindegyiknek.

Vendéglátóink rángattak ki a sírkertből: egy óra van, most a szieszta ideje jött el. Zárnának, mert sürgős aludni valójuk van négyig. Megígértették velem, hogy küldök képet a 320-asról, ha elkészül, ha bármi egyéb papír kell, szóljak és küldik. Hangos ciao-zás és arrivederci-zés töltötte meg a külvárosi mellékutat. Pistával pacsiztunk egyet és kisimult lelkünk hullámain megindultunk Ljubljana felé.

Utóirat: természetesen készült pár videó is, de a rapszodikus netkapcsolat miatt meg sem próbáljuk feltölteni őket. Majd ha dokkoltunk Matejnél, akkor. Szóval az holnap várható.

De itt bámul minket négy szemével a kis dög, és ez a legfontosabb: már az ENYÉM.

Korábbi epizódok:

US Virgin Islands

Sosem láttál még ilyen gyönyörű helyet!

Varázslatos Szicília

Baboci2006 felhasználónk jóvoltából vadonatúj fotók segítségével visszatérhetsz a nyárba!