Gyerekkori álom újratöltve: Ladát vettem

2017.05.14. 07:53
44 hozzászólás

Meg tudom magyarázni. Fagyos január volt, amikor születtem, nagyapám még rendőrként szolgált, így a kapitányság civil, piros Ezerötösével vitt haza a kórházból. Ez volt az első autós élményem, persze semmire nem emlékszem belőle, hogy is emlékezhetnék? Nem hiszek az előre elrendelt dolgokban, mégis úgy érzem, idáig kell visszavezetnem a szálakat. Később a családban is keleti blokkos autók voltak, a kétezres évek elején váltottunk csak Suzukira, addig bőven gyűltek az emlékek. Sokan ma már áldják a sorsot, hogy nem kell többé szociautózni, nekem viszont csak most jött el az idő.

Amikor kicsi voltam, nem is volt saját autónk, egészen addig, amíg nagyapám meg nem állt a ház előtt egy kétütemű Trabanttal. Azt mondta a faternak, hogy fel kéne készíteni műszakira a kocsit, majd az ablakon benyúlva elfordította a kulcsot, és a Trabi már pöfögött is: „Tetszik, mi?” Jó-jó, de van vele munka. „De szépen jár.” Igen, a motorja rendben lehet. „Tiétek!”. Így valahogy hangzott a párbeszéd, aminek végére trabantosok lettünk. Arról a kocsiról született az első, még igencsak gyermeki tesztem. Egy kölcsön-négyüteműből ültünk vissza, amikor apára mosolyogtam, és annyit mondtam: a miénk azért sokkal erősebb, hiszen hangosabb.

Később a nagyfaterral napokat töltöttem a lakótelep melletti garázsban, mindig szerelgetett valamit a Kispolszkin, én meg lelkesen pucoltam neki az alkatrészeket, a szagok - mit szagok, illatok - egész életemre beleivódtak az emlékezetembe. Mindig megállt valaki beszélgetni, igazán jó kis közösség volt a garázssoron. Azóta sem láttam olyan szép, élénk narancssárga (nem gyári, naná) Pókot. Főleg a telekre jártunk vele, lehettem vagy tízéves, amikor a nagyfater alkalmi instruktorként már a hátsó ülésről vezényelt, miközben mellettem, a jobb egy helyén a cefréshordó pihent. Valami bukkanónál megijedhettem, a fék helyett pánikszerűen a gázt tapostam, az árok fogott meg. Az autónak valahogyan semmi baja nem lett, de ekkor elkönyveltem, hogy Papa autóját az életben többé nem vezethetem – egynapos volt a jogsim, amikor az alig futott Matiz kulcsát a kezembe nyomta.

Volt aztán a családban két Škoda is: apai nagyszüleim S100-asa és később a saját 120-asunk. Mégsem ezekre emlékszem a legjobb szívvel, hanem a fehér ezerkettes Ladára, amiben gyerekkorom nagy részét töltöttem. 1978-as évjárat, a műszerfal még a fényes betétes, bordó kárpit, amennyire emlékszem, nagyon jól szolgált. 13 voltam, amikor üzembentartóival eladtuk, később még felmerült, hogy visszajön, de végül bontóban kötött ki. Sokat beszélgettünk édesapám fiatalkori, első Ladájáról is, ami az akkori lehetőségek mellett igazán nagy gurítás volt: zöld csíkos szélvédő, ültetés, peres gumi (futózott, nyilván), Koppány kipufogó. Kívül-belül az utolsó csavarig felújítva, saját kézzel - a garázssoron munkáért munkával fizettek, volt aki lakatolt, cserébe a másik motort generálozott. Már akkor tudtam, hogy lesz Zsigulim.

Mindeddig elképesztő ügyességgel kerülgettem a dolgot, igazán komolyan nem merült fel a vásárlás. Az elmúlt hónapokban azonban már nemcsak a hahun állítottam be a figyelőt, de szinte minden hirdetőoldalt böngésztem. Nem voltak komoly elvárásaim: ne legyen porrá rohadva, és azért még némi műszaki is legyen rajta. Ennek megfelelően próbáltam belőni a rászánt összeget is, mondjuk 200-250 ezer forint környékére. Néztem meg ikerlámpás Ezerötöst, és egy rövid ideig csábítgattak a kockák is – mindegyikben tetszik valami, de az igazi nekem a karikalámpás Ezerkettes marad. Jelen állás szerint úgy 400 ezertől indulnak a tényleg szépek, a határ az eredetiségtől, a restaurálás szintjétől függően a csillagos ég. Az egyik legélesebb motivációm éppen az volt, hogy lassan elszállnak az árak, addig kell vennem, amíg tudok.

A valamire való példányokat gyorsan el is viszik, ezt onnan tudom, hogy a legutóbbi Parkoló Parádé után feldobott a net egy gyanúsan olcsót, 130-ért. Szombat este nyolckor nem akartam hívni, de nemhogy reggelre, hanem egy órával későbbre már el is tűnt a hirdetés. Aztán stratégiailag a legrosszabbkor, a Spa-Francorchamps-ba indulás előtt két nappal került fel két újabb ígéretes Lada. Az egyik Zalaegerszegen: felhívtam és sokat agyaltam rajta, hogyan tudnám megnézni. Helyettesítés híján este hat előtt nem tudtam volna indulni, az út oda-vissza öt óra, ha a nézelődést is számolom, inkább hat. A másik csak nyolcvan kilométer, Nógrád megyében. Olcsóbb, de szemmel láthatóan nincs olyan patent mint a zalai. Gyorsan kellett gondolkodnom, mire Spából visszaérek, elviszik mindkettőt, szinte biztos. Végül az volt az egyetlen megoldás, hogy elmegyek Nógrádba meló után, ha jó az autó, elhozom, ha nem, hát keresgélek tovább.

Családi ház mellett, garázsban állt a kocsi, és mivel a hetvenéves bácsi  egészségi állapota miatt már nem vezet, egy ismerősük tolat ki a garázsból. Könnyen indul az autó, nincs füst sem, biztató. Közben rákezd az eső, a közönség eresz alá húzódva figyeli, ahogy egy nejlonon fetrengve világítom a kocsi alját. Alvázvédőzve, egyáltalán nem tűnik rossznak, bár a két első sárvédő és a homlokfal azért már rügyezik. A legproblémásabb a bal első sárvédő alsó sarka, ott azért már ujjal tudnék lyukasztani. Az ajtók kicsit lógnak, a beltér enyhén - Zombi szerint penetránsan - büdös, de egészen egyben van, itt már érzem, hogy nem fogom otthagyni.

A próbaúton sem hullanak ki csontvázak a kesztyűtartóból, a segédkező ismerős pedig hozzáteszi, műszaki óta csak 178 kilométert ment a Lada. Tudom-tudom, bólogatok, most volt a vizsga áprilisban. Ja, hát ő nem úgy gondolta: a két évvel ezelőtti műszaki óta. Végül 140 ezer forintban egyezünk meg, ilyen gyermeki izgatottságot rég nem tapasztaltam magamon. Egyesével szaladgálok ki a papírjaimért, mindig elfelejtek valamit, de aztán csak megvan az üzlet.

A hazaút nagyon ismerkedős, de nem kell csalódnom. Ha az ember ilyen régóta vágyik egy autóra, akarva akaratlanul is kialakul benne egy eszménykép. Amikor beteljesül a vágy, roppant kiábrándító lehet a valóság, kapunk egy nehézkesen mozgó, kőkori micsodát. Nekem ez egyáltalán nem ilyen: rácsodálkozom a váltóra, ami mai mércével is kimondottan jó, és az úttartásra sincs panaszom. Oké, nem tempózok vele úgy, mint egy modern bármivel, de nincs hiányérzetem. A féket azért taposni kell becsülettel, a kuplung meg cserés lesz lassan, de az összhatás pontosan olyan – fenét olyan, jobb – mint amire számítottam.

Közben egyre jobban szakad az eső, mintha csak dézsából öntenék ránk, és be is sötétedik, de mi egyre csak küzdjük le a kilométereket. Aztán egyik pillanatról a másikra az ablaktörlő megáll a szélvédő közepén, a világítás megszűnik létezni, és lopakodóként gurulunk tovább. Szerencsémre épp beérünk egy faluba, ahol félre tudok állni – hol máshol, mint a kocsma előtt. Valami beázásra, ebből adódó kontakthibára gyanakszom, majd a biztosítékoknál kezdek keresgélni. Hát persze: a legelső biztosíték kirázkódott a helyéről, a remegéstől aztán meg is olvadt kicsit, össze kell hát nyomni az érintkezőket. Nem szívesen éjszakáztam volna a kocsiban egy olyan településen, aminek már a nevére sem emlékszem, de nagyobb volt az ijedtség, mint maga a probléma, öt perc és indulunk is tovább.

Sok időm nem volt szeretgetni a Ladát, mert másnap reggel elutaztam, hazaérve viszont rögtön el is vittem eredetiségvizsgálatra. Találomra választottam ki egy műhelyt Újpesten, nem régóta lakom itt, nincsenek jól bejáratott helyeim. És micsoda véletlen: két igazi Lada-bolond fogadott, akikkel két perc után alkatrészforrásokról, gyári megoldásokról, típusjellemzőkről beszélgettünk. Mindketten most vettek maguknak Ezerkettest, azt mondják, ez rajta volt a bakancslistájukon. Én meg csak vigyorgok, pontosan értik ők is, miért.

És hogy mi lesz a Ladám sorsa? Csak szobor ne legyen! Most egy gyors gyújtás- és karbibeállítás, meg átnézés következik, aztán használom. Nem akarom, hogy nagyon szép legyen, nem akarom mindentől félteni. Az eredeti terv, hogy fél-egy évig járok vele, a hangulat kedvéért, aztán még vizsgásan eladom. Legbelül azért már sejtem, hogy nem így lesz.