Hop-hop! Vigyázzá’! Látják, ezzel a két kifejezéssel már nagyjából túl is estek a tóparti horgászat szótárának egyharmadán. A hop-hop leginkább az etetőkosarat (ez egy vastag drótból hajlított, vagy finomdrótból fonott kis kosárka, amit adott távolságba, általában a horog fölé szerelékezünk) piszkáló kisebb-nagyobb halakat jelenti, melyek a parton az idegesen meg-megránduló kapásjelzőt eredményezik. A vigyázzá’ ellentétben azt a határozott húzást, amit a horgot felkapó hal produkál, amikor elindul vele megriadva. (Iván készül egy horgász-szótárral, valószínűleg ma még megírja, feltéve, ha sikerül elzavarnom a botokról be a CX 5-ös Mazda amúgy irodai kényelmű bőrüléseibe, melyek felforrósodása ellen a szélvédőre terített törölközőkkel védekezünk.)

Ez persze nagyon-nagyon leegyszerűsítve írja le azt a komplex dolgot, amit a horgászás jelent. Tucatnyi szereléktípus, ezerféle módszer és ezek tetszőleges kombinációi adják a tuti receptet és megoldást. Minden horgász tud ilyeneket és a vízparton aztán mindenki okos lesz, mint a Kossuth rádió délben, de az igazság csak az, hogy két lehetőség van: vagy jön a hal vagy nem.

Nos, nekünk tegnap éjjel jöttek. Jöttek és csak a hely rendezettségét és a társaságot, a halgazdákat valamint az itteni horgász-szövetséget dicséri, hogy a jóformán csak ismerkedési célból elkövetett – alig pár órás – horgászat alatt is minden botunkra fogtunk halat, ráadásul öt különböző félét.

Ahogy leszállt az est és lassan felkúszott az égre a sárgás telihold, elcsitult a víz. Ilyenkorra már lezajlott a rablás, amit a ragadozóhalak művelnek partközelben és a békák veszik át az uralmat, melyek csak akkor kussolnak be egy-egy percre, amikor megjelennek a siklók vagy átsuhan a tó felett hatalmas, fekete árnyként és csendben egy-egy bagoly. Igazi lopakodó amúgy, a szárnysuhogását is alig hallani, de hatalmas egy madár.

Szóval a rabláshoz visszatérve érdemes megfigyelni, hogyan zajlik. A süllő (amit mifelénk csak fogasnak hívnak) nagy zajjal vadászik. Ki-kicsap a vízből, néha ezüstösen villan egyet torpedószerű teste, a kishalak pedig pánikszerűen menekülnek előle sűrű rajokban. Ellenben a csuka csendes, lopakodó vadász, csak akkor veszik észre, amikor már jellemzően késő, foltos-zöldesbarna teste remek álca neki és úgy csap le, mint a villám. Egy nagy csapás és vége, csak annyi látszik, hogy hirtelen lett egy félkör a vízen és valami örvénylett. Na utóbbit láttunk tegnap, de nagy bánatunkra nem lehet még ragadozóhalra menni, úgyhogy csak szemmel kísértük végig a – szerintem – legszebb hazai ragadozóhal vadászatát.

Elmerül az ember az efféle apróságokban, mert van rá idő, estére már egyértelműen közepesen nehéz szerelékkel dolgoztunk, a kishalas mókázás remek dolog, mert fenntartja az érdeklődést, sőt, a keszegek között már szépnek számító 15-20 centis példányokból is fogtunk vagy tízet, de igazából a rendes hal másképpen viselkedik.

És jöttek is a rendes halak, nagy-nagy örömünkre, mert ami már a 10-12-es horgot (hopp, miközben itt tartottam a mondatban, Iván fogott egy gyönyörű szép sügért, amit macerás pucolni, sokan nem is szeretik. Pedig remek sporthal, mert hatalmas szájával lecsap, mélyre nyel és nem baszakodik: viszi a zsákmányt, mint a szél), szóval ami már az ekkora horgot felkapja kukoricástul, az már nem lehet túl kicsi.

A sort egy csaknem egykilós ezüstkárász kezdte meg, ez a sárga, ananászos kukoricára jött és a közepesen megfontolt halak közé sorolom fejben. Nem hebehurgya, mint a már említett sügér, de nem is olyan óvatosan megfontolt, mint a ponty. Ez a kicsi botra jött, amely ugyan nagyon könnyűre volt szerelve (a kicsi etetőkosár bőven elég, külön ólmozni nem szoktam ezt a 160-centis kétrészest a kicsi, harmincas orsóval), de ettől függetlenül egy erős botocska, pedig legalább húsz éves. Alapvetően pergetni (idefelé blinkerezni ) szoktam vele valami jó kis Mepps-villantóval, de beválik állóvízen is, csak nem kell tőle sokat várni. Kábé 8-10 méterre volt bedobva, amikor a kárász piszkálni kezdte.

Inkább több, közepes kis húzással variált, alapvetően hamarabb felszippantja a kukoricát, mint a ponty, ráadásul nem volt nehéz dolga az aprócska horoggal. Ettől függetlenül 15-20 percig szívatott, de amikor a ruhacsipesz (a sötétben hirtelen nem akadt más kapásjelző a kezem ügyébe) koppant a boton, akkor be kell neki vágni gyorsan, mert szempillantás alatt képes kifordítani a szájából a pici horgot. Jellemzően nem nyeli mélyre a csalit, általában a szája szélébe vagy a szájpadlásába akad be, ezért nem is célszerű emelni a vízből, hiszen könnyen kiszakítja magát és lelécel.

Rendes hal, mert húz és menekül a nádas felé, de nem becsapósan, mint a sügér, azaz nem érezzük nagyobbnak, mint valójában. Ki is jött szépen, megköpködtük, visszaengedtük. Alig kicsivel később meglett az első ponty is, de a lényeg csak később jött!

Aztán gyors egymásutánban elbaltáztunk két nagyobbacska halat is. Mindkettő partközelben volt már és mindkettő alá már be volt készítve a merítőháló, de beemeléskor elszabadultak, pedig ígéretes fogásnak tűnt mindkettő. Fogyott az idő, éjfélkor le kell tenni a botot itt, az a szabály és bár ellenőr észrevétlenül ide nem tud jönni, de a becsületünk szigorúan betartatta velünk ezt a limitet.

Iván az elszalajtott kapás után szerelt, ilyenkor a másik mindig a botokat figyeli (külön cikket lehetne írni arról, hogyan kellene lepakolni a parton, hogy ne legyen útban semmi, mégis minden kézügyben), ez voltam én. Az Iván botján egy félig felhúzós, majd egy határozott rántás és már vitte is: hű, ez derék dolog, rácsaptam rögtön, a könnyű matchbot ilyenkor becsapós, mert nagyon hajlik, de megvolt és küzdött ide-oda. Nem húzott nagyon, de ficánkolt, valami olyasmi lehetett, mint egy GT86-os Toyota a szerpentinen, nem erős, de fickós, Iván megmerített és egy csodaszép compó lett belőle. Gyönyörű hal, milliónyi, nagyon apró pikkelye van és a napfényben olyan sokféle színű, hogy olyat még az Alfa Romeo- fényezőműhelyben sem láttak. Rendkívül nyálkás, de ízletes és formás hal.

Ránéztünk az órára: fél tizenkettő, ajaj. Gyorsan bedobtunk még, Iván csontival, én maradtam a sárga kukoricánál. Csend, csend, semmi. Ilyenkor az ember meredten nézi a kapásjelzőt és próbálja elképzelni, mi történhet a víz alatt. Az etetőanyag kiázik, terül, szaga van és jön a bajszos turkálni.

Pöcc, pöccpöcc, apró pöckölések a zsinóron, óvatos, tapogatózó húzások. Ez ponty, nem kapkodja el. Innentől fogva türelemjáték az egész, a kezdő horgászok rontanak, mert hajlamosak kikapni a botot a vízből mondván: már leette róla, de nem, a kukoricát nem lehet csipegetni, azt fel kell szippantani és vinni kell. Csontiból-gilisztából lehet le-lecsípni, de a kukorica kemény és nem ázik szét sem.

Megint húzás, engedés, húzás, BANG! Indult a bot, kapott Iván utána és látszott, hogy a hal azonnal megindul a nádas felé. Erősnek tűnt, hoztam a szákot gyorsan (előtte kihúztam a saját botom, mert ilyenkor nincs is nagyobb bosszúság, mint hogy a másik botba beakadva úszik el a zsákmány), álltam bele a mocsárba és a sporttárs okosan, óvatosan, oldalról húzva szépen, alig öt perc alatt beterelte a szákba az első, igazán halnak nevezhető, kábé másfél kilós, szép pontyot. A sátorban szundikáló Janit azért még felüvöltöttük, hogy hozza a gépet, jött is Jánosunk fújtatva, mint egy gőzmozdony és hopp, meglett, amiért jöttünk.

Elégedettek voltunk, be is fejeztük tegnapra és bevackoltuk magunkat a tetősátorba, amelyről csak reggel derült ki, hogy emlékezőhabos matraca van, így akár jót is aludhattunk volna, ha a békakórus a nagy kufircolás közepette hagyott volna rá időt. Így valamikor hajnali négy körül aludtunk el csak, de hét órakor már nem bírtunk magunkkal és lemásztunk. A tegnapi tíztojásos, szalonnás, kolbászos-hagymás update és a pár doboz Staropramen meghozta gyümölcsét, szerencsére a pottyantós messze van, de utána jól esett megmosakodni egy üveg ásványvízben.

Koncz Jani, ez a vidéki ember rácáfolt a faluhelyen korán kelnek -legendára, mert csak akkor volt hajlandó kidugni az orrát a sátorból, amikor rázendítettem a Folsom Prison Blues-ra a feje felett. De micsoda fej volt az! Megért egy képet.

Ma végigtoljuk az egész napot itt, ezen a csodás helyen, lassan összeütök valami reggelit, a szót pedig átadom Ivánnak, aki eközben egyre-másra húzza ki a harcias sügéreket pár méternyire tőlem.

(Pista)

Maradt még bennem az esti kalandokból: a lefekvés előtti utolsó ponty nagyon határozottan kapott, szépen egyenletes tempóban húzta ki a damilt – a kapkodós, ideges rángatás a kis halak sajátja, a termetesebbek méltóságteljesen és határozottan mozognak. A bevágás ült, majd cikk-cakkban jött kifelé, kereste az akadókat, ahová bemenekülhet. A parttól tíz-tizenöt méternyire van is bent egy rőzsehalom, én pedig pont azon túlra horgásztam, nagyon kellett figyelni, hogy ne tudjon oda bejutni, ugyanis akkor garantált a szakítás. A Pista úgy emlékszik a fárasztásra, hogy öt perc volt, számomra viszont ugyanúgy lelassult az idő, mint amikor motorral esik az ember – az aszfalton csúszva minden másodperc tízszer többnek tűnik, komplett eszmefuttatásokra van közben idő. Ugyanilyen felfokozott állapotban telt a fárasztás is. Az előző pontyom amiatt ment el, hogy felhúztam a víz felszínére, és ott csobogva ki tudta rázni a horgot. Amatőr hiba volt, a másodiknál már gondosan figyeltem, hogy a víztükörrel párhuzamosan tartott bottal tereljem. Mivel a tó sekély, nem olyan könnyű mélyen tartani a halat. Amikor már szinte a lábunk előtt mozgott, és Pista begázolt az merítőhálóval, akkor lazítottam egy keveset a féken – ez az orsó része, ami erős húzásra engedi lehúzni a damilt. Finom szerelékkel horgászom, hajszálvékony zsinórral, a partnál megugró ponty pedig könnyen eltépheti. Meg is ugrott kétszer, érezte a szákot, de a vékony, rugalmas bot szépen kimozogta a kitöréseket, majd Pista biztos kézzel, profin merítette. Nagyon szép, egészséges tőponty volt, gyors fotózás után visszaengedtem, koccintottunk rá, majd elvermeltünk aludni.

A békák engem speciel nem zavartak – légifolyosó alatt nőttem fel, egy kis kuruttyolás egyáltalán nem zavar. Mire elpakoltunk a parton, már egy óra felé járt, az elmúlt hetekben folyamatosan korán keltem, nem kellett nagyon altatódal ahhoz, hogy belesüppedjek a tetősátor matracába. Nem túlzok, kényelmesebb, mint otthon. Nem is nagyon sikerült hét előtt kimászni, ha a helyi horgászok nem kezdenek szállingózni, szerintem még most is fent horpasztanék.

Reggel gyors etetés – hat kövér gombóccal megszórtam a rőzsés akadó szélét, majd könnyű úszóval elkezdtem vallatni a vizet. Jöttek is sorban a kisebb nagyobb vörösszárnyú keszegek, szinte minden bedobásra jelentkezett egy, sokszor meg sem várták, hogy a csali leérjen a fenékre. A méréseim alapján olyan 1,5 méter ott a víz, ez már elég ahhoz, hogy egészen nagy, torpedószerű pontyok is túrogathassanak ott. A kis keszegek a ragadozókat is odavonzották – a két szebb sügér sem véletlenül járt arra. A legdöbbenetesebb mégis az volt, amikor húztam ki az apró vörösszárnyút, és az egyik pillanatban elnehezedett a bot, és őrült vehemenciával megindult a nádas felé. Pár másodpercnyi küzdelem után ismét könnyű lett, az apró horgomon pedig ott fityegett a megtépázott keszeg. Kifelé húzva ugyanis rárabolt egy csuka, ami éles fogazatával fel is hasította a kis szerencsétlen oldalát.

Ahogy megy felfelé a nap, elülnek a kapások is – így lesz időm reggelizni és megírni a horgász-magyar szótárat, ami a halak iránt kevésbé érdeklődő olvasóinknak jelentősen megkönnyíti majd az események követését.

(Iván)

Míg ez a két elvetemült koránkelő a telephelyen szöszmötölt, én a reggeli kávém után (köszi, Pista!) felfedeztem a környéket. Tényleg idilli helyen vagyunk: megművelt gabonatáblák váltakoznak rétekkel, legelőkkel, erdőkkel, és a hullámzó táj közepén, mint kagyló belsejében a gyöngyszem, ott ragyog a kis tó, aminek a felső vége összeér a buja erdővel. A helyi horgászokkal beszédbe elegyedve (gyanakvó tekintettel nézték a gyermeknapon begyűjtött, neonzöld csillámfaszláma-tetkómat) megtudtam, hogy négy kiló fölött kezdődik itt a hal, de akkorát délelőtt 11-ig ma még ők sem fogtak. Aztán egy bácsival találkoztam, aki már tizenöt éve jár át Bánrévéről, egyesületi tag is, imádja a környéket. Kis Matiza mellett üldögélve szidni kezdte a motorosokat, én meg diszkréten elhallgattam, hogy az egyik ördögfióka épp a túlparton horgászik.

Egy gyönyörű mezőn át felkapaszkodtam a dombtetőre, ahol egy bükkerdő kezdődik. Ahogy a két világot elválasztó határvonalon átlépve a vastag törzsek közé értem, azonnal átugrott előttem az úton egy jókora szarvas, úgy megijesztett, hogy azonnal elkezdtem rémeket látni, ebben a sorrendben: vaddisznó, medve, mérgeskígyó, oroszlán, boa, orrszarvú, és végül, de nem utolsósorban Alien versus Predator. Mennyivel jobb lett volna ide is a Mazdával jönni – gondoltam, majd visszabattyogtam a csapathoz, hátha készül így dél körül a reggeli, de ezek csak horgásznak, horgásznak, és horgásznak, és az se tántorítja el őket, hogy keszegeken kívül mást most nem nagyon fognak. Na, ki fog reggelit készíteni?

(Jani)

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Horvátország

Az igazi nyaralást a tengerparti kikapcsolódás jelenti öblök, sziklák, vagy homokos partok mentén.