Úgy harminc éve döntött úgy két vállalkozó kedvű svéd fiatal, hogy abból csinálnak üzletet, amijük van: elkezdtek hideget (pontosabban jeget) árulni.
Ekkortájt keveredtek a környékre az első autótesztelő expedíciók, melyek résztvevői extrém körülmények között vizsgálták a járművek viselkedését. Az Arjeplog környéki tavak jege azóta minden télen különleges tesztpályává lényegül át, amit pontosan a megrendelő igényei alapján alakítanak ki és gondoznak.
A festői Arjeplog Svédország északi részén, a sarkkörtől alig pár kilométerre terül el. A kétezer lelket számláló település a hetvenes években, a bánya bezárása után a legjobb úton haladt a lassú elnéptelenedés felé: a favágáson és rénszarvastartáson kívül nem sok mindenhez lehet kezdeni arrafelé. Az érintetlen természeti környezet télen-nyáron páratlan szépségű, a turisták is vonakodva indulnak a messzi északra. Sokan valószínűleg hiába is indulnának, mert az embert és gépet egyaránt próbára tevő, akár mínusz negyvenfokos hideg eleve kérdésessé teszi a megérkezést.
Még mínusz harminc fokban sem elég pusztán ölbe tett kézzel várni, hogy hízzon a jég: a rá hulló hó meglepően jól szigetel. Ezért amint lehetséges, először könnyű, majd egyre nehezebb gépekkel takarítják a havat a leendő tesztpályáról, míg végül 50-60 centiméteres stabil, tömör jégréteget nem kapnak, amire nyugodt szívvel ráengedhetik akár a húsztonnás teherautókat is. Különösen az ESP megjelenése óta mindennapos látvány a jégen kialakított hatalmas, több száz méter átmérőjű körpálya, melynek felületét igény esetén meleg vízzel lespriccelve egy hokipályáéval vetekedő minőségű felület érhető el. A körön kívül és belül pedig a keményre döngölt hó ad biztonságos és (a tükörjéghez képest legalábbis) meglepően jó tapadást.
A tél beálltával Arjeplog lakóinak egy része a rokonokhoz költözik, hogy helyüket elfoglalja az ide özönlő több száz tesztmérnök. Akinek nem jut hely a szállodákban, magánházaknál, gyakran rózsaszín gyerekszobában vagy akár a hitvesi ágyban is kibekkelheti azt a két-három hetet, amíg végez a munkával. A helybeliek a nyolcvanas évek Balaton-környéki hangulatát idéző leleményességgel álltak rá a tesztmérnökök kiszolgálására. Aki épp nem a jéggel bíbelődik, az szuvenírt árul, motorosszán-túrát szervez, pizzát süt vagy épp újságot ad ki. A kizárólag az autótesztelők számára készült Arjeplog Times hetente jelenik meg, és hasznos információkkal látja el a településre érkezőket.
Az egyik január végi számból például megtudhatjuk, hogy tavaly 5761 jávorszarvas lelte halálát az utakon, és hogy a balesetet szenvedett sofőrök általában két dologra tudnak visszaemlékezni:
- „Ez meg hogy került ide?!?”
- „Jéézusom, mekkora!!!”
Mi Magyarországon persze sokkal könnyebb helyzetben vagyunk. Egyrészt az őzek és szarvasok nem nőnek két méter magasra és ötszáz kilósra, másrészt hazánk útjain szinte kizárólag vérprofik közlekednek, akik nemcsak a béna tesztmérnököknél, de a svédeknél, sőt valószínűleg az örökifjú Schumachernél is jobban vezetnek. Annak a maroknyi embernek, akik önbizalma mégsem nő az égig, talán érdemes elolvasni a svédek jó tanácsait, mert egy-két gondolat használhatónak tűnik nemcsak őz és szarvas, de távoli rokonuk, a részeg kerékpáros esetén is.
Az első gondolat szerint szürkület után menjünk lassabban, mert az állatok ilyenkor aktívak. A helyesen megválasztott sebesség pedig a baleset elkerülése szempontjából sokkal fontosabb, mint az, hogy milyen jó autónk van, vagy milyen ügyesek vagyunk.
A sebesség és a mozgási energia problematikáját nehezen veszi be az ember lineáris összefüggésekhez szokott gyomra. Mert ha mondjuk egy helyett két almát (sikeresebbek egy helyett két plazmatévét) veszünk a piacon, akkor az nyilvánvalóan kétszer annyiba fog kerülni. Ezt szoktuk meg. A plazmatévénél maradva viszont ha a nyolcvancentis helyett száztíz centiset veszünk, az ugyan alig nagyobb, mégis simán kerülhet kétszer annyiba. Ez a közel négyzetes összefüggés az, ami jól példázza a sebesség és a fékút viszonyát. Nyolcvan helyett száztízzel haladva körülbelül duplájára nő a fékút, s ez utóbbi esetben százas tempóval kaszáljuk el azt a jávorszarvast/őzet/kerékpárost, amely előtt nyolcvanról lassítva talán épp meg tudtunk volna állni.
Folyamatosan figyeljük az út szélét is. Engedjük szabadjára a fantáziánkat: a sötét foltok helyére nyugodtan képzeljünk egy-két állatot, mert könnyen lehet, hogy épp ott lapulnak.
Ha mégis elénk toppan a vad, és van lélekjelenlétünk a rendelkezésre álló két másodperc alatt értelmes cselekvésre, a teljes erőből fékezéssel egy időben próbáljuk az állat farát megcélozni. Az esetek többségében (sajnos nem mindig) helytálló ugyanis az a feltételezés, hogy folytatni fogja az úton való átkelést, és nem fordul vissza.
A svédek szerint első dolgunk legyen ütközés esetén a helyszín elakadásjelző háromszöggel való biztosítása. Számtalan, személyi sérüléssel nem járó baleset akkor fordul át tragédiába, amikor néhány perccel később valaki letarolja a szerencsés túlélőket. A vészvillogó hasznos dolog, de nem védőpajzs.
A hatóságok értesítése után következő jó tanácsként felszólítanak, hogy a sebesült állatot öljük meg. Már ha tudjuk, hogyan kell. Szerencsére a gyilkolásban kevésbé járatos vezetőknek megengedik, hogy mégis sorsára hagyják a szerencsétlenül járt állatot. Ha viszont elpusztult, és az úton fekszik, próbáljuk az út szélére húzni.
A megsebzett vad
A témával kapcsolatban megkérdeztünk egy, a magyarországi viszonyokat jól ismerő szakértőt is. Véleménye szerint az őz és egyéb apróvad a legritkább esetben éli túl az ütközést, míg szarvas és vaddisznó esetén valószínűleg sokkal inkább a saját életben maradásunkkal, mint az állat állapotával leszünk elfoglalva. Egy biztos: sebzett szarvasnak a lehető legjobb szándékkal se merészkedjünk a közelébe.
Az átkeléshez készülő állat rendszerint belenéz a fénycsóvába, így ha az út szélén a bozótosban meglátjuk a zöldesen-sárgásan foszforeszkáló szempárt, idejében lassíthatunk. Gyakran elhangzó jó tanács, hogy az úton álló, megriadt állat leblokkol a fényszórótól, így ha van rá lehetőségünk, kapcsoljuk le a lámpát, viszont dudáljunk, az hátha segít. Apróvad esetén biztonságosabb erőteljes fékezéssel, de irányváltoztatás nélkül várni a végzetet, mint hektikus kikerülő manőverekkel kockáztatni az árokba borulást.
Szarvas és vaddisznó esetén ne vegyünk mérget arra, hogy nem fordul vissza: az állat viselkedése ilyenkor kiszámíthatatlan. Nagy testű vadnál az is előfordulhat, hogy a lábait elkaszálva teste a jávorszarvaséhoz hasonlóan a motorháztetőn, majd az utastérben landol. A kártérítési felelősséggel kapcsolatban megtudtuk: a táblával jelzett útszakaszon bekövetkező balesetért mindenképp az autós a hunyó, és az elpusztult vad értékét is meg kell térítenie. Táblával nem jelzett szakaszon pedig hosszas, bizonytalan kimenetelű pereskedésre van kilátás. Legyünk tehát óvatosak, figyeljük az út szélét és a sebességmérőt.
Ön találkozott már vaddal az országúton? Véleményét, tapasztalatát ossza meg a cikkhez kapcsolódó blogposzton!
