Ahoj, poplácsek!

A hórobogón arcunkra fagy a mosoly

2010.02.21. 07:45
Hova lett az ősi szittya keménység a magyarból, kérem?! Leesik TÉLEN pár centi hó, máris mindenki jajgat, mérgelődik, sivalkodik, és sajnálja magát. Mielőtt rajtam is kitört volna az általános télutálat, úgy döntöttem, kutyaharapást szőrével: elmegyek egy olyan helyre, ahol még több hó van, ráadásul rendes hegyek között, és nem ilyen Bakony-Bükk-Mátra-féle, enyhe lankákon.

Így kötöttem ki a szlovákiai Donovalyban, ahol ráerőltettem magamat egy Totalcar-törzsolvasóra. Vajda Botondnak van hórobogója, meg a ratrakosokat is ismeri, mivel a hóból él ott maga is: kölcsönzőt, síiskolát és szálláshelyeket üzemeltet. Szóval, hogy ne csak együnk meg igyunk a hegyen, az lett a koncepció, hogy bemutatjuk a tél gépeit. Nem vagyok nagy barátja a sízésnek, a gyerekek miatt megtanultam ugyan alapfokon csúszogatni, de a frász tör ki, ha egy meredekebb pálya tetejéről lenézek. Olyankor azonnal eszembe jut az a nem kevés barátom és ismerősöm, akik sok-sok platinaszegeccsel a testükben tértek haza a vidáman induló téli nyaralásból.

Még soha nem voltam Donovalyban (magyarul: Dóval), ahová négyórás, álmosító andalgással érkeztem, mert a szlovák utakon lassúsági verseny van. Ahol kilencvennel lehet menni, nyolcvannal bóklásznak, lakott területen ötven helyett negyvennel száguldoznak – ez a vége, ha egy állam rendőrsége túl sok traffipaxszal lövi az autósokat a legrafináltabb lesállásokból. Na mindegy, legalább voltam a 66-os úton is, amely nem az amerikai középnyugatot, hanem Közép-Szlovákiát szeli át, kerestem is másnap valami szlovák hatvanhatos-út hűtőmágnest, de nem találtam, az emléktárgybiznisz is eléggé alapjáraton pörög arrafelé.

Mire Botondhoz, a Patty Ski tulajdonosához értem, erősen alkonyodott, úgyhogy azonnal belecsaptunk a fagyott lecsóba. Adott egy babakék síkesztyűt, mert azt elfelejtettem hozni, nyakamba akasztottam a fotóstáskát, majd felpattantunk a Bearcat 660-as snowscooterre és nekiszaladtunk az 1361 méter magas Nová Holának. A tizedik másodpercben már nagyon meg voltam lepve. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen Bearcat gyorsul, mint állat. Húsz másodperc múlva még jobban meglepődtem, mert nem is sejtettem, hogy milyen fürgén tud menni. Ötven másodpercnél ismét elcsodálkoztam, hogy milyen meredek parton fel tud kapaszkodni.

Nyolcvan másodpercnél meg azon morfondíroztam, miért nem folyik az orrom a mínusz 16 fokos hidegben, ami a menetszél miatt harmincfokosnak érződött – nos, mint később kiderült, egyszerűen csak belém fagyott a szusz. A legszebb az volt, amikor a hóágyúk előtt mentünk, mert így a hóviharon átkelés élményét is ki lehetett pipálni. A hegytetőn leparkoltunk, az elhaló fényben csináltam pár fotót, amitől egy perc alatt elgémberedett mind a két kezem. Szerencsére megjött a ratrak, és bemenekültünk a kabinjába.

A nálam is kevésbé tájékozottak kedvéért elmondom, hogy a ratrak speciális célgép, amelyet a síterepek karbantartására használnak, bár könnyebb földmunkáknál vagy a besilózott kukoricaszár taposásnál is be lehet vetni. Mindjárt rátérünk a finomabb részletekre, de itt, az élményszekcióban elég annyi, hogy széles lánctalpakon gördülő, leginkább egy futurisztikus marsjáróra hasonlító, elöl-hátul mindenféle okosságokkal felszerelt járműféleség ez, amellyel órákon át tartó szorgalmas munkával felújítják és ismét sportolásra alkalmassá teszik a nap közben leharcolt pályákat.

A ratrak föl-alá járkál, közben darál és simít. Ahogy beültünk – én speciel Botond ölébe, merthogy kétszemélyes a fülke, s a bal egyben már ott ült Peter, a rendíthetetlen nyugalmú gépkezelő –, nyomban indultunk is, lefelé a legmeredekebb pályán. Engem a gravitáció ráhúzott a szélvédőre, egyik kezemmel kapaszkodni próbáltam, a másikkal fotózni, de legalább meleg volt bent, úgy harminc fok. Nem kicsit perverz élmény ebből a szaunából figyelni a kinti jégvilágot. Már amennyit látni lehet belőle, mert egyrészt a raktrak felkavarja, a szél meg viszi mindenfelé a havat, plusz itt is teljes gőzzel mennek a hóágyúk.

Némi biztonságérzetet ad a majdnem kilencven- (na jó, hetven-) fokos ereszkedés és hegymászás közben, hogy a ratrak egy drótkötéllel ki van pányvázva a hegytetőn bebetonozott oszlophoz. A drótkötelet egy félautomata csörlő tekeri le-fel, az automata másik felét Peter képviseli, aki egyébként is úgy fest, mint egy Donovaly-i Terminátor, élő szövet a fémvázon. Ahoj, poplácsek! Vagy inkább kiborg, emberi lény, aki összenőtt a géppel. Bal kezével egy gombokkal teli volánszerűség segítségével kormányoz, jobb kezével egy még több gombot tartalmazó joystick-szerűséggel kezeli az elöl-hátul dolgozó szerelvényeket.

Miután kiolvadtunk és elteltünk az élménnyel, elköszöntünk Petertől, és visszarobogóztunk a faluba. Gondoltam, ha felfelé nem estünk hanyatt, lefelé sem fogunk orra bukni, és már nem szorítottam annyira a fotóstáskát. Végigmentünk a fontosabb sípályák mellett, megnéztük a szlovák újgazdagok frissen épült-épülő házait és apartmanjait (Range Rovernél kisebb autót nem nagyon vesznek, ha jól láttam), majd betértünk a Koliba Goralba, amely egy hatalmas farönkökből épült, igen hangulatos étterem.

Ne engedjünk a kellemes látszatnak, és legyünk résen: az irredenta szlovákok túlméretezett adagokkal próbálnak végső csapást mérni a betévedő magyarokra, akik a vendégkör kábé hetven százalékát adják. Elég, ha annyit mondok, hogy még a salátában is volt vagy fél kiló frissen grillezett, apró szeletekre vágott csirkemell. Na de megvan a titkos ellenszer: a fogások között egy-egy korsó csapolt sört kell legurítani. Engem majdnem megöltek, de a sör szerencsére segített.

Másnap, a síóvodai foglalkozás után megközelítettünk két parkoló ratrakot, hogy elmélyedhessünk a részletekben. Elmélyülésünket csak a szánhúzó kutyák folyamatos ugatása zavarta, a ratrakok mellett van ugyanis a kennel. Mivel a kutya nem géperejű jármű, rájuk most több szót nem vesztegetünk. A Park Snow által üzemeltetett Donovaly-i sípályákon forgolódó hótaposókat a PistenBully gyártja, egy német cég, amely a Kässbohrer egyik leányvállalata. Hogy érezzük a technológia értékét: egy közepes teljesítményű ratrak kábé hatvanmillió forintba kerül. A magas árban persze nyilván szerepe van a viszonylag kis szériaszámoknak is.

Ha oldalról közelítünk a PistenBully 300 Kandahar ratrakhoz, szemünk három részre bontja a látványt: van maga az öt méter hosszú járműtest, amire elöl és hátul különféle szerelvények csatlakoznak. A teljes hossza így már tíz méter, ennek ellenére lánctalpas kivitelének köszönhetően rendkívül mozgékony és fordulékony. A gép lelke egy 300 lóerős, soros, hathengeres Mercedes-dízelmotor, ami meglepő könnyedséggel mozgatja a szerelvényekkel együtt tíztonnás szerkezetet. Sebesség, az nem nagyon van (21 km/h), de nem is nagyon kell, annál inkább szükség van a nyomatékra, amiből max. 1600 Nm áll rendelkezésre. A fogyasztás óránként 16 liter, így a 190 literes tankkal akár tizenkét órán át megállás nélkül lehetne ratrakozni. Az elektromos rendszer 24 voltos, az energiát két darab, egyenként 135 amperórás akkumulátor tárolja. A motor a fülke alá van beépítve, javításkor úgy lehet hozzáférni, mint a kamionoknál: előrebillentik róla a kabint.

A fülkén körben lámpák vannak, amitől este tényleg ufószerűen néz ki. A felső halogén lámpaegyüttes konkrétan kisüti az ember szemét, tehát ne nézzünk este sokáig szemből, közelről ratrakot. Természetesen sárga színű forgófény is van, de ez sem mentette meg a lányokat, akik pár éve pályazárás után akartak lesiklani, és egy dolgozó ratrak alá csúsztak. Ráadásul a rosszabbik végén. Amíg ugyanis elöl egy minden irányba mozgatható tolólapot találunk, addig hátul rettentő gépezet dolgozik, egy nagy fordulaton járó daráló, amely a letaposott havat-jeget aprítja. Alá kerülni nem szép halál, de legalább gyors – mindenestre azóta nagyon szigorúan veszik a pályazárást. Délután 4-kor vége a sízésnek Donovalyban, utána a karbantartóké a terep. A villanyfényes sípálya fél hatkor újra kinyit, ott este kilencig lehet csúszkálni.

De vissza a PistenBullyhoz: hála az empatikus tervezőknek, a sofőr segge tökéletesen ki van nyalva (politikailag korrekt kifejezéssel: a munkahelye ergonomikus). A jól formázott ülésben állítható a deréktámasz, a kartámasz magassága és hosszúsága is pozícionálható. A fehér számlapos műszerek könnyen leolvashatók, a hatalmas ablakoknak köszönhetően körben jó a kilátás, ami azért erősen függ az aktuális időjárástól. Hogy szegény kezelő ne unatkozzon a hosszú és magányos műszakok alatt, a szélvédő fölé beszereltek egy cd-rádiót is. A legfőbb biztonsági eszköz a masszív fülkén túl a már említett csörlő, aminek a gémje 360 fokban körbefordul, így nem gátolja a manőverezést.

A tolólap, a daráló, a simító és minden egyéb dolog hidraulikával működik, ezek pontos kezelése nagy rutint kíván, ha valaki sokat játszott előtte számítógépes játékokat, az segít a gyorsabb beidegződésben. A ratrak a következőképpen dolgozik: elöl túrással egyenget, középen a széles, fémbetétes műanyag lánctalpakkal tömörít, hátul aprít és elsimít, a hullámos szélűre formázott, hajlékony műanyag lemezzel apró barázdákkal telerajzolt felületet hagyva maga után. Aki működés közben szeretne ratrakot látni, menjen sízni, vagy nézze meg a mellékelt videókat.

A PistenBully 100-as ugyanúgy dolgozik, mint a mellette parkoló 300-as bátyja, csak kisebb szélességet munkál meg, sífutó pályák, gyalogos közlekedőutak kialakítására és karbantartására használják. Rá most több szót ne vesztegessünk, mert eljött a nap fénypontja: Botond a kezembe nyomta a slusszkulcsot, hogy menjek, amerre akarok, csak a sízőket hagyjam életben. Gyönyörű, napsütéses idő volt, szinte harapni lehetett a friss levegőt, nem tomboltak bennem gyilkos ösztönök, egyébként se rongáltam volna az ő fáradságos munkával kialakított jó hírét, de azért jót kalandoztam a környéken. A hórobogó kezelését körülbelül húsz másodperc alatt el lehet sajátítani: a slusszkulcsot elfordítjuk, kicsi gázzal rásegítünk, utána a féket kioldjuk, a gázbillentyűt lenyomjuk, és már gurul, vagy csúszik, vagy mit is csinál, szóval megy a szerkezet. A lábaknak nincs dolga, a kuplung automata, a váltó fokozatmentes, gázt neki, és enjoy the ride!

Ahogy már tegnap is megtapasztaltam, a motor húz rendesen, és a lánctalp csúszás nélkül, maradéktalanul átviszi a nyomatékot. A fékezés ugyancsak a lánctalpnak köszönhetően ugyanilyen hatékony, és ez biztonságérzetet ad. A poén, hogy ez az Arctic Cat Bearcat 660 Widetrack típus valójában egy kétszemélyes munkagép, afféle ház vagy birtok körüli mindenes. Botond is így használja, közlekedik vele a környéken, meg a síovisokat viszi el egy-egy visongatós jutalomkörre egy spéci sítalpas utánfutóban, ha rendesen végigcsinálják a foglalkozásokat. Mit tudhat egy sportgép, ha ez így megy?! Elindulok a Patty Ski udvaráról, átvágok a befagyott patakon, nagy csörgés-zörgéssel átkelek a csontszáraz főúton, aztán meredeken felkaptatok a téli álmot alvó Habakuky Mesefaluhoz. Ez nem csak nekem tetszik, de a körülöttem ugráló őrkutyának is, úgyhogy megteszem még kétszer.

Aztán följebb megyek a házak fölé, majd meredeken le, szinte a fizika törvényeivel ellenkezik, ahogy a fék megfogja a szkútert. Két dologra kell figyelni: meredeken fölfelé haladva nem árt felállni a nyeregben és előrehajolni, hogy minél nagyobb terhelés essen a jármű elejére, jeges részen pedig vissza kell venni a gázt kanyarodás közben, mert erőteljesen tolja az orrát az ívről kifelé. Átmegyek újra a műúton, bejárom a síterepek környékét, egy lapos és üres területen jól meghúzom a gázt. Yess!!! Jesszus! Ez de jólesik! A nagy bolyongás közben kiderül, hogy a hórobogó eléggé elterjedt holmi, ezt használják a sípályákat üzemeltetők, a hegyimentők (természetesen utánfutóval), a pálya menti büfékbe árut szállítók. A rendőrök ellenben 4x4-es Kiákkal közlekednek, na persze nem a sípályákon, és egészen jól boldogulnak velük.

Amit igazából el tudnék képzelni, az egy hórobogós túra, akár több napos kivitelben, kalauzzal, természetkímélő üzemmódban. Állítólag szerveződik már ilyen szolgáltatás Donovalyban, jövőre talán elérhető is lesz. Addig is jöjjön egy történet, a „hogyan ne hórobogózzunk” műfajban, a főszereplők természetesen magyarok. Érkezett pár éve egy csapat, hozták a szkútereket is. Beöltöztek, beröffentették a gépeket, és szétzajongták a környéket. A frászt hozták mindenkire, jó magyar szokás szerint. A hegytetőn a ratrakosok jóindulatúan figyelmeztették őket, hogy ne menjenek tovább, mert nagyon nagy a porhó, rá fognak faragni, de ez hóba hányt borsónak bizonyult.

A banda tövig nyomta a gázt és tovaporzott, egészen addig, amíg szó szerint elnyelte őket a táj. Az emberek kimásztak valahogy a többméteres hó alól, de a robogók bizony alatta maradtak, mert olyan helyen merültek el, ahol senki nem vállalkozott a mentésükre – amit a csapat tagjai csak többórás ordítozás után fogtak föl. Hazamentek, pár nap múlva visszajöttek még több emberrel, de nemhogy kiemelni nem tudták, már meg sem találták a járműveket, amelyek csak a tavaszi olvadás után kerültek elő.

Hagyjuk most a történetből levonható, kézenfekvő tanulságot, nézzük meg inkább közelebbről a Bearcat 660-ast. A benzinmotorja, mint a típusszám is mutatja, 660 köbcentis, négyütemű, háromhengeres, injektoros, elektromos önindítós. A műanyag lánctalpba fém karmantyúkat applikáltak, ezekkel jégen is jól kapaszkodik. Mind a hátsó, mind pedig az első, sítalpakra támaszkodó futómű rugózott, a Widetrack elnevezés arra utal, hogy Botond járműve a széles nyomtávú, nagyon stabil változat. Az első idomba szerelt lámpák elegendő fényt adnak, a hátsó lámpatestben természetesen féklámpa is van. A műszerfal két klasszikus körműszert tartalmaz, a bal oldali a fordulatszámot, a jobb oldali a sebességet méri. A kilencliteres tankon egy külön kis műszer mutatja a benzinszintet.

Hetven km/óránál kezdődik a piros mező, de megy a szán többel is. A második ülés mögé bukókeretet szereltek, minden eshetőségre, de ha borul a szekér, jobb minél messzebb gurulni tőle, 300 kiló alatt tartózkodni ugyanis nem lehet valami kellemes. Az ülések kényelmesek, a markolatok fűthetőek, komfortos, kellemes, imádnivaló holmi. Ha Alaszkában vagy Lappföldön élnék, nyilván állna egy ilyen a garázsban. A szervizelés menete: évente egyszer, a szezon után jön egy szerelő a cég szlovákiai márkaszervizéből, átnézi a szerkezeteket, olajat cserél, és kész. A három év alatt műszaki gond még nem volt a Bearcattel, ami nagy mértékben fokozza gazdája iránta tanúsított szeretetét.

Nicsak, közben megint ránk esteledett, úgyhogy ennyit a hórobogóról, ha kíváncsiak az élményre, ma már szinte minden síközpontban találnak kölcsönözhető darabokat. Ha unják az itthoni havat, menjenek a hegyekbe, ott szeretni fogják.