Négy hülye és a guruló krumpli esete

Hogyan hozzunk Svédországból 48 éves Mercedest?

2010.03.12. 12:45 Módosítva: 2010-03-12 17:44:05
Mi a francnak megy el a világ végére négy magyar tök? Hogy Mercedest vegyenek. De ebbe az egy hétbe sok ember teljes élete belefért volna… Összefoglalás, nem röviden.

Most kivételesen nem fogom sokat ragozni, pontosan mi is e cikk alapja. Rövid összefoglaló következik, hogyan jutottunk el oda, hogy négyen bepattantunk egy opeles ember alól kikunyizott Insigniába, és kipattantunk a sarkkör mellé. Majd inkább az utat fejtem ki alaposan.

Tehát én, Csikós Zsolt, a fő lúzer, hihetetlenül felesleges és a normális emberek által rendkívül könnyen támadható cikornyákkal eljutottam oda, hogy a családi flottából nem hiányozhat egy közel ötvenéves Mercedes. Hadd ne magyarázzam, hogyan történt ez a lelki visszafejlődés a normalitásból, leírtam már két korábban megjelent posztban az egészet, épp elég volt az is.

Leütöttem az ebayen - pontosabban szóban megvettem azután, hogy nem értem el a minimálárat, de ez most mindegy. Talán hiba volt, de onnantól már maguktól sodortak bennünket az események, mint használt tampont a vécélefolyó. Nem tehettünk mást, mint hogy kurjongatva szörföztünk a csatornalé felszínén, amit mi magunk rittyentettünk oda. Szerveztünk szponzorokat, akik fizették a benzint, kompot, szállást, utólag is kösz, mindannyian úgy szálltak be, hogy nem tudták – kidobják-e a pénzüket. De megkockáztatták, mert tényleg segíteni akartak. Ez kivételesen nem egy ilyen jól kitervelt marketingsztori volt, mint ami általános a médiában, megtérülési mutatókkal, kiadási kalkulációkkal (bár volt ilyen, ez tény, egy papírfecnin, ami a mínusz egyedik napon elveszett). Csak úgy éreztük, hogy ki kéne menni, jó lenne írni róla, talán még buli is lesz. Vagy iszonyatosan megszívjuk. Elvégre azt se tudtuk, hogy ott fenn, a messzi északon takarítják-e az utakat.

Belerángattunk még két embert a projektbe – Sipos Zolit, aki állandóan a TC körül zsizseg, és semmilyen buliból nem akar kimaradni, meg Kareszt, aki alapvetően jól ellenne Viszen a kuncsaftjaival, de egy ilyen buliból ő sem hiányozhat. Egyébként a harmadik a Bende Tibby volt, aki, amellett, hogy a főnököm, híres arról, hogy rettenetes rossz a karmája, ha velem tart bárhova. Vagy az én karmám rettenetesen rossz, ha én tartok ővele. Ezt még nem sikerült leosztanunk.

Már az elindulás sem volt egyszerű. Csütörtök délutánig ki kellett érnünk, mert emberünk nem beszélt angolul (rajta kívül egyébként összesen két svéddel találkoztunk még, aki hasonlóan egynyelvű volt, s ők mindhárman domsjőiek voltak), és a lánya, aki beszélt ugyan angolul, de csak az említett időig ért rá, utána elutazott. Viszont nem indulhattunk korábban, mert Tibbynek még tárgyalásai voltak hétfőn, Sipos úr is aznap délután végzett csak a munkaügyeinek elvarrásával, én meg szintén csak estefelé kaptam meg a kiautózás fő kellékét, az Opel Insignia kombit. Utána pedig vagy négy órát pakoltam, mert a Mercihez vinnünk kellett négy téli kereket (a feleségem 190-eséről szedtem le őket, előzőleg rápróbáltam egy ősöreg 190 SL-re, hogy elférnek-e). Utóbbiak pedig nagyjából 97 százalékban elfoglalták az Insignia kombi csomagtartóját.

És akkor még a krokodilemelő. A bakok. A kompresszor. A szerszámosláda. A crovakészlet. A pótalkatrészek, bilincsek, csövek, izzók, smirglik, ragasztók, ragasztószalagok, csavaros dobozok, sorolhatnám. Egy kisebb barkácsáruház kijött volna abból, ami éjjel 11-re nagyjából kitömte az Opel popóját. Ekkor telefonáltam körbe mindenkinek: két kicsi táska a maximum. Persze én voltam az első, aki megszegte ezt a szabályt.

Hajnali fél ötkor gyűltünk nálam, Karesz 150 kilométerrel odébbról, Viszről érkezett, Sipos csak a szomszéd kerületből. Előbbi négy hatalmas táskával, utóbbi egy gigantikus, csővázas hátizsákkal, hálózsákkal, meg vagy tíz tescós nejlonszatyorral. Borzalmas rostálás következett, de a Pátyon felszedendő Tibby cuccainak így sem maradt hely. Ha belegondolok, magának Tibbynek sem.

Képzelhetik, micsoda hatásfokkal szorítottunk helyet Bende négy táskájának, öt nejlonszatyrának, meg persze a hálózsákjának. A háromnegyedét kiszórtuk a pátyi aszfaltra ugyan, ám ezek után felettébb meglepődtem, hogy egy németországi kipakolásnál megtaláltam a persona non grata narancssárga hálózsákot. Tibbyét, akiről köztudott, hogy kizárólag ágyban hajlandó aludni. De nem dobtuk ki, ha egyszer már befért, maradhatott.

A Németországon át vezető út egyszerűen kiesett a fejemből. Homályosan emlékszem arra, hogy a céges MSI-n próbáltam posztolgatni, aztán a szövegfájlokat átküldtem bluetooth-tal a Tibby céges mobiljára, aki utána valami nemtommilyen formátumban továbbította az egészet az itthon maradtakhoz. De – miközben az autóban lassan pállott emberszag kezdett terjengeni – születtek írások is.

Közben beindult otthon a lavina. Vályi döbbenetes kommentszámokról számolt be, a Dömsödi azonnal rádióriportot készített, melybe bevont minket is telefonon át. Az emberek izgultak, blogunk, a Belsőség soha nem látott mennyiségű olvasót rántott be. Mi csak hallgattuk a híreket, eleinte hüledeztünk, a végén már csak röhögtünk – öregem, mi lett ebből, hát ez nem lehet.

Volt egy komp az aznapi út vége felé Észak-Németországban, amire a társaságból többen igen furcsa bőrszínnel, az azonnali, szájon át történő gyomorkiürítéses akciókhoz eleve kicsit tágabbra vett nyelőtraktussal készültek. Pedig a skandináv komp csodás élmény, nem egy kis papírcsákó, mint a balatoniak, ó nem. Például vámmentes áruház üzemel rajta, amelynek bejáratánál az utazás megkezdésekor tekergő sorban állnak a józan finnek, svédek és dánok, hogy az indulást követő tíz perccel később az egész, korábban türelmesen várakozó csapat tajtrészegen feküdjön szerteszéjjel. A polcok odabent addigra üresek, a skandináv komp biztos biznisz.

Éjjel azonban a bolt nincs nyitva, ezért tengert néztünk, meg fagyoskodtunk, meg szaglásztuk a hideg levegőt – ott északon kompozni jó. Majd átszeltük Dániát, ami – mivel az egész ország alig nagyobb Vas megyénél – két óra alatt sikerült is. Az autó teljesen érthetetlen módon eljutott a mobiltelefonon leszervezett, erődből börtönné, majd börtönből szállodává avanzsált szállodához. Hiszen Sipos aludt, Karesz aludt, én aludtam, csak néha ébredtem fel pillanatokra, hogy nyugtázzam – Tibby is alszik a volán mellett, nyála édesen csöppen kifele a szája szegletén.

Amikor az ember éjjel kettőkor talál szállást, az egyetlen dolog, amire vágyik, az egy unott recepciós, aki odaadja a kulcsokat, és elzavarja az embert a szobájába. Vágyaink nem teljesültek. Itt a recepciós maga a háziúr volt, aki két és fél órát várt a megérkezésünkre, mert – mint később kiderült – abban reménykedett, hogy valamelyikünknél lesz cigi, és lejmolhat. Előző nap szokott ugyanis le, és huszonnégy óra alatt úgy érezte, eljött az ideje a visszaszokásnak. Ja, és miután megkapta a blázt, mi pedig rendeltünk egy-egy sört, elkezdett veteránautókat mutogatni az irodai számítógépén, azokat, amik épp az ő parkolójában szoktak hemzsegni évente kétszer. Le tudtunk vajon feküdni? Á, hogy képzelik... És még a gudnájt után is voltak fennakadások a szobákban

...

Másnap az Európa-hídon, más nevén az Öresund-hídon átkeltünk Svédországba, egészen pontosan Malmőbe. A feleségem, Kati, aki repülővel jött utánunk, itt landol majd délután – gondoltam, amint elsuhantunk a jellemzően ipari tájban, de nem állhattunk meg, nekünk kellett a kilométer. A híd igazából egy vegyes komplexum, hosszú rávezető alagúttal, aztán maga a feszített híd (az ember csak lebeg a tenger fölött, zseniális). A végén pedig szabványos autópályadíj-szedő fülkék vannak.

Dél-Svédország egyébként melegebb, mint Észak-Dánia, ezt például a hó hiányából is azonnal leszűrtük, oda és vissza is. Az első adandó OK-kútnál (mert ott lehet ilyet kapni) vettünk egy svéd használati utasításos mobilnetet, amit én két röpke óra alatt be is üzemeltem.

A svéd beton

Svédországban több szupermeglepő dolgot tapasztal az ember. Például, hogy az utakon nincs hó, miközben másutt, körben, több méter magasan tornyosul. A hóeltakarítás sebessége a miénknek nagyjából a százszorosa lehet. Itt olyan gépeket lát az ember, amelyek a Mad Max 3-at is elhomályosítják, max az a különbség, hogy ezek nem horpadt matt feketék, hanem barátságos narancs, okker, sárga színekben zuzognak.

Az utakat, járdákat eleve úgy építik, hogy a takarítás könnyű legyen – nincsenek izék (kuka, bolt hívogató táblája, csenevész dísznövény, ottfelejtett Simson) a járdán, nincsenek foltok, huplik az utakon. Minden sima, kitalált. A kotrót nálunk sosem engedik a földig, mert aszfaltot érve elkopik a kanál (jól mondom?) alsó gumiszegélye, ami drága. A svéd odanyomja, amikor pedig elkopik a kotróél, előhúz egy másikat a tarsolyból, hogy betegye a kopott régi helyett. Csakhogy náluk az nem gumiból, hanem műanyagból van, ami sokkal olcsóbb. Ja, és amikor kiteszik az ideiglenes parkolni tilos táblákat az utcára, senki nem áll meg. Nincs "csak beugrom egy percre a haverhoz" virtus, egy utcával odébb parkolnak, és helyváltoztatásra vetik be az a két izomcsont izét, ami nálunk már csak pedálok kezelésére nő ki a lakosság aljából. Tudják, a lábak. Senki nem parkol olyankor sehol, és ez természetes. A hó pedig húsz perc alatt eltakarodik, pedig ott nem annyi van, mint nálunk, hanem ötszörös adag.

És sehol nem láttunk útjavítást, pedig bő félezer kilométert tettünk meg pályán. Néhol akadt egy-egy szűkület (öt méteren át, de maradt a két sáv, csak a leálló hiányzott), de az a nyolcvanra (nálunk meg aztán sokszor hatvanra) korlátozott elmebaj, ami Európa sztrádáit hosszú tíz kilométereken át sújtja, ott nincs. Nem javítanak. Jó az út, nem fagy szét, ennyi. Képzelem, milyen pénzekből épül, egy kilométere annyi lehet, mint nálunk ugyanannyi metró, szerelvénnyel, állomással együtt. Persze nettó áron, még mielőtt az elfolyó pénzeket számolnánk...

Persze a banda már elég jól összemelegedett, ez abból is látszott, hogy fesztelenül engedtük le az ablakot nagyjából minden ötödik percben, ugyanis még az út elején leszögeztük, hogy felrobbanni nem kell, szólni sem, de nem gázosítjuk el a többieket. A mobil iroda félelmetes méreteket öltött, egyik gépen a Sipos nézett valami filmet, egy másikon én dolgoztam, két GPS-t is beszúrtunk (hogy az egyiken keresni lehessen, miközben a másik mutatja az utat), olykor egy-egy akkutöltőt is bedugtunk, erősebb fékezéseknél pedig úgy repkedtek a fényképezőgépek a kocsi belsejében, mint banándarabok a turmixolás elején. Ja, és a táskáktól például semmit nem láttunk egymásból Sipossal a hátsó ülésen, plafonig voltak.

Az összemelegedés nem okvetlenül csak a pozitív rezgések melegágya – négy fesztelenebb ember könnyebben baszogatni is kezdi egymást, ha van miért. Volt. Én lassan szültem az aznapi posztot, egyrészt, mert úgy éreztem, az olvasóknak illik adni valami kalóriadúsabb beszámolót, ha már ennyien vannak (no meg ebbe az időbe közben belejött a mobilnet installációjának alig pár órácskája is), Tibby viszont úgy gondolta, inkább sűrűbben, nyúlfarknyi posztok szülessenek. Utóbbiak gyártására én nagyjából alkalmatlan vagyok, mindenről mindig eszembe jut valami, ez születési rendellenesség.

Közben aggódtam is – az még csak rendben van, hogy az ember elmegy Budapestről Debrecenbe megnézni egy autót, amiről aztán kiderül, hogy egy rom, és nem veszi meg, de egész más ez négy, idejét pazarló emberrel, óriási rákészüléssel, 2700 kilométernyire. Már nem csak az autó állapota, a saját elmebajom és a kölcsön tudata kínzott, hanem a felelősség is.

Közben borzalmas lassúsággal fogytak a kilométerek. Svédország egy olyan hely, ami körbeér a Földön – elindulsz egy ponton, átvisz a túloldalra, keresztbe mindenen, északidéli, talán még keletinyugati sarkokon is, tengeren át, hogy aztán hátulról ismét magadba harapj. Borzalmasan hosszú. Borzalmasak a távolságok. 110-120-szal lehet menni, de néha csak 90-nel, és iszonytatóan be kell tartani. És nincs semmi odakint, csak hó, meg fenyők, meg néha két vadászrepülőgép póznán, párban, dísznek. Az ember itt néha tényleg azt érzi, hogy lakosok nincsenek, csak autók. És mindjárt leesik a térképről.