Kinek fáj, hogy vannak csalók?

Vélemény: Biztosítók kontra javítók

2010.04.14. 08:35
A kötelező biztosítás nem kellemes dolog. Pénzbe kerül, tehát fáj. Persze az is fájna, ha elütnék valakit, amputálják a két lábát, és élete végéig fizethetném zsebből az életjáradékot. Az ügyesebbek leszakíthatnak egy felüljárót, az végképp dráma. Még az ük-ük unokák is fizethetnék. Bár, ennek nagyon kicsi a valószínűsége. Egy átlag suttyó ezt a kockázatot elintézi annyival, hogy előbb lesz ötöse a lottón. A nyereményből pedig kifizeti röhögve, ha elég régóta halmozódik a jackpot.

Az igazság az, hogy a kötelező biztosításra kifizetett károk többsége kis piszlicsáré koccanás végterméke. Más kérdés, hogy ettől még sokba kerül a javítás. Az a biztosító viszi el a balhét, akivel leszerződtünk, ki a frászt érdekel? Imádkozzanak, hogy lehetőleg Ladákat szorítsunk le az árokba, ne Lexus LS600h-kat. Mert mindegy, mekkora a kár, meg kell téríteniük.

A vicc az, hogy a biztosítók még azt is ki tudják számítani, hogy mekkora annak a valószínűsége, hogy az autómmal olyan szerencsétlenül küldök fel egy hídpillérre egy negyvenmilliót érő kamiont húszmilliós tűzveszélyes rakománnyal, hogy az felgyullad, és a végén ötszázmilliós kár keletkezik. És kikalkulálják, emberre, embertípusra, köbcentire, lábméretre, akármire. Igaz, ezek elméleti értékek, de alapvetően működnek: ebből kijön, hogy egy átlagos Papptibi, egy átlagos 1,6-os szürke autóval mennyit fizessen havonta vagy negyedévente.

A biztosító ezért fizeti a matematikusait. Elvégre, ez egy üzlet, amit haszonért csinál minden cég. (Még a MÁV ÁBE biztosító is, csak a tulajok nem léptek le időben.) Engem nem zavar a hasznuk. Elvégre, még az arabok is ki tudják sakkozni maguknak, hogy legyenek bankjaik, holott a Korán tiltja a kamatszedést. Csak mi, magyarok vagyunk ilyen prűdek, hogy mindenki disznó, aki profitot mer termelni – ahelyett, hogy az összes vállalat jótékonysági intézménnyé válna.

Ugyanez persze igaz az autójavítókra is. Elvégzik a kalapálást, hegesztgetnek, fényeznek, ilyesmi. Utána pedig elkérik az árát. Amit az esetek nagy részében valamilyen biztosítás fedez, vagy a kötelező, vagy a casco. Ezt a pénzt pedig az autósok fizetik be, biztosítási díj formájában – ez működteti a rendszert.

A kötelező biztosítás az elmúlt időszakban egész normálisan működött. A régi biztosítózós srácok többsége más (munka nélkül művelhető) pénzkereset után nézett, a kárfelvevői korrupció is visszaszorult, még volt a cégek között némi verseny is a novemberi átkötések idején, ami árleszorító hatású volt. (Igaz, tavaly volt utoljára ilyen kampányszerű átkötési időszak.) Persze a biztosítók sírdogáltak néha egy kicsit, meg a javítók is, de alapvetően jól megvoltak ők eddig, elvégre, egy hajóban eveznek. A MÁV-ÁBE eltűnésével a felügyeleti szigor is megnőtt, a kis biztosítók is megtanultak normális cégként viselkedni a piacon, ma már nem kell az embernek attól rettegnie, hogy ki rongyol bele az autójába hátulról.

Ebbe az állóvízbe csobbant bele a kissé összecsapott gfb- (gépjármű-felelősségbiztosítás) törvény – felváltva a korábbi, miniszteri rendeletes szabályozást.

Irtózatos nyilatkozatháború vette kezdetét. Az egyik sarokban az Autós Nagykoalíció, illetve a GÉMOSZ (Gépjármű Márkakereskedők Országos Szövetsége), a másik sarokban a biztosítók képviseletében a MABISZ.

A törvényben egyébként egészen normális dolgok is vannak, például 2011-ben már nem köbcentiméter-alapon kategorizálják a járműveket, hanem a teljesítményük alapján, ezzel a nagy motorú, de gyenge autók tulajdonosai fellélegezhetnek.

A hírek arról is szóltak, hogy a biztosító szakembere műszaki vizsgára küldheti azt az autót, amelynek bizonyos részei sérültek, és a tulajdonos olyan nyilatkozatot tesz, hogy nem akarja megjavítani. Bár nem értem, hogy ki az a hülye, aki ezek után ilyen nyilatkozatot tenne.

Ha mégis akad ilyen, és a vizsgát elmulasztja nyolc napon belül, biztos lehet, hogy a kárösszeg 52 százalékát kapja meg első körben. A maradékot pedig csak akkor, ha kivonta az autót a forgalomból, netán leadta bontásra. Vagyis az embert rákényszerítik, hogy vagy javíttassa meg mégis, vagy kukázza az autót. Az előbbi a javítóiparnak jó, a B verzió az autókereskedelemnek.

A biztosítók szerint a vizsgakényszer elég sportszerűtlen a vélten autósokkal szemben, bár valószínűleg jobban zavarja őket, hogy pénzbe kerülhet. Én úgy gondolom, hogy amennyiben egy baleset vétlen résztvevője vagyok, akkor okkal várom el az okozó biztosítójától, hogy ezt az extra vizsgadíjat kipengesse. Hány ilyen eset van? Évente 180 ezer kárt rendeznek a kötelező biztosítás terhére, a MABISZ egyik tisztségviselőjének becslése szerint 5-10 százalék lehet az érintett ügyek aránya. Vagyis megeshet, hogy cirka 10-20 ezer ügy nyomán ki kell fizetni úgy 16-20 ezer forintot. Jól számolom? Ez alaphangon 160 millió forint?

Abban is van igazság, hogy világítással, kormányművel, futóművel nem rendelkező autók ne futkározzanak az utakon. Elvégre, ez veszélyes. Csakhogy – és ez is a biztosítók érve – miért csak a vétlen fél szív? Mert a károkozó autóját csak akkor látja a kárfelvevő, ha van rajta casco. Azaz négyből három vétkes autónál nem biztos, hogy bárkit is érdekel, alkalmas-e a közlekedésre.

Az is zavarja a biztosítókat valamiért, hogy egyfajta hatósági feladatot kap a kárfelvevő. Ám a vizsgakötelesség eldöntése néha nem egyértelmű. A károsult, kínjában megpróbálhatja némi kenőpénzzel meggyőzni a szakértőt. És lehet, hogy sikerrel jár, nem? (Hozzáteszem, a kárszakértőknek eddig is volt hasonló kötelezettségük, a műszaki totálkárt a hatóságnak ők jelentették.)

De mi a helyzet a forgalomból kivonással/bontásra leadással? Ha gyorsan zajlana a történet, nem lenne semmi baj. Csakhogy mire az ügy végigfut a hatóságokon, eltelik pár hónap, és csak a végén érkezik meg a pénz másik fele.

Mit tesz egy károsult, aki ilyenkor valószínűleg ideges? A biztosító nem fizet, autója meg nincs? Én a budira is taxival mennék és összegyűjtögetném a számlákat. Elvégre, nem azért vettem autót, mert nincs rá szükségem. És a végén benyújtanám a cehhet, először a biztosítónak, majd ha nem fizet, pereskednék velük egy kicsit. Jó esetben nyerek, az ismét a biztosító költsége. Ha rossz ügyvédem volt, akkor a következő kör már a károkozóé, a korábbi költségeket megfejelve a pereskedéssel is.

A MABISZ ezt a passzust támadta meg az Alkotmánybíróságnál, mivel szerintük ellentétes a Ptk. kártérítésre vonatkozó tételeivel. Arra ugyanis senki sem kötelezhető, hogy az autóját megjavíttassa, a biztosítónak mindössze annyi a dolga, hogy a kárt megfizesse. Ha a károsult ezt szeretné kurvákra, ékszerekre vagy piára költeni, az már az ő dolga.

Vita tárgya a gyorsított (számla nélküli) kárrendezés témája is. Alapvetően az ember elviszi egy szerződött javítóhoz az autóját, ott megcsinálják. A károsultnak nem kell szaladgálnia, az ügyletet lezongorázza a javító a biztosítóval. Ám erre nem mindig van mód, az ügyintézést is meggyorsítja, ha nem vergődnek sokat egy üggyel: kalkulálnak egy normál rezsióradíjjal egy kártérítési összeget, és ha ezt az ügyfél elfogadja, mehet is a pénzzel. (Az új törvény szerint ugyan változott a számítási mód, de a kárszakértők szerint gyakorlatilag hasonló összegek jönnek ki, mint korábban.)

Aztán megcsináltatja a kocsit, ahogy tudja. És annyiért, amennyiért tudja.

Ez a kényelmes gyakorlat csípi a magas rezsióradíjakkal dolgozó márkaszervizek szemét, hiszen ezeket az autókat olcsóbb helyeken javítják meg, olcsó alkatrészből. Például bontóból. Csakhogy a bontónál is van olcsóbb, az illegális bontó, ahol jó esetben külföldről behozott autók testrészeit árulják, rosszabb esetben lopott autókét. A legális bontósok szervezete becslése szerint nagyjából tízszer annyi illegális bontó működik itthon, mint bejelentett, legális.

És az ember könnyen választja az olcsóbbikat, ha ezzel nyerhet valamennyi pénzt. Ha sikerül a kézbe kapott összegnél olcsóbban megúszni a javítást, akkor a többi tiszta haszon. Így, ha véletlenül az adott szervizben nem adnak számlát, az alkalmazottak nincsenek bejelentve és adót csalnak, akkor ott olcsóbban megúszható. Tehát ide fogják vinni az autóikat az emberek. És hová nem? Márkaszervizbe. Mivel a kalkulált rezsióradíj háromszorosát is kérhetik, képtelenség a kapott összegből megjavítani az autót. Ott. De egy normál, jó minőségben dolgozó, független szervizben megy, ha a kárszakértő nem hibázott az Audatex programmal.

Okkal merül fel a kérdés, hogy akkor meg mi indokolja a márkaszervizek magas óradíjait? A MABISZ szerint egyébként a magyar alkatrészárak is magasabbak 5-15 százalékkal, mint Ausztriában vagy Németországban. A márkaszervizek karosszériajavító részlegei gyakorlatilag a biztosítók által megfizetett drága javításokból élnek, mert nagyon kevés magánember megy oda a garancia lejárta után.

Viszont az sem vonható kétségbe, hogy a számla nélkül fizetett kártérítések egy része a szürke vagy a fekete gazdaság felé veszi az útját. Pusztán az a kérdés, hogy ezt vajon a biztosító dolga-e megakadályozni. Ők azzal védekeznek, hogy nem vélelmezhetik, hogy a károsult ilyesmin töri a fejét. Amiben van is valami.

Csakhogy, ugyanezek a biztosítók kapásból máshogy gondolkodnak, amikor egy finanszírozott autó törik össze. Akárhogy is nézzük, több tízezer olyan autó szaladgál az utakon úgy, hogy nem ér annyit, amennyi hiteltartozás van rajta. Azaz, ha egy másfél milliós autó kétmilliós tartozással totálkáros lesz, a hitelt lezárják. A biztosító fizet másfelet, ehhez az ember hozzátesz félmilliót, és rendezi a hitelt. Vajon okozott-e kárt neki az, aki belé rongyolt? Úgy tűnik, autó nuku, és mínusz félmilliónál jár, nem?!

Persze, ilyenkor a biztosító kapásból azt mondja, hogy ha ezt a kárt megtérítenék, mindenki így zárná le a rossz hitelét. Ilyenkor mégis szabad rosszhiszeműséget feltételezni?

A kötelező biztosítás egy bonyolult ügy, és az is marad. És van egy átkozott tulajdonsága: minden anyagi kockázat, ami a rendszerben van, az az ügyfelekre hárul. Ha sok a csalás, az adminisztratív költség, ha drágán dolgoznak a javítók – ez végső soron mind oda vezet, hogy drágább lesz a biztosítás. Ráadásul, most a válság is szorítja a feleket: a hivatalos szervizeknek kevés a munkájuk, a kereskedők túlvállalták magukat, és talán a kelleténél többen vannak, az APEH állandóan a nyakukban liheg, csomó közterhet fizetnek. A biztosítóknak pedig új költségeik támadnak (például új kártörténeti nyilvántartási rendszert kell kiépíteniük, csődalapot kell létrehozniuk), ami veszélyezteti az addig meglévő, kellemes profitjukat. Nem is csoda, hogy a GÉMOSZ, MABISZ, GME és társai hirtelen egymásnak estek.

Hát ezért nézem aggódva ezt a cirkuszt. Mert egyszer valahogy vége lesz, majd megérkezik a csekk. Akkor majd megtudom, mennyibe került ez nekem.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján!