A gép felemelkedik, én pedig bekapcsolom a fülbezenélőmet, hogy ne unatkozzak a következő másfél órában. És melyik szám szólal meg először? Chris Rea: Road to Hell. Nem egy jó ómen ez egy repülőút elején, ki is javítom gyorsan a címet Road to Shellre. Úgyis hozzájuk igyekszem, egészen pontosan a Drezda közelében található EuroSpeedway versenypályára, ahol huszonkét ország fiataljai ébredeznek, amíg én a híg légikávét kortyolgatom. Újabb edzésnap vár rájuk a Shell Eco-marathonon, planétánk egyik legnagyobb alternatívjármű-versenyén.
Engem meg egy taxis vár a Tegelen, hogy elvigyen hozzájuk, megnézni, hogyan is szerepel a három magyar csapat az erős nemzetközi mezőnyben. Az út Berlintől a pályáig nem hosszú, de nem is rövid, így kellemesen elbeszélgetünk a sofőrrel. Időnk van bőven, mert 110-nél gyorsabban nemigen megyünk, és ami érdekes, hogy mások se nagyon. Ahá! – mondtam magamban –, a depressziós keletnémetek lám, hogy vánszorognak! Olvastam, hogy el vannak szomorodva, mert csalódtak a rendszerváltásban, így aztán marokszám hányják magukba a dilibogyókat és gyanús kis pártokra szavazgatnak. Néztem a tájat: telepített erdők végestelen-végig az út mellett, tökéletes tisztaság, a fák fölött szélmotorok pörögnek. Az autópályán EGYETLENEGY huplit sem találni 130 kilométeren keresztül. Mi fáj? Gyere, mesélj!
Stefan mesél is szívesen: gyorsan kiderül, hogy ő speciel nem depis, sőt, talán Buddha lehetett ilyen kiegyensúlyozott, miután megvilágosodott, és rájött, hogy van ugyan szenvedés a Földön, de véget lehet vetni neki.
– Mi a hobbid? – kérdezem Stefant, aki azt mondja: beül az autójába minden hétvégén, végiglátogatja a barátokat, esznek, isznak, beszélgetnek, örülnek egymásnak.
– Értem, értem, de mi a hobbid? – próbálkozok újra.
– Hát ez, a barátok. Nincs ennél fontosabb – néz rám csodálkozva.
Hanem aztán csak kiderül, hogy mégiscsak van egy hobbija az én sofőrömnek: az összeesküvés-elméletek. Pár perc alatt felgöngyölítjük, hogy a világ energiaproblémái a következő ötszáz évre gyakorlatilag meg vannak oldva, csak a találmányokat megvették, megszerezték a gonosz multik és a még gonoszabb kormányok, és a legmélyebb páncélterem leghátsó sarkában rejtegetik mindaddig, amíg ki nem fogy az olaj. A nép meg még évtizedeken át szívni fog, mert a készletek csökkenésére hivatkozva egyre feljebb srófolják az árakat.
– Te, Stefan! Tudod, mit? Begurulunk a rendezvényre, kipattanunk a Touranból, gyorsan lefejeljük az összes shellest, utána meg elmegyünk egy jó kiskocsmába és egyik sört isszuk a másik után – mondom neki, de a forradalom elmarad, mert mennie kell tanulni, én meg egyedül mégse szállhatok szembe az olajipar hétfejű sárkányával.
Nehéz is lenne zord arcot vágni, amikor egy gyönyörű magyar hölgy fogad, aki segít a regisztrációban – természetesen Shell-alkalmazott Magyarországon, és kalandvágyból jelentkezett a rendezők közé, sok-sok európai kollégájához hasonlóan. Első utam a gigantikus főtribün tetejére vezet, ahonnan áttekintem a helyszínt. A Klettwitz kisváros melletti EuroSpeedway Lausitz a kontinens egyik legmodernebb versenypályája, a 3,2 kilométer hosszú főpálya által határolt területen további utak futnak trükkös kanyarkombinációkkal, így versenytől függően többféle vonalvezetést is ki lehet dolgozni. DTM-futamokat és motorversenyeket rendeznek itt, na meg, immár másodszor, az Eco-marathont. A bejáratnál mozdonyok, amelyek nem azt jelképezik, hogy mozdonyversenyek is szerepelnek a programban (pedig milyen érdekes lenne), hanem a múltra emlékeztetnek. Korábban óriási külszíni barnaszénbánya üzemelt itt, a holdbéli tájból németes alapossággal népszórakoztató centrumot recikláltak, amit szintén körbepalántáztak erdővel meg szélturbinákkal.
A széles pályatesten aprócska hangyák araszolnak: a verseny résztvevői edzenek szorgalmasan, ott kell lenni köztük a magyaroknak is, úgyhogy irány az epicentrum, a boxutca. Még a lelátón összefutok a honfitársakkal, akik elkalauzolnak a mieink boxaihoz. Mint korábban megírtuk, három gárda kapcsolódott idén a versenybe, két rutinos és egy újonc. A győri SZEnergy Team harmadszor teszi próbára magát és napelemes járművét, akárcsak az Óbudai Egyetem JFSZ Racing Teamje, akik benzines versenygéppel indulnak. A kecskeméti GAMF-osok először próbálkoznak, szintén a benzines kategóriában. Mielőtt elmélyednénk a mieink hősi küzdelmének taglalásában, tekintsük át az Eco-marathon legfontosabb tudnivalóit.
A Shell Eco-marathon
Mint oly sok messzire ívelő történet, ez is egy fogadással kezdődött. A Shell egyik amerikai kutatólaboratóriumában 1939-ben pár tudós arra volt kíváncsi, melyikük tud hosszabb utat megtenni 1 liter benzinnel. A győztes egy bizonyos R. J. Greenshields lett, aki 21,5 km/litert hozott ki a Studebakerjéből. A főnökség lassan ráébredt, hogy a versengés jó lehet imidzsépítésre meg tehetséges fiatal munkatársak felkutatására is, és 1985-ben Európában útjára indította a Shell Eco-marathont, amelyen 25 csapat vett részt, és a svájci Team Henry gárdája egyből magasra tette a lécet, 680 km/literes teljesítményével. A járműépítő versengés egyre több érdeklődőt vonzott, 2007-ben már 260 csapat jelentkezett. Akkor döntöttek úgy, hogy a résztvevők számát kétszáz csapat körül korlátozzák, és a jelentkezők közül szakmai bizottság választja ki az indulókat. Ugyanabban az évben az Eco-marathon visszatért Amerikába, ahol Houstonban az idén utcai versenyt rendeztek. Nyáron lesz az első ázsiai futam a Forma–1 által híressé tett malajziai Sepang versenypályán, így az Eco-marathon globálissá vált. A három helyszínen 2010-ben összesen mintegy ötezer diák kapcsolódik a versenybe, 42 országból közel 400 járművet regisztráltak.
Jelenleg a csapatok két fő kategóriában indulhatnak. A Prototípus kategóriában viszonylag szabad kezet kapnak az alkotók, míg az Urban Concept kategóriában több a megkötés: előírás a négy kerék, és a járművek felszereltsége meg kell feleljen a közúti közlekedésre vonatkozó előírásoknak. Idén a jelentkezők mintegy 70 százaléka a Prototípus kategóriában indul.
A meghajtásra benzint, gázolajat, cseppfolyósított földgázt, hidrogént, etanolt, szintetikus üzemanyagot, zsírsav-metilésztert és napenergiát lehet használni. A járműveket nem egyszerre, hanem egymást követően indítják, mindegyik maximum 51 percet tölthet a pályán. Az üzemanyagot és a hitelesített üzemanyagtartályt a rendezők adják.
A hősi küzdelemnek szerdán gyakorlatilag én vagyok az egyetlen újságíró szemtanúja, a többiek ugyanis – több százan – csak csütörtökön jönnek. Laza téblábolásra számítok, álmos szerelgetésre, próbakörökre, de a természet közbeszól. Másnapra csúnya esőt jósolnak a meteorológusok, ezért a rendezők, akik igen jól szervezett csapat benyomását keltik, egy huszárvágással megoldják a sötét fellegek képében tornyosuló problémát: előrehozzák a versenyt. Mindhárom magyar műhelyben serény munka folyik, meg kell ragadni a váratlan esélyt és kijutni a pályára, méghozzá bevetésre alkalmas géppel. A mért körök ilyen bizonytalan helyzetben aranyat érnek. A kecskemétiek és az óbudaiak a pálya mellé épített boxokban kaptak helyet, a győriek a sátorsoron táboroznak, ahol gyengébb az infrastruktúra, viszont sokkal színesebb az élet.
Amelyik csapat harcra késznek érzi magát, besorol járművével a kordonok között kígyózó sorba és türelmesen várja, hogy elrajtolhasson. A türelem mindenki számára meghozza a maga gyümölcseit. A legnagyobb almát a kecskemétiek szakítják a mindentudás fájáról. Gyönyörű formájú, igényesen kivitelezett, saját tervezésű és építésű motorral hajtott gépükkel 1035 km/literes eredményt érnek el, átlépve a maguk elé tűzött, 1000 km/literes álomhatárt. Egy órával korábban még feszülten, de eltökélt arccal szereltek, mert az egyik kerékcsapágy a céltól nem messzire megadta magát, kétségessé téve a folytatást. A sikeres futam után a csapat teljes joggal esik eufóriába: zöldfülűektől ez az eredmény kiválónak számít.
Kijut a pályára és hivatalos eredményt produkál az óbudaiak gépe, a BANKI 04 is. A kis költségvetésből dolgozó csapat tavaly óta finomított az 50 köbcentis, négyszelepes, injektoros Honda robogómotor vezérlőelektronikáján, és a fejlesztést a számok is visszaigazolják. A 2009-es 282 km/literes eredmény után az idén 333 km/literes fogyasztást produkál a kék csoda.
A szerda nem a napelemes járművek napja: egyiknek sem sikerül elérnie, hogy több energiával az akkumulátorában érjen célba, mint amennyivel elindult – márpedig 2010-től ez az eredményesség alapkritériuma. A mieink az első helyen végeznek, de sokat nem érnek vele, ha egyszer a léc alatt maradtak.
Míg a versenyzők a pályán köröznek, a boxutcában élénk társadalmi élet zajlik: sok csapat különféle módokon promótálja iskoláját és hazáját. Van, ahol kvíz kitöltésére biztatnak, máshol környezetvédő jelképekkel teli csempéket árulnak, megint másutt sajtból, palacsintából, pástétomból, olajbogyóból kínálnak kóstolót. Az egyik francia csapat vattacukrot készít, a sorban állás folyamatos. Ismerkedni lehet, sőt, elkerülhetetlen, már csak a legális ipari kémkedés miatt is: a boxok nyitottak, a többség szívesen megosztja konstrukciós megoldásait, ötleteit az érdeklődőkkel. De játszik egy másik faktor is: a macsó mérnökpalánták soraiba filigrán lányok épültek be. Sok csapatnál ők a pilóták, hiszen kicsik és könnyűek, márpedig az Eco-marathonon minden centi és gramm számít.
A mieink segítőkészsége is határtalan.
– Éjfél körül átjött a táborunkba egy krakkói srác, hogy adjunk neki áramot, mert nagyon fáznak. A miénktől eltérő szabványú dugója volt, de azért megoldottuk a problémát. Láttuk, hogy tényleg kivan, megkínáltuk egy kis pálinkával, de az istennek se akarta elfogadni, pedig még a sátrába is utánamentünk később. A fene se érti, a lengyelek állítólag szeretik a piát – mesélte reggel az egyik győri csapattag.
– Krakkói?!… Nem marokkói volt véletlenül? – kérdezem én, mert ha keveset alszom, megjön az éleslátásom.
– Marokkói? Ja, hát éppen az is lehet – érkezik a felelet, és tekintettel a korai órára, nem boncolgatjuk az iszlám vallás és a szeszfogyasztás összefüggéseit.
Egyáltalán, csütörtökön semmit nem boncolgatunk, mert hajszálra ahogy a meteorológusok ígérték, éjfélkor megjön az eső, méghozzá erős széllel, így a pálya melletti kempingben egységbe forr, vagyis hát inkább fagy Európa. Vizet lapátol, sátormadzagot kötöz és talpalatnyi száraz helyet keres magának spanyol és norvég, angol és ukrán, és persze finn és magyar. És nem talál. Ami a mieinket illeti, az esti spontán magyar–magyar–magyar ismerkedési esten a bográcsban főtt tarhonyára már lecsúsztatták az aktuálisan rendelkezésre álló szeszkészletet, így annyira nem fáznak, amennyire áznak. Először úgy gondoltam, ott alszom velük a táborban, de a harmadik pálinka után érzem, hogy rajtam a célkereszt: ezek Domsjö-pólóban rókázó Totalcar-újságírót akarnak videózni, hogy utána jól feltegyék az Indavideóra. Inkább elmenekültem a szállodába, ahol szintén sokan ittak, de szerencsére már nélkülem.
Hogy a folyadékoknál maradjunk, pénteken egész nap esik, időnként vízszintesen, így versenyről szó sem lehet. Az idő egyik részét a sajtóközpontban töltöm, rossz kávék és finom szendvicsek társaságában, másik részét a kecskemétiekkel, akik a boxba húzódnak be a rossz idő elől, és csak szerelnek, szerelnek, és szerelnek. Közben megérkezett Füzes Zoltán is, a Shell Hungary Zrt. üzemanyag marketingvezetője, akivel leülünk beszélgetni a nagy közösségi sátorban, ahol korábban a hivatalos megnyitót is tartották. Na, gondolom, itt az idő átvenni Stefan sofőrtől és továbbvinni a forradalmi lángot! Én ezt a Zolit kifaggatom, hogy mennyi a propaganda ebben az Eco-marathonban, és mennyire gondolja komolyan a Shell, hogy – saját üzleti érdekeivel némiképpen szembe menve – az üzemanyag-takarékosságot propagálja.
Nos, a gondolatmenet röviden: a Shell tisztában van azzal, hogy a fosszilis energiahordozók előbb-utóbb elfogynak. Ennek az időpontját természetesen nem lehet megmondani, mert nagyon sok tényező befolyásolja a folyamatot, most úgy tűnik, hogy 40–50 évig még kitart a kőolaj. A cég az olajkorszak után is energiát, energiahordozókat szeretne értékesíteni, többek között a közlekedés céljaira. Ezért támogat, illetve saját maga is folytat kutatásokat alternatív technológiák, új energiaforrások után. Ebbe a folyamatba teljes mértékben beleillik az Eco-marathon, egyrészt a fenntartható fejlődés gondolatának terjesztésével, a közvélemény formálásával, másrészt a fiatal mérnökök, kutatók motiválásával. Abban némi esélylatolgatás után megegyeztünk, hogy igazából senki sem tudja még, mi lesz az uralkodó energiaforrás az olajkorszak után. A legnagyobb esélye talán az elektromosságnak van, ha sikerül drasztikusan megnövelni az akkumulátorok kapacitását. De az akkor is kérdés marad, hogy milyen forrásokból fogja az emberiség előállítani az áramot.
Nekem az a sanda gyanúm, hogy mivel a jelenlegi lehetőségek közül egyik sem látszik túl meggyőzőnek, valami olyan energiafajta és technológia terjed el végül, amiről mi, átlagemberek még nem is tudunk. Kivéve persze Stefant meg az embert, aki eldugta a szabadalmat a páncélszekrénybe.
Megtudtam egyébként, hogy a Shellnél külön részleg foglalkozik a paradigmaváltás lehetséges forgatókönyveinek kidolgozásával. Mik a szcenáriók? Nagyon leegyszerűsítve alapvetően két út áll az emberiség előtt: vagy kézben tartja kiterjedt nemzetközi együttműködéssel az átállás nyilvánvalóan problémákkal zsúfolt folyamatát, vagy pedig e kontroll hiányában bizonytalan hosszúságú és mélységű átmeneti időszak következhet, hatalmas gazdasági-társadalmi visszaesésekkel, súlyos konfliktusokkal. Akár így, akár úgy, izgalmas korszak lesz, ha nem is mindig szórakoztató. Tulajdonképpen sajnálom, hogy kimaradok belőle, hiszen nem kétséges, hogy kihalok szépen a benzinnel együtt.
Miként kimaradok az Eco-marathon utolsó napjának eseményeiből is egy következő munka miatt. A Pneumobil versenyen esünk egymás nyakába szombaton az Egerbe érkező kecskemétiekkel, akik azonnal elmondják a pénteki híreket, amelyeket a Totalcar olvasói a sajtóközleményből már megismerhettek. Az egyik, hogy a GAMF csapata tovább javított a korábbi eredményén, és 1588 km/iteres fogyasztással zárta a versenyt, ami a kategórián belüli 8. helyre katapultálta őket. A másik, hogy a győriek – egyedüliként a mezőnyben! – pozitív energiamérleget produkáltak a SZEvolution Carral, így megnyerték az Urban Concept kategóriában a napelemes járművek versenyét. Mi e bravúr titka? Máris kiderül, megkértük ugyanis a vezetőket, illetve a felkészítő tanárokat, értékeljék röviden csapatuk teljesítményét és magát a versenyt.
Mi e bravúr titka?
Szauter Ferenc, SZEnergy Team:
– Péntekre elállt az eső, így újraindult a verseny, ám az időjárás a napelemes járműveknek továbbra sem kedvezett, mert gyakran volt felhős az ég. Az első próbálkozásunk nem is járt sikerrel, de újra nekivágtunk. Pár csapattag felment a lelátó tetejére és onnan figyelték, hogy a pálya mely részein süt éppen a Nap. Az árnyékos részeken viszonylag gyorsan áthaladtunk, a napos részeken lassúra fogtuk a tempót, hogy minél több energiát nyerhessünk ki a napfényből. Ezzel a taktikával és a rendelkezésre álló idő maximális kihasználásával sikerült elérnünk, hogy a mezőnyben egyedüliként pozitívba fordult az energiamérlegünk. Öt százalékkal több energiával az akkumulátorban tértünk vissza, mint amennyivel elindultunk. A csapat reakcióját egyetlen szóval tudom kifejezni: eufória! Jó verseny volt, kevesebb külsőséggel, mint korábban, de remek szervezéssel és tájékoztatással.
Pilóták: Gyömbér István, Zámbó Zoltán
Dr. Bagány Mihály, GAMF:
– Mi először vettünk részt ezen a versenyen, amit nagyon élveztünk Olyan eredménnyel térünk haza, amely túlszárnyalta a várakozásainkat. Ugyanakkor a teljesítményünk még elmarad az élvonaltól, hiszen a benzines kategóriában az idei nyertes Remmy Team 2964 km/litert teljesített, az üzemanyagcellával versenyző rekorddöntő abszolút győztes Polyjule Team pedig 4414 km/l eredményt ért el. Sajnos itthon nem tudtunk ideális körülmények között tesztelni, így jó pár dologra csak most derült fény. Precízebben be kell majd állítanunk a futóművet, fejlesztjük a vezérlőelektronikát, és a jelenleg 1:8-as arányú fix lassító áttételen is alighanem változtatni fogunk. Úgy érzem, a konstrukciónkban benne rejlik a 2000 km/literes teljesítmény, és remélem, jövőre ezt be is tudjuk bizonyítani.
Pilóták:Bertalan Éva, Szabó Ádám
Laki Zoltán, Óbudai Egyetem:
– A tavalyi eredményünket az idén megjavítottuk, és a benzines kategória 63. helyét szereztük meg, vagyis a 153 induló között az erős középmezőnyben végeztünk. Tíz helyet javítottunk a tavalyi eredményhez képest, ugyanakkor érezzük, hogy a gyári motorral látványos előrelépést már nem tudunk produkálni. Tavaly a karosszériát cseréltük le, az idén az elektronikát fejlesztettük, jövőre a motor következik. Kis költségvetéssel dolgozunk, és mi is nagyon hiányoljuk az igazi tesztlehetőségeket, ennek ellenére is azt mondom, hogy a verseny nagy hatást gyakorol a benne részt vevőkre, akár a szakmai oldalt, akár a csapatmunkát, akár a nyelvtanulást nézem. Már csak ezért is folytatjuk, és nagyon remélem, 2011-ben tovább javítjuk majd az eredményünket.
Pilóták: Vörös Vivien, Schleisz Pál
Mit tehetek még hozzá? Talán csak annyit: nagyon jó volt megmerítkezni az inspiráló légkörben, figyelni, hogyan küzdenek a fiataljaink, látni, hogy nem adják fel, hogy minden probléma megoldására van ötletük. Jó volt látni, hogy a tanár ujjáról nem esik le a gyűrű, ha elmegy bevásárolni a diákjainak, jó volt látni, hogyan barátkoznak össze a mieink egymással, azután a finnekkel, az ukránokkal. Az eredmények önmagukért beszélnek: lépést tartottunk olyan csapatokkal, amelyek 10-20 éve csiszolják a tudásukat és a gépeiket az Eco-marathonon, és a magyar szegénylegények költségvetésének sokszorosából gazdálkodnak. Ismét kiderült, hogy a magyar ember egyik legnagyobb értéke a kreativitása, a találékonysága, a tudásszomja. Igazság szerint lassan másunk sincs már, csak ez. Nem kéne akkor jobban erre építeni? A mostaninál sokkal hatékonyabb oktatási rendszert kialakítani? A magasan képzett mérnökökre, kutatókra szaktudására alapozva fejlesztőközpontokat idevonzani? Életpályákat kínálni itthon, hogy a fiataloknak ne kelljen elpályázni külföldre, vagy, ami sokkal rosszabb, céltalanul lógni a szülők nyakán, vagy a szociális ellátórendszeren? Nem kéne nekünk is forgatókönyveket gyártani, és olyan változások felé kormányozni a hajónkat, amik egy élhető, sikeres országgá teszik a hazánkat? Ja, és nem kéne abbahagynom olyan kérdések gyártását, amikre mindenki tudja a választ? Jó volt látni az embereket, akik ezt a gépezetet működtetik, az önkénteseket, akik reggeltől estig fáradhatatlanul dolgoznak. Mert van olyan munka, ami felér egy jó bulival. Mondta is Stefan sofőr, hogy ha végez az egyetemen, megpályáz egy állást a Shellnél. Ha másért nem, hogy közelebb legyen a páncélszekrényhez, ha eljön az idő.
