Két dologra jöttem rá a múlt hétvégén a Warm-up által megrendezett Ferrari Racing Days eseményen a Hungaroringen. Ha sok piros Ferrarit látsz egyszerre, ráadásul nagy csoportokban külön-külön összegyűlnek az azonos típusok, akkor az az autó, amit a Zöldlomb utcában felfelé láttál veretni két nappal korábban, és lelkendezve mesélted utána egy csomó embernek, hű-hű, itt hirtelen unalmas lesz.
Annyira így van ez, hogy a Warm-up sem a maga rosso-valójában állította ki azt a 458 Italia tesztautót, amit mi is megírtunk. Erre az alkalomra átmatricázták biztonsági autónak. Safety Car felirattal, fekete tetővel. Naja, így már kilógott az egyenpirosból. Pedig még nyár elején, Óbudán, a forgalomban, pláne meg a Pilisben mennyire nem volt szükség rajta semmi pluszra… Más az utca és más a paddock.
A másik dolog, amit nem is én mondtam ki, mert nekem nem jár olyan gyorsan az agyam, hanem Assur: a Ferrari igazi lételeme a versenypálya. Talán a Californiát, a 456-ost, a 400-ast – tehát inkább az összes Amerikának készülő színházi autót – leszámítva. A forgalomban ugyanis úgy hatnak ezek az autók, mint amikor valaki jacuzzis úszómedencét csináltat a Havanna lakótelepi panelház erkélyére. Az ezüst bokalánc és a gumicsizma viszonylag rosszul illik egymáshoz. Mint egy Ferrari és a budapesti dugó.
Versenypályán tehát otthonosan mozognak a Ferrarik, de ha sokan vannak, unalmasakká válnak, vonhatjuk le a következtetést. Tehát akkor mi is történik egy ilyen hungaroringi Ferrari Racing Daysen? Őrjöngve élvezünk? Vagy fásultan darvadozunk egy eldugott sarokban?
Ez attól függ, mikor és hol dekkolunk. A boxok például egy percre nem eresztik el az embert, ott mindig van mit nézelődni, márpedig a drágább jegyekkel bemehetett oda bárki. Mindenütt egy kis karbon, kovácsolt alu, kerámiatárcsa, ledobott versenykormány, szagok, finom zajok, majd fülsértő üvöltés, amikor beindítanak valamit. A boxokban lenni eszeveszett élmény annak, aki szereti az autókat – nem, javítok –, a gépeket. Az ilyen elüldögél efféle helyen órákig.
Kint, a boxutcában, a nagy, piros tengerből csak az egyedi fényezésű 599XX-ekre, no meg az FXX-ekre figyel fel az ember – azokat lehetetlen nem észrevenni, mert olyan hangosak, mint a Formula–1-es autók, ráadásul dől belőlük a forróság. Épp a sok piros miatt a sárga meg pláne a kék 599XX azonnal a kedvencünk lett – utcán az ilyen (van belőle civil változat is) autó furcsa, talán nem is annyira vonzó, de itt, a vörös óceánban érdekes, izgalmas lesz.
A Ferrari Challenge persze nem a pirosról szól, hiszen ott minden autó más színű, akad levelibéka 430-as, kék 430-as, cápafoggal vicsorgó 430-as, meg persze Válint Tibi fehér-fekete 430-asa, ami ebben a mezőnyben olyan elegáns volt, mint valami államfői autó. Tibi aztán jól is szerepelt, kemény versenyben, forró küzdelemben szombaton harmadik, vasárnap második helyen végzett, de erről már írtunk korábban.
Egy kis versenyzés halandóknak
A Ferrari Racing Days rendezvény csak egy maroknyi kiválasztottnak jelenti a versenyzés izgalmát, a többieknek jobbára csak a bámészkodás marad. Nem mondom, az sem kevés – végül is egy Ferrari 333 SP, vagy egy John Barnard-tervezte 412 T1 testközelből igazán csodás élmény, főleg ha a hangját, illatát, tapintását is megtapasztalhatjuk. Több azonban nem jut – a látogatók többségének akkor sem juthatna, ha túladna a házon, az autón, a gyerekeken meg az asszonyon, és az így felhalmozott lét egyszerre költené el a Ferrarinál, Ferrarira.
Ebben a hangulatban jól esik valami, amivel egy pici morzsát mi is kaphatunk az élményből – talán pont erre volt jó a Carrera-sátor a gold tribün háta mögött. Itt egy hatalmas, négysávos slot-car pályát állítottak fel egy durván 6x6 méteres asztalon, ahol bárki mehetett néhány kört a családtagok, vagy akár idegenek ellen, az alkalomhoz illően Ferrari kisautókkal. Amikor ott voltunk, épp néhány 599XX gyilkolta egymást két kiskölök és egy apuka irányításával.
Egy cég szemszögéből persze a termékek bemutatása a lényeg – ki is állítottak mindent a legegyszerűbb tízezer forintos pályától az ezer példányban létező limitált, ferraris, arany-dobozos, körülbelül 150 ezer forintos csodáig, amiben áttetsző pályaelemeket és drót nélküli irányítópisztolyokat talál a vevő – utóbbiakat arany csatos nyakpánttal.
Én viszont épp azt éreztem a legjobbnak, hogy a sátorban nem csak a kunyeráló gyerekekre építettek, akiknek az igazi Ferrarik amúgy is túl hangosak és ijesztőek, ezért kisírnak Aputól egy olyan Verdák-os csomagot tizenöté' – inkább adtak valamit a bámészkodóknak, ha mást nem, néhány játékba feledkezett percet, amikor megszűnik a külvilág, és egy pillanatra mindenki odaképzelheti magát a pályán köröző ferraris aranyifjak helyére.
A Formula–1-es autók futama (F1 Clienti) még érdekesebb, de egész más miatt. Ez nem igazi verseny, az ilyen autók profi terelgetéséhez az itt lévő pilóták többsége nem ér fel, nem is ezt kell élvezni. Hanem a kavalkádot. Magas orrú Ferrarik, alacsony szárnyas Ferrarik, turbók, szívók, Mansell, Prost, Schumacher több autója is mind ott tép el az orrunk előtt. Tegyük hozzá: hol kiválóan vezetve, majdnem versenytempóban, hol pedig félreváltva, nyomatékból erőltetve, durrogva, darálva – itt kicsit megértjük, miért csak maroknyi pilóta van a világon, aki alkalmas Formula–1-versenyzőnek.
A boxokban közelről végignézhetjük a készülődést, és látjuk, milyen iszonyatos komplikált ezeket az öregebb F1-eseket is felkészíteni egy-egy menetre. Meg azt is szemügyre vehetjük, milyen repedezett, olajpárás, koszos, elhasznált egyik-másik autó – tényleg megható, mennyire látszik rajtuk a sok küzdelem nyoma. Ilyen élményt a legdrágább mai GP-belépővel sem tudnánk szerezni.
Meg persze kint volt még Ferrari-kiállítás – amin inkább young-, mint oldtimerek szerepeltek, hiszen eleinte egy Dino 246GT képviselte csupán az öregeket, aztán később megjelent az Oldtimer Expóról is ismert 250 America.
És volt azért még bőven néznivaló, hiszen ennyi csapat egyetlen Formula–1-futamon nincs. Itt is természetesen mindegyik saját, külön kamionnal érkezett, akadt, amelyik teljes standot állított fel a parkolóban, bárral, székekkel, asztalokkal. Teljes volt a piknikhangulat.
A jegy nem drága, a Challenge egy jó verseny, az F1 Clienti hangulatos, olykor vicces futam, FXX-eket és 599XX-eket pedig soha nem lát az ember máshol mozogni, csak itt. Jövőre is lesz, reméljük.
Verseny, villantás, videó
Nagy reményekkel indultam a napnak, ennyi Ferrarit nem lát mindennap az ember egyszerre, pláne versenyezni. Furcsa volt ez a hétvége, mintha szombaton és vasárnap két különböző rendezvényen jártam volna. Egyértelműen szombat volt a „rossz nap”. Alig lézengtek páran, és aki kijött, úgy érezte magát, mint egy nyílt napon Gazdagéknál. Élesen elhatárolódtak a Ferrari-tulajok és -versenyzők az egyszerű halandóktól, ráadásul valahogy senki sem volt kedves. Leszámítva a Warm-up Racing tagjait, akik F430-cal meg 599-cel fuvaroztak gyerekeket körbe a ringen.
De ezt leszámítva a magamfajta „középosztály közepe” olyan sárgán izzott az irigységtől, mint egy napkitörés. Ha magát az F430-versenyt nem számolom, a nap a nagyon tehetősek és az eszméletlenül gazdagok játszótere volt. Ez nem baj, csak az átlag apuka ezért ne fizessen! Kicsit olyan volt, mint szűz gyereknek mutogatni egy Beate Uhse-klasszikust: látod, így kell ezt csinálni, de te ilyet sosem fogsz! A pufogásom addig tartott, míg meg nem jelent a világ valaha gyártott legszebb középmotoros autója: a Dino 246 GT, ami Ferrari is, meg nem is. Meg egy 308 GTS, a kifordított tükörtojás lámpáival itt esett le nagyjából, hogy olyan ez, mint mondjuk egy lurdys találkozó, csak a költségvetés nagyobb.
Ez is csak az autók imádatáról szól, amit legjobban az FXX-program résztvevői bizonyítottak. A program lényege, hogy 599GTB- és Enzo-alapokra épült, száguldó laboratóriumokat lehet venni. Ugyan haza vagy utcára nem viheti a vásárló, de egy instruktorral vezetheti a világ híres pályáin, kielemezheti a telemetriaadatokat a Ferrari mérnökeivel, és kipróbálhatja az autóba épített legújabb fejlesztéseket. Sok millió euróról beszélünk, de igazuk van a vásárlóknak – ennél közelebbről csak a Forma–1-es pilóták élik át a Ferrari-legendát. Vagyis akad még egy hasonló, szintén drága élménycsomag.
Ezek pedig a régi Ferrari Formula–1-es autók. Hasonló konstrukcióval ezeket is meg lehet vásárolni, és az ősz, milliomos playboyok gyerekként élvezkedhetnek Schumacher, Mansell, Berger vagy Alesi korábbi autóival. Ráadásul egy szerelő elárulta, hogy a legtöbb autót barátok összeállva, közösen veszik meg, és így buliznak. Az egésznek a szépsége végül szombat estére fogott meg, vasárnap pedig már teljesen átszellemülten érkeztem meg a Hungaroringre.
Lesétáltam az egyik kanyarhoz, egy ronda, de finom hot-doggal, hátat fordítottam a pályának és csak élveztem a hangokat. A csikorgó gumit, a horpadt fazékként recsegő 599XX-et, a selymesen üvöltő FXX-et, a visszadurrogó kipufogókat meg azt, amit a tévében sosem hallani: hogy hogyan tépi és harapja a levegőt egy grand prix-autó. Majd felsétáltam a paddockba, szagolgattam a Historic Racing benzint, az égett gumit, a csöpögő olajat és a száradó aszfaltot. Bár sosem jártam még autóversenyen, de rájöttem, ezt nem nézni kell, hanem érezni. Mint például ahogy vibrált a gyomrom, mikor Felipe Massa elhúzott a célegyenesben. Vagy miután boyracerként füstölt le egy garnitúra gumit, a Gold Tribünt teljességgel eltakaró abroncsködöt örömmel tüdőztem le.
Emellett pedig szívmelengető érzés volt egy magyar pilótát, Válint Tibort a dobogón látni, méghozzá vasárnap már másodszor is. Ezúton is gratulálok neki!
Amennyire utáltam a szombatot, annyira élveztem a vasárnapot. Ha lesz ilyen jövőre is, biztosan kimegyek újra. És akkor biztosan kisírok egy kört a Dino tulajdonosától…
