Amit mi nézünk a tévében – Forma–1, DTM stb. –, az elit autóverseny. Nemcsak a versenyautók, de a kiszolgáló kamionok is mind makulátlanok, olajfoltot csak akkor látunk, ha egy motor nagy ritkán szétrobban, valószínűleg a kerékcserét végző szerelők körme alá is nyugodtan benézhetnénk, a piszkot – úgy tűnik – kitiltották a versenypályáknak még a környékéről is.
Képzeld magad elé a Ferrari boxát, ahogy az alkatrészek és a szerelők katonás rendben várnak a bevetésre, és ha megvan, próbáld meg elképzelni ennek a szöges ellentétét, na, ez a Sanyi műhelye. Ott kezdődik, hogy ő egyedül van. Nemcsak a szerelést kell magában megoldania – azt állítja, hogy 8 perc!!! alatt cserél féltengelyt Civicben, de a váltó ki-be is megvan 37 perc alatt –, de kitalálnia is egyedül kell a dolgokat, márpedig ez nem könnyű feladat: nagyon, nagyon, nagyon sokat kell tanulni ahhoz, hogy valaki idáig jusson.
A műhelyben lévő káoszban egy csavarkulcsot sem találnánk meg, de Sanyinak ez nem okoz gondot, az ő fejében rend van, csak ez nem biztos, hogy első ránézésre is látszik. Szóval ott a káoszgarázs, egy csomó szanaszét heverő alkatrész meg szerszám, berhelésre váró autók, és valahonnan a kert végéből a King Of Europe győztes Civic is előkerül; a dizájnja tökéletes harmóniában van a műhellyel.
– Uhh, de randa! – fakadok ki, mikor meglátom. – Igazi csótány – helyesel Sanyi, és nevet. Ha egy mondatban kéne jellemeznem a kocsit, csak annyit mondanék, a cél szentesíti az eszközt. Sanyit teljesen nyilvánvalóan hidegen hagyja, hogy a versenyautója hogy néz ki: a légszűrő egy randán kifűrészelt lyukon át mered előre a lökhárítóból, mint egy nagy szemölcs, a műanyagok csálén állnak, az ajtók bele kiflexelve, az utastérben drótok és kütyük hevernek összevissza, a benzintank alatt pedig egy lyuk tátong, gondolom, nem véletlenül, ennyivel is könnyebb a kocsi – hehe.
De akármekkora csótány, a Low Eleven – ahogy Sanyi nevezi – mégsem kiábrándító látvány, épp ellenkezőleg: olyan, mint Rambo, miután végigverekedte magát a dzsungelen. Nem is baj, hogy nem szép, így még ijesztőbb, még autentikusabb, alig várom, hogy beizzítsuk.
Gyv.: – Mit kell tudnom, mielőtt a vágóhídra megyünk?
Sanyi: – Ez egy ’92-es Honda Civic, az angol Civic VTi 1,8-as motorját farigcsáltam bele.
Gyv.: – Mit cseréltél ki?
Sanyi: – Gyakorlatilag mindent a blokkon kívül: dugattyúk, hajtókarok, főtengely, hengerfej, szeleprugók, vezérműtengely, minden át van építve.
Gyv.: – És persze kapott egy combos turbót is, azt se felejtsük el.
Sanyi: – Igen, így lett a vége 450 lóerő. Sajnos a kilencbe nem tudok belemenni, de a 10.00 már többször összejött. (A gyorsulási versenyeken negyedmérföldes, vagyis nagyjából 400 méteres távon versenyeznek a pilóták. Azok a kocsik, amik 10 másodpercen belül futják a távot, különösen nagy becsben vannak. Az utcai autók között gyakorlatilag nem találunk olyat, amely képes erre a teljesítményre. Egy amerikai oldal tanúsága szerint például a Corvette Z06 12,5, a Lamborghini Murcielago 12 másodperc alatt ér célba, a Koenigsegg CCR tud kilences időt – a szerk.)
Gyv.: – És hány kilót cipel ez a 450 ló?
Sanyi: – 837 kilós a kocsi, vagyis nagyjából 540 lóerő jut egy tonnára.
Gyv.: – Mennyi idő alatt van százon?
Sanyi: – 2,8-2,9 másodperc alatt van meg a száz és kábé 7 másodperc kell a kétszázhoz. Közel 224-gyel megyek, mikor beérek a célba.
Gyv.: – Mennyi múlik a pilótán?
Sanyi: – Sok múlik a pilótán, az autón és azon is, hogy mennyire tartós a technika, amit összeraktál. Egy versenyen 10-12-szer rajtolsz, ha ezt nem bírja ki a kocsid, nem biztos, hogy lesz időd összerakni két futam között, és akkor mehetsz haza. Az sem jó, ha ideges vagy közben, nem szúrhatod el a rajtot. Én szerencsére nem vagyok ideges típus, úgy megyek, mint egy robot, ha a kocsi tízes időt tud, én kihozom belőle.
Míg beszélgettünk, a motor is bemelegedett, ideje volt, hogy valahogy bemásszak hátra és megtaláljam a helyem. Szó szerint a vason ültem, a bukócsőbe kapaszkodtam. Sanyi mondta, hogy ami most jön, az rossz lesz, konkrétan úgy fogalmazott: meg fog ölni. Mondtam, hogy ültem én már együléses pályaautóban is utasként, de Sanyi biztosított róla, hogy ez rosszabb lesz. Elhittem neki. A kipufogó eközben mély, rekedt hangon hörgött és néha krákogott is.
Miután megtaláltam azt a pozíciót, amiben stabilan tudom tartani magam és a kamerát, és a fejemet sem verem be sehová, elindultunk. Amíg oda nem értünk ahhoz az egyenes részhez, ahol volt rá hely, hogy Sanyi megmutassa, mit tud a gép, nyugisan mentünk, de már ekkor tudtam, hogy tényleg durva lesz.
A Low Eleven csörög, zörög, krákog és szörcsög, éppen hogy csak nem köp. És ráz. Nagyon ráz. És akkor Sanyi megállt és megkérdezte, hogy rendben vagyok-e, kapaszkodok-e rendesen. Mondtam, hogy oké, és elszabadult a pokol. Soha életemben nem éltem át még ilyet, pedig ültem már sok gyors autóban, nagyon gyorsakban is, mint mondjuk a Radical SR3 vagy az Ariel Atom, de ez más volt.
A kis Civic olyan nyers, olyan mosdatlanul brutális, hogy egyszerűen nem lehet összehasonlítani az utcai kocsikkal, még azokkal sem, melyeket valójában versenypályára terveztek. Csengett a fülem, úgy üvöltött a motor, gumi- és még ki tudja, milyen füst keringett a kabinban, mi pedig száguldottunk, de valami eszement módon, mindenképpen nézzék meg a videót, sokat visszaad az élményből.
Miután magamhoz tértem, Sanyi csinált még egy burnoutot (amikor a kocsi füstölő kerekekkel indul el – a szerk.). Az élmény így, kívülről nézve is ijesztő volt, ráadásul majd' belefulladtam a gumifüstbe, pedig vagy 50 méterre álltam a rajttól. Olajos kézzel, gumifüstszagúan, kicsit remegő lábbal, de elégedetten zártam a napot. Borzalmas volt, mégis nagyon élveztem. A menetpróba után a King Of Europe versenyről kérdeztem Sanyit.
Gyv.: – Mik a kritériumok ezen a versenyen?
Sanyi: – Csak annyi, hogy utcai autóval állhatsz rajthoz, tehát kell, hogy legyen a kocsidnak rendes papírja, lámpái, indexe satöbbi. Hogy hogyan húzod fel, az nem számít.
Gyv.: – Hány induló van?
Sanyi: – Általában 50–80 közötti a teljes létszám, de a mezőnyt kategóriákra osztják. Én a kategóriámat megnyertem, összetettben pedig második lettem idén.
Gyv.: – Ki vert meg?
Sanyi: – Egy összkerekes, nagyjából ezer lóerős Corvette. A rajtom jobban sikerült, de az a kocsi brutális, még így is nagyon elment. 9,6-ot futott a lengyel srác, de az a kocsi 9 alatti időt is tud, az enyém pedig sosem ment 10.00 alá, szóval nem is számítottunk másra.
Gyv.: – Ez volt a negyedik KOE győzelmed. Lesz ötödik is?
Sanyi: – Nem tudom. Nagyon szeretem a versenyzést, de sajnos viszi a pénzt, szóval lehet, hogy lassacskán abbahagyom. Kisebb versenyeken még biztosan elindulgatok, de sok pénzt már nem szeretnék beleölni ebbe, az nem jó, ha az ember csak arra keres, hogy versenyezzen.
Miután kezet ráztunk, visszaültem az Integrába. Olyan volt, mint egy szívó dízel a versenyautó után, viszont legalább csöndesnek és kényelmesnek tetszett, pedig korán reggel, kialvatlanul az M0-son még bosszantóan hangosnak tűnt a 3500-as fordulaton pörgő motor. Visszafelé azon gondolkodtam, hogy nekem is kéne egy csiga a kocsimba. Talán. Egyszer, majd sokára. Addig meg majd kimegyek a Sanyihoz, ha nagyon nem bírok magammal.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
További cikkeink
