Japán legizgalmasabb autója

Yakimo-autó

2011.04.12. 06:21
Cikkükben szó esik a japán forgalom egyik legérdekesebb, de igen ritkán, mondhatni, csak szezonálisan előforduló autójáról, ami azonban nem veterán. Valamint előveszünk néhány furcsa japán szokást is.

„Heteken át, véletlen időpontokban hallottam meg az elnyújtott, hosszú éneklést, el sem tudtam képzelni, mi lehet az. Talán valami vallási szertartásra hívják az embereket, Japánban a buddhizmus és a sintoizmus ezer apró jele teljesen átszövi a mindennapokat, itt történnek európai számára érthetetlen dolgok, bőven. Aztán az ablakból egy pillanatra megláttam a hang forrását – egy ütött-kopott kisteherautó volt az, tetején megafonnal, a hátuljában pedig… a hátuljában, igen… tűz lobogott egy hevenyészett bódéban. És amikor megállt, futva érkeztek a környékbeliek, és valami papírzacskóba csomagolt árut vettek az embertől.”

Aki beüti a Google-be a „yakimo”, illetve „yaki-imo” szavakat, tucatjával talál a fentihez hasonló leírásokat japán nagyvárosokban élő külföldiek blogjaiban, és mindig egy kisteherautóval kapcsolatba hozhatóan. Mi ez a yakimo, és ha annyira fontos a japánoknak, hogy tucatjával rohamozzák meg az utcán, miért nem látni többet az utcákon?

Maga a yakimo, más írásmód szerint yaki-imo (az angolba való fonetikus áttételnek, úgy tűnik, nincsen kialakult szabálya, ezért mind a két verzió előfordul) a sült batátagyökér. Eddig ez nem valami biztató, ugye?

Mi ez a batátaláz, he?

Magyarországon, aki ismeri, a batátát rendszerint lekrumplizza, a Japánban honos, édességnek árult, lila héjú batátát pedig lelilahéjúédeskrumplizza. Pedig a batáta nem krumpli, bár formára hasonlít hozzá. A szulákfélék kategóriájába tartozik, hosszú, kúszó indái vannak, azok a gumók pedig, amiket megeszünk a növényből, a tárológyökerei, és a föld fölött nőnek, csomókban.

Eredetileg Amerika trópusi részein volt őshonos, de Kolumbusz Kristóf a XV. században elhozta Európába, s onnan lépett tovább Afrikába, Távol-Keletre a XVI. században. Japánba, egészen pontosan Okinavába Kínából jutott 1605-ben, s a Satsuma nevet arról a kagosimai területről kapta, ahol a mai napig a legnagyobb mennyiségben termesztik. A növény annyira jól terem arrafelé, hogy nagy éhínségek idején a fél japán populáció batátán húzta ki a nehéz időket, és akkor számtalan főztjükben megjelent. Mára a batáta igazi világjáró nyammó lett, hiszen a speciálisan japán, lila (illetve szürke) belsejű Satsuma-imo azóta kereskedelmi csatornákon visszajutott Európába, s mifelénk is kapható olykor. Olyhol.

Az angol nyelvbe a batáta hozta a krumpli nevét (potato), úgy látszik, Kolumbusz hajófenekében összekeveredtek a gumók… Az USA-ban ezért használatos a yam, illetve a sweet potato név is a batátára. Az Egyesült Államok déli részén egyébként a batáta fontosabb szerephez jut a napi étkezésben, mint a burgonya, bár szerintem a Mc Donald'sben azért ott sincs „French Yam” a „French Fries” mellett az étlapon.

A batáta magas fehérjetartalma miatt rendkívül laktató, de kirívóan nagy mennyiségben tartalmaz C-vitamint, kalciumot, emésztéshez szükséges rostokat is – tehát igen egészséges. És nagyon finom. Jellemzően két fajtája s azoknak több alfaja ismert. A köretnek való, sárga (rózsaszínnek is mondják) héjú változat íze olyan, mint az édes sütőtöké, a piros, de még inkább metállila héjú változat íze viszont a szelídgesztenyéére hasonlít, és inkább édességnek, édesség-alapanyagnak használják.

Japánban utóbbit árulják sütve, papírzacskóban, olykor régi napilapba tekerve a yakimo-árusok. Egészen pontosan nem is lilahéjú batáta ez, hanem annak egy speciális, japán alfaja, a Satsuma-imo (ejtsd: „szacüma-imo"), ami kicsit szikárabb húsú, talán kevésbé édes a más országokban honos édesgyökérnél. A yakimo különleges finomságnak számít Japánban, ritkán lehet hozzájutni (elsősorban ősszel és télen), ezért is van, hogy amerre megy, az árus biztosan számíthat vevőkre.

Mivel túl gyakran nem jut friss, sült batáta mindenkinek, a japán édességipar ráállt az íz pótlására. Mindenféle formában, zseléként, lekvárként, süteménybe töltve, sőt, még Yakimo Kit-katként is kapható.

A Satsuma-imo azonban nagyon finom cucc, leginkább a szelídgesztenyéhez hasonlít, de kevésbé száraz, az állaga puhább, kicsit édesebb. Aki egyszer evett belőle, állítólag mindig keresi az ízét – amerikai site-okon százával találni olyan recepteket, amelyeket Japánból hazatért amerikai ínyencek találnak ki a helyi, sweet potato-alapra.

Amikor a Satsuma-imót az ember megsüti, yakimót kap, a lassú sütés (45 perc körül) alatt a gyökérben eleve meglevő, nagy mennyiségű cukor tovább karamellizálódik, és még édesebb lesz. A yaki a japán nyelvben egyébként csak annyit tesz: sült. A yakisoba tehát a sült tészta, a yakitori a sült csirkefalatkák rablónyárson (vagyis inkább pálcikán), a yakimo vagy yaki-imo pedig a sült batáta, de azért azt mindenki tudja, hogy garantáltan Satsuma-imóból készül.

Japánban az Edo-korban lett népi eledel, és feltehetőleg már akkor léteztek kézikocsit toló árusok, akik helyben készült yakimóval házaltak. Mivel a batátát nem szabad lángon sütni, mert kiszárad, ezért vasvályúba tett kövek közé rakták, amit alulról tűzzel melegítettek – a legtöbb mozgó yakimo-árus ma is így készíti portékáját. A kő neve japánul ishi, azaz magyar átiratban isi, a sült a yaki, azaz jaki, a batáta az imo, így kerül a yakimo-árus dalába (Yakimoya-san) az elnyújtott "Yakiiiimooooooo, ishiyaaaaaaaakimooooooo…".

A kézikocsikat aztán a hatvanas évektől fokozatosan kiszorították a kisteherautók hátuljára szerelt bódék, amelyekkel már messzebbről is el lehetett juttatni a városlakóknak a cuccot. Régebben ezek a felépítmények díszesebbek voltak, meg akkor még eleve nem lehetett kész, könnyűszerkezetnek való alapanyagot kapni az ottani Praktikerben (mondjuk: Tokyu Hands), manapság már olcsóbb hatásúak, de színesebbek a bódék. Csak az autóalap maradt – a sárga rendszámos kei-kocsik (660 köbcenti alatt) közé tartozó Suzuki Carryk, Daihatsu Hi-Jetek adják a populáció legjavát. Régebben ezek farmotoros, kétütemű járgányok voltak, száz éven túli japán bölcsek egybehangzó állítása szerint azokon készült az igazán finom ishiyakimo…

Ezek általában erősen használt, horpadt kocsik, a felépítmények is sokévesek. A yakimo-árus ugyanis az év nagy részében egyszerű paraszt, máskor meg teljesen más terményekkel kereskedő zöldséges. Télen, amikor meggenerálozta a rotációs kapát, olajat cserélt az Iseki traktorban, megfente a kaszát, és már semmi, de tényleg semmi dolga nincs, fogja a batátakészletét, előhúzza a fészerből a jó eséllyel még az apja által összekalapált yakimo-árus bódét, lemossa a Suzuki Carry platójáról a karalábélevet, trágyát, szénát, ami odakerült az év során, és az immár tiszta, de avétos autó átvedlik mozgó büfévé. A paraszt (zöldséges) ilyenkor átlényegül Yakimoya-sanná (yakimo-árus úr), és nyakába veszi a közeli városokat.

Sokan azt hiszik, hogy a paraszt maga énekli a furcsa, nyújtott dalt, ami a recsegős, torz megafonból, csőhangon teríti be a környéket, amerre jár. De általában nem, ő csak a köztes dumát nyomja. A yakimo-éneklésnek ugyanis híres előadóművészei vannak (vagy inkább voltak), Japánban ma már állítólag csak alig páran tudják hitelesen nyomasztó hangon, túlvilági nazalitással előadni a yakimo-árus fájdalmas dalát. Ezt az éneket aztán a paraszt megveszi kazettán (most már valószínűleg inkább empéhármon), aztán elektronikából nyomatja, mint nálunk a familyfrostos csávó. De valljuk be, a yakimo-dal sokkal-sokkal kellemesebb, mint a familyfrost hamis dobhártyaszaggatása.

Szavazzon!

  • 1851
    jövök!
  • 1538
    mi ez a baromság?
  • 1062
    túl messze lakom
  • 674
    a nagyanyám esküvőjére leszek hivatalos

A yakimót egyébként úgy, ahogy van, meg lehet enni, nem kell lepucolni a héját, mert az is finom, és nem is piszkos, hiszen sütés előtt átkefélik, megmossák, a batátagumó pedig amúgy se nagyon ér a földhöz, maximum poros lesz a tárolás alatt. Ha látnak ilyen kocsit, ne habozzanak, vegyenek az árusnál. A kis yakimók általában 200-250 jenbe, a nagyobbak 300-ba, az egészen, ehetetlenül óriásiak pedig 400 jenbe kerülnek, de utóbbi már családi adag.

Ki tudja – ha kijönnek az április 15-17. között zajló Oldtimer Expóra, a Totalcar standon talán még meg is tudják kóstolni, ugyanis felcsapunk japán parasztnak, és ilyet is fogunk árulni… Erről többet a kapcsolódó blogposztban.