Félelmetes nők, 22-es kerekek, kurtizánok

2011.12.07. 17:28
Az ember el tudja képzelni, milyen lehet Németországban élni. Olaszország is megvan. Sejtjük milyen lehet svédnek, brazilnak, kubainak, amerikainak lenni, akad némi fogalmunk arról, hogy egy kínai gyári munkás hogyan éli a napjait. De Japán a Marson van.

Vége már a szalonnak, egy rövid alvás következik, s reggel elhagyjuk Tokiót, irány Kiotó. Ami persze csak magyarul Kiotó, mert a japánok kjótónak mondják. A régi főváros ez, kétszáz évvel Magyarország előtt alapították, s csak akkor lett Tokió a főváros (minek neve előtte Edo volt), amikor a császár erőszakkal visszavette az ország irányítását a sóguntól. Ma Kiotóban 1,5 millióan élnek, s egyvalamiben azért főváros maradt: különösen nagy számban levő régi épületeinek köszönhetően ez ma a japán szamurájfilm-ipar központja.

Szórakozós napnak nézünk elébe hát, semmi dolgunk, igaz, utazhatunk rogyásig a sinkanszennel. Pontosabban a Nozomival, ami a gyorsabbik fajta sinkanszen – tudják, a hatvanas évek eleje óta létező, repülőorrú gyorsvonat.

 01
 

Csakhogy a Nozomi egyáltalán nem hasonlít repülőre, inkább valami kedves, a tenger mélyéről idecsusszanó, mesebeli szörny ő – irtó jó fej. Nézzék csak azt a porcelánból készült cipősámfa-fejét!

 02

Egyre híznak a bőröndjeink, mert bár a bő háromforintos jen elérhetetlenné tesz kvázi mindent, ami Japánban kapható (én például úgy döntöttem, egy napot bírok még a budapesti levegővel a tüdőmben), a zsebpénz, amit kényszerből kiváltottunk otthon, nagyjából mind kajára ment el - ehetőre és vihetőre is, ami sok helyet foglal. Kakinokitane, daifuku és társai, megint csak hadd ne menjek bele, mik ezek, ki lehet keresni a netről, nem ez a lényeg. De ezek a hozható, nem romlandó, otthon alig-alig kapható (vagy ha igen, szinte felismerhetetlenségig rossz minőségben) cuccok. Elvonszoljuk őket a Nozomiig, veszünk ebédnek valót az állomáson levő Family Martban (kisközért), csupa olyat, amiről lehetőleg fogalmunk sincs, mi azt, majd begyürkőzünk.

 03

Kiotó 465 kilométerre van, a tipikusan 250 körül blattyogó (de néha 265-tel is tépő) Nozomi három óra alatt letesz minket ott. Sokkal jobb, mint repülővel utazni, mert a vasútállomásra menni, beszállni, közel sem annyira komplikált, a vonat tényleg percre pontos, nincsenek benne nyomáskülönbségek, elmarad a kínlódás a felszállás előtt, a hely bőséges, az elsőtől az utolsó percig járkálni lehet, valamint sokkal kevésbé érezni, hogy mozog, mint a repülő. Ja, és mindennel együttvéve hamarább ott is van.

 04

Karotta a huszadik percben kibontja a szárított, marinált polipot, isteni finom döglötthal-szag borít el mindent, röfögve zabálunk a három lengyel kollégával – iszonyat finom. Ja, és kérem, üdvözöljék a neves tévés személyiséget polipbajusszal az orra alatt – igazán megnyerő vele.

Egy órája utazunk, amikor felbukkan a kajás kocsi, mögötte az azt toló vonatkísérővel. Megfagy az ereinkben a vér. Sose láttunk még ilyen rémisztő alakot, ez nem lány, hanem lény…

 05

Közben szóba elegyedünk a mellettünk ülő, McIntoshon buzgón dolgozó, elegáns nővel. Szakanoue Joko a neve, jól beszél angolul, érdeklődik, kik vagyunk, honnan, mit, miért. Mondjuk. Kiderül, hogy egy közeli barátja Tokióban autó-formatervező egy kis magáncégnél. A Toyotának is készítettek már prototípust. Aztán megtudjuk, japán egyik első számú bloggere, külföldi kapcsolatokról, kultúráról ír. A férje kínai. És vajon mit ír, blogot? Ja, nem, vállalati filozófiáról megy előadni Narába egy egyetemen, a beszédét fésüli, de csak szorgalomból, már több helyen megtartotta. Aha. Aztán Blazej Zulawski barátunk, a lengyel Top Gear munkatársa is szóba elegyedik vele, a saját művészeti projektjének promotálásához kéri a nőt. Mire kiderül, hogy Japán egyik legismertebb műgyűjtője a nagybátyja, és igen, a férje révén be lehetne Kínába is törni lengyel műtárgyakkal. A Föld erőgörbéi egy Kiotó felé épp 247-tel száguldó sinkanszen harmadik kocsijába mutatnak mind.

 06

Kiotó, az egyik legősibb japán város, már réges-rég megvolt, amikor mi még Ázsiában jaktejet ittunk, esetleg éppen a törököknél vendégeskedtünk, ki, melyik verziót választja (a szíriuszos ügy régebben volt…).

 07

Nidzsó-dzsi, az egész Japánt irányítása alatt tartó sógun palotája az első látnivaló. Az 1600-as években épült, fa az egész, óriási vasszögekkel egyberögzítve, a vasszögek mindegyikén más-más részletekkel díszített fedél. Egyébként amerre járunk - zokniban, persze, mert a cipőt japán templomban kötelező levenni - furcsa csiripelést hallunk. Riasztó szamuráj-kivitelben. A padlódeszkákba kicsit rossz illesztéssel ezernyi szöget tettek felfelé, ahogy a deszka hajlik a lábunk alatt, kicsit csikorognak. Négyszáz éves az önműködő csipogó, de tökéletesen működik. Mert japán.

 08

Ki vette át, mikor a hatalmat, miért nem lehetett férfi a sógun körül, ma is van vagy tíz ismert leszármazottja az utolsónak (van, aki átlagpolgár, van, aki egyetemi tanár, s akad, aki a sogunátus múzeumát igazgatja) – a valódi japán múlt még sokkal izgalmasabb, mint ahogy az a legszínesebb regényekben szerepel.

 09

A mai japánok sokkal barátságosabbak, pláne a kiotóiak – amerre megyünk, mindenütt az angol nyelvvel vigyorogva, de kissé félszegen próbálkozó diákokba ütközünk. A recesszió állítólag elég kemény Japánban, de ebből egy grammot nem érez a külföldi – letaglózó a jólét, a rend, mégis minden emberi léptékű, élhető, kellemes. Jó hely ez.

 10

Persze a furcsa japán mentalitás, ez az udvarias, angolul pocsékul kommunikáló, de egyéb vonalon vérprofi stílus lépten-nyomon előbukkan. Itt a Nidzsó-dzsi kastély egyik alkalmi fotósának standja.

 11

És igen, megpillantjuk a platóval szerelt Robi kapa japáni megfelelőjét, épp kertészeket visz a területre. Nem értik, miért fotózunk, nem tudják, hogy európai szem ilyen gépet talán még nem is látott.

Tovább a következő, már nem sóguni, hanem vallási komplexumhoz. Kiotó egy lapályon fekszik, a város szélén 33, a városban 50 méter a legnagyobb épületmagasság, és magasutakat sem lehet létesíteni – így döntöttek a kiotói polgárok. Egészen más, régies, békebeli a város hangulata, itt tényleg nagyon jó lehet élni. Körben pedig hegyek, amelyek a városkának szinte minden utcájából látszanak. Egy ilyen hegyvonulaton van a buddhista szentély, a Kijomizu-dera, amihez érünk. Sajnos már megpillantása előtt, a parkolóban megvakulunk – a világ legrondább autója végez a szemünk világával.

 13

Nissan Crew (személyzet) a neve. Ehhez képest egy kései Volga Aston Martin. Nézzük a Karottával, és nem értjük, hogyan lehetett részleteiben, arányaiban és egészében ennyire pocsék autót létrehozni. Talán a Toyota (esetleg a Ford) beépített kettős ügynökei tervezték, hogy tönkretegyék a Nissant? Borzalmas egy dög, ráadásul Kiotóban valamiért a taxik fele ebből a típusból kerül ki. Galambszürkében még sokkal undorítóbb, olyat is láttunk jó párat, csak a buszból nem sikerült jó képet készíteni róluk.

 14

Odabent Japán egyik leghíresebb temploma, az Arany Templom, azaz a Kinkaku-dzsi. Egy sógun kapta valami arisztokratától, akkor még nem borította teljesen arany, de évek során szépen sikerült rátenni pár adaggal. Aztán a sógun nekiadta a buddhista rendnek, hogy legyen belőle templom, azért néz ki ennyire lakóháznak. Mivel a negyvenes években egy bosszúálló szerzetes felgyújtotta, ezért az ötvenes években újra kellett építeni, tehát nem is annyira nagyon régi. Önök soha ne építsenek faházat, kérem.

 15

Minden aranylemezkéje 0,5 mikron vastag (beltérben 0,1-eset használnak, de a nap apró lyukakat éget az olyanba, ezért ennyire nehéz ezen az épületen), és biztonságból kettő van egymás fölött mindenhol, a rögzítő lakkréteggel elválasztva. Röpködnek a száz kilók, a tonnák, hogy lakkból, 22 karátos aranyból mennyi van fent, nem követem, de valami érték is elhangzik, amit az agyam nem tud dekódolni. Közelebb megyünk a döbbenetes csodához – hát, leginkább úgy néz ki, mint valami elfuserált transzformátorház, szinte hallom a beléből a csapágyas orosz generátor morgását. Akár arany, akár nem, ilyen nagy, díszítetlen lemezek formájában használva erősen ipari lesz tőle egy épület, pláne, ha az ember látja a masszív, utólagos villámhárítót, a barkácsolt esőcsatornákat.

 16

Odébb a kertben valami kopott kődarabok felé hajigálják verejtékkel begyűjtött jenjeiket a népek. Egy közeli építkezésen ásták ki ezeket az ősi Buddha-ábrázolásokat. Az építőcég a szerzetesrendnek adományozta őket. Az egyik rafkós szerzetesnek pedig az az ötlete támadt, hogy ne belül állítsák ki, hanem legyenek a kertben. És az utolsó pillanatban még odatett egy edényt is a szobrok elé. Azóta mindenki pénzt dobál oda, pedig szó sincs itt arról, hogy szerencséjük lesz, vagy visszatérnek (l. Trevi-kút, Róma), egyszerűen csak lehet dobálni. Így már tetszik, ez nyílt lenyúlás, én is célba dobálok vagy nyolcjennyit.

A kert egyébként telis-tele van szebbnél szebb épületekkel, ráadásul az ősz és a tél eleje Japánban felfoghatatlan színeket ad ki a természetben. Százával lövöm a fotókat, mint egy… hm…, japán turista. Kicsit empatikusabb lettem hirtelen.

 17

Kifelé menet jön a boltsor, mint minden tradicionális japán helyen. Csingilingik, jókívánság-cetlik, csoki, vörösbabos süti, millió egyéb vásárolható ezeken. Mi megtaláljuk az automatát, amiben ott van, amit Blazej három napja keres: a zöldtea-fagyi. Haagen-Dazs. Kerül, amibe kerül, bevásárolunk. Isteni. Alig van benne cukor, tejszínes, mint a dög, no meg fanyar zöldtea íze van. Az amerikano-európai ízvilágtól olyan messze áll, mint Szundika és az egyszeregy, de a második falat után már habzsoljuk.

 18

Végre egy postás Honda Cub, erre vártam mióta. Imádom a motort, nekem is volt ilyen is, meg Suzuki Birdie is, pontosan tudom, mit érez a csávó, amikor elhajt. A posta színe itt piros, ezek a motorok ráadásul az első kosarukon hordják a működő fényszórójukat.

 19

Kint a parkolóban Toyota terepjáró. Igen, 22 colos kerekeken. Én hányok az ilyentől, de mivel sokaknak tetszik, nem veszem el tőlük az élményt, mert nem csak én vagyok a világon, tessék.

 20

Ja, és a kerék külön is, igazán vicces.

 21

Hajtunk el a busszal, s miközben a lámpánál ácsorgunk, fura feliratra leszek figyelmes a szomszéd autón. Mitsubishi Delica Space Gear – oké, eddig rendben, a Delica egy furgon, a Space Gear, asszem, belpiacon az összkerekes verziója volt. Super Select 4WD With High Performance – oké, valahogy nagyon jól kapcsolható az összkerék-hajtása, erős is. Na de az utolsó megállapítás: Specially Designed for All Outdoor Players – kifejezetten szabadtéri játékosoknak fejlesztettük.

 22

Állon meg a nászmenet! Mi ez? Golfozóknak - egy festőfurgon?! Vagy netán Japánban játszásnak nevezik az erdőkerülést? Á, ezek a japánok az összes józan eszüket elveszítik, ha angolra fordítják a szót.

 23

Aztán szpottolok egy nemdohányzó taxit. Hogy még véletlenül se akarjon beszállni, aki összefüstöli az utasteret, a nemdohányzó jelzés szinte nagyobb a tetején, mint a felségjelzés, vagy mi a rossebb.

 24

És hogy van rakenroll Japánban is, jól mutatja a csillagos sisakot viselő, hosszú, vörösre festett hajú (egyébként szakállas és férfi) hobó a makulátlan Artistic Jog nyergében.

 25

Bár az európai sajtóban fel-felbukkannak cikkek a legérdekesebb japán autógyárról, a Mitsuokáról, s emiatt az ember úgy gondolná, Japánban nem ritka az ilyen, ki kell ábrándítanom mindenkit. Ez, itt, a kábé hárommillió autó közül, amit láttunk, a harmadik és egyben az utolsó Mitsuoka volt. És ezt sikerült lencsevégre kapni, így néz ki. Jaguar MkII, de valami nagyon gyanús rajta, Keskeny. Magas. Süllyesztettek a kilincsei. Aha, mert ez még valami középkategóriás Nissannak született eredetileg.

 26

Aztán a busz szélvédőjén át megpillantjuk az első vakolatarcú gésát. Igazából Kiotóban nem is gésának nevezik őket, hanem geikónak – itt régebbiek a hagyományok.

 27

Újabb buddhista kegyhely, ezúttal Kiotó hegyoldali, falusias részében. A bazi nagy templomot négyszáz évvel ezelőtt ráépítették a hegyre közel negyven méteres oszlopokkal – összesen 103 van ezekből. Állítólag a fa nem dől össze, ha földrengés van, hiszen bármi más, amit akkor tudtak kőből építeni, leomlott. Nem árt tudni: Japánban minden nap remeg a föld, s ezek közül évente 80-100 rengés érezhető is.

 28

Gyönyörű az egész, az embert átjárja egyfajta áhítat, de nagyon máshogyan, mint a keresztény templomokban. Itt nincs nyomasztás, inkább csak az örökkévalóság burája vesz körül minket. Látják, ezek az egyenruhás gyerekeknek tűnő illetők például 150 éves aggastyánok, csak jól tartják magukat.

 29

A hegyről lefelé nézve látható egész Kiotó. Megint csak arra gondolok – itt tudnék élni, bármeddig. Tokió is tud kellemes, sőt, itt-ott kisvárosias is lenni, de azért néha inkább olyan, mint valami gőzprés.

 30

Rendes tuning autót még nemigen láttunk eddig a pontig, de a másik véglet egyszer csak felbukkan az utcában. Igazi riksás, hagyományos öltözékben. Nézzék, a lábán vastag, vízálló, erősített talpú, kétujjas bocskor van, ilyet hordanak az építkezéseken dolgozók is. Ez is régi viselet, állítólag sokkal stabilabban áll az ember ilyenben.

 31

Kár volt busonganom a tuningautó-megvonás miatt, mert a következő pillanatban fura morajt hallok, és begördül egy Skyline GTR. Foltos, matt fekete, ahogy kell, az egyik legnevesebb tuningcég matricáját hordja a fenekén.

 32

Versenyt futunk Karottával, hogy elé kerüljünk, szerencsére kicsi a falu, de nagy benne a dugó. Feltűnik, hogy elöl más kerekeket hord, mint hátul, naja, akkor ez egy dorihütoká, azaz driftautó. Hüvelykujjat feltartva jelzem a csávónak, hogy jó a gép, rám néz, arcizma nem rezdül, nem ereszkedik le hozzám. Nagyon nem japán vonás, de egy ilyen kocsi tulajdonosának elnézem.

 33

A riksa mögött áll a világ legnagyobb törpebusza, vagy a világ legapróbb óriásbusza, nem is tudom. Peterbilt-kamonnyi maszk, tonnányi króm, utána pedig egy kei-car test. Hihetetlen.

 34

Vissza a parkolóba a saját, Nissan Elgrand mikrobuszunkba, aminél bénább rugózású kocsiban rég ültem. Libeg-lobog, de a rövid rugóutak miatt óriásikat üt, olyan, mint az amerikai streccslimók. Amíg várjuk a többieket, feltérképezzük a parkolót. Nini, egy fura fenék!

 35

Oldalról még kreténebbül néz ki, egyszerre bamba és agresszív, kidolgozatlan és kitalált – ilyen autót nem láttunk eddig. Toyota Will VS, lehet vagy tízéves.

 36

Elölről viszont tényleg gyalázat, ahogy kinéz, hihetetlen, hogy nem a Ssangyong tervezte.

 37

Leguggolok, és meglátom a világ legbénább emblémáját. Japánban régebben az volt a szokás – és egyik-másik modell a mai napig őrzi ezt a hagyományt -, hogy az autók nem márka-, hanem típusjelzést viselnek az orrukon. A Will VS is ezt az iskolát követi.

 38

Alig pár autónyival odébb megtalálom a Will VS távoli genetikai rokonát, egy Alfa Brerát. Ötszögletű hátsó szélvédő, hosszában végigfutó él a kombi-kupésan meredek hátfalon, simli a hátsó szélvédő fölött. Épp csak az arányok mások. De milyen sokat számítanak…

 39

Aztán fölbe gyökerezik a lábunk. Hatalmas, sötét folt terjeng a parkoló felett. Fenyegetően ácsorog, szinte félünk ránézni. Matt fekete, és mindennél nagyobb, ami a környéken van, az épületeknél is.

 40

Egy Ford F-150, de a gyári tuningos SVT-Raptor-kivitel a Shelby Mustang motorjával. Karotta bedugja a fejét a kerékjáratba, lazán befér. Aztán megjegyzi – ezt annyiba kerülhet itt üzemeltetni, mint egy közepes flottányi Priust. Naja, el se tudom képzelni, hogy közlekedik vele a tulaj a szűk utcákban. Valószínűleg néha romba dönt egy-egy háztömböt. Hogy miért nincsenek akkor karcnyomok a kocsin? Ne vicceljenek, itt minden papírból van…

 41

Felmászok egy párkányra, onnan fotózom a hátulját. Még így is kitakarja a látvány java részét, borzalmas egy dög, pláne itt. Már csak attól, hogy mellette állok is vagy tíz centivel hosszabb a péniszem.

 42

Egyébként kizárólag versenyzésre alkalmas gumik vannak rajta, de el tudom képzelni, hogy a hatóságok egyszerűen nem tudják értelmezni az angol feliratot, ezért lehet rajta vizsga. Vagy éppenséggel a kocsi egy olyan emberé, aki… Szóval ismerjük mi is az ilyen autók tulajdonosait, ők egy másik törvénykönyv szerint élnek, mint a többiek.

 43

Hátul egyébként gáztartályos SVT-lengéscsillapítók vannak benne.

 44

Elöl pedig alu lengőkarok, hogy – lol – csökkentsék a rugózatlan tömegeket. Riasztó, kellemetlen, de lenyűgöző szerkezet ez.

 45

A kocsi orrán pedig apró parkolókamera, hiszen ezzel a döggel nemcsak, hogy megállni, de talán még közlekedni sem lehet Japánban másképp. Ilyen segédlet nélkül feltehetőleg egész iskolás csoportokat ütne el az ember úgy, hogy nem is tudna róla.

 46

Nehezen, de leszakadunk a Raptorról, buszba ülünk, át bel-Kiotóba. Aki olvasta az „Egy gésa emlékiratai” című könyvet, annak a könyvből ismerős lehet a környék, ugyanis az egész itt játszódik. És bizony, a negyvenes évek óta nem sokat változott errefelé semmi. Ez az a szórakozónegyed, ahol a kuplerájok, helyi nevükön teaházak működnek. Az utcán fel-felbukkannak gyönyörű kimonóba öltözött nők, de az ember sajnos nem lehet benne biztos, hogy örömlányok-e, csupán szórakoztatónők (akik nem mennek ágyba a kuncsaftokkal), avagy valami ünnep van, és szép ruhába öltözött gyárimunkás-nőt lát.

Mondjuk, ha olyan nő lenne, akkor sem lehetne csak úgy leszólítani az utcán, mert ez nem a Rákóczi tér 1993-ban. Japán egyfelől egy rémesen perverz, a kreténség legsúlyosabb válfajait felkaroló, abszurd jelenségektől hemzsegő ország, de mindez a felszín alatt lakik. Annyira próbálnak normálisnak, rendezettnek, egyenesen kispolgárinak látszani, hogy a rövid időre az országba érkező látogató hajlamossá válik rá, hogy el se higgye azokat a dolgokat, amikről olvas mindenféle olyan helyeken.

 47

Egyébként is, amint ezt az angolul rendkívül jól beszélő (Japánban óriási ritkaság), nyitott, és jó fej idegenvezetőnktől megtudjuk: azért itt is átalakultak a dolgok az elmúlt negyven-ötven évben. Például a teaházak egy része most már tényleg teaház, esetleg étterem, sőt, akadnak lakóházak is itt. De azért az épületek jó része még mindig afféle teaház. Lent van a szórakozóterem, az elvonulásra alkalmas szobák, fent laknak a geikók, illetve a kemény szolgálatba még nem állított, a hivatásnak még csak a zenés-verses-öltözködős-felszolgálós, szórakoztató részét gyakorló, fiatal maikók. Az ilyen teaházak bejárata mellett három kandzsiból álló felirat fityeg, konkrétan ilyen, mint a képen.

 48

Külföldinek egy efféle teaházba már bejutni is lehetetlen. A bebocsáttatáshoz ugyanis ajánlólevél kell, amit csakis olyantól kaphatunk, aki maga jó ismerőse a teaházban a „mamának”. És ha bármilyen hibát elkövet az igazi eseményt megelőző ismerkedési est során a meghívott zöldfülű – rosszul szerepel az európai ember számára végtelenbe nyúlónak tűnő teapartin, a kelleténél jobban felönt a garatra, erőszakoskodik, elalszik, ordibál, de talán még, ha rossz helyre is néz – kiteszik a szűrét, és az ajánlóját sem engedik be többet. Ennek aztán híre megy szerte Kiotóban, minek következtében újonc és mentora soha többet nem lesz szívesen látott vendég egyetlen helyi teaházban sem.

A szabályok elég kemények. A geiko soha nem mehet férjhez, ha ellenkezőleg tesz, távoznia kell a szakmából. A kuncsaft soha nem mehet másik teaházba egész életében, máskülönben kitiltják az összesből. Meglehetősen álszent módon (vagy hívjuk inkább meghatóan tradicionálisnak?) ezt a kuncsaft-geiko kapcsolatot próbálják úgy feltüntetni, mintha a vendég a család (ami a mamából, és az örömlányokból áll) barátjaként érkezne, mintegy csak bulizni (ezért is a komplikált beajánlás/bemutatkozás). Aztán miután jót buliztak, véletlenül történik utána ez és az. Annyira tiszteletben tartják ezt a rituálét, hogy az ügyfélnek fizetnie sem kell. Ott helyben. Aztán persze két-három nap múlva kap egy levelet, amiben megköszönik neki a látogatást, és felkérik, hogy a feltüntetett összeget fizesse be a teaház számlájára. Általában 50-100 ezer jen szerepel ott, ha csak átlagos teaházról van szó, ami 150-300 ezer forint. Hát – van benne pénz, ez tény.

 49

Azért a negyed utcáit róva nem csupán kimonós nőkbe, de érdekes járművekbe is ütközik az ember. Itt van például egy hosszú hátsó lengőkarral, bütykös gumikkal, utcai első teleszkóppal grasstrackernek átépített Yamaha – talán egy XT250, esetleg WR250? Zirig Árpi jobban tudná, de nekem nagyon tetszik.

 50

Ebben a valóban régi, rendes, megöregedett faépületekkel dugig tömött negyedben azért furcsa dolog autót látni, hát még európai autót, pláne BMW-t. Egy ilyen kocsi Japánban rendkívül drága, ráadásul, aki ilyet vesz, biztosan nem a fő sodorba tartozik. Vajon a teaház tulajdonosáé, vagy esetleg valami illusztris kuncsafté-e ez a példány?

 51

Kicsivel odébb sikerül bekukkantanom a fellibbenő bejárati függöny mögé. Virág-hegyek – esetleg egy vendég ajándéka? Vagy ilyen a díszlet? Sajnos ezt tényleg sosem tudom meg.

 52

Kiérünk a negyed főutcájára. Japán rendezett ország, alig látni óriásplakátot, vagy a legalább annyira undorító másik dolgot, az odahányt, firkálós graffitit (bár a rendesen kidolgozottak szerintem elég kúl dolgok, s olyanból itt is akad). Virágok, fák még a nagyobb városokban is vannak az utcákon, a tisztaság lenyűgöző. Ami viszont mindig zavarja a szemet, hogy a vezetékeket fent viszik, a magasban, ezért minden fotón ott a dróterdő. Borzalmas. Eddig azt hittem, a gyakori földrengések miatt van erre szükség, hogy gyorsan javítható legyen a rendszer, de nem. A túravezetőtől tudom meg: így egyszerűen olcsóbb. Nos, a Japán nagyvárosok utcái közül e kiotói főutca az egyik ritka kivétel – pár évvel ezelőtt a föld alá rejtették a vezetékeket. És mennyire jó is így.

 54

Azt is érdemes észrevenni, hogy a magas, keskeny, szögletes japán mikrobuszok állat jól néznek ki ezeken az utcákon. Európai autók közül pedig a régi Volvo 200-as sorozatú kombik ilyenek – mintha csak ide tervezték volna őket.

 53

Elérkezünk a leghíresebb teaházhoz, aminek a nevére még jó pár órán át emlékeztem, de aztán – szokás szerint – örökre elfelejtettem.

 55

Rakás paparazzo ücsörög a kövön a bejárattal szemben, hiszen itt gyakran lehet minisztert, gyárost, celebet fotózni, amint elégedett arccal távozik.

 56

Japán jelen és jövő: ősi Kabuki színház és hibrid busz.

 57

Ezt már az után lőttem, hogy kisétáltunk a fő-főutcára, ami már modern, és autók közlekednek rajta. Az idegenvezető a Kabuki-színházat mutogatja, mely előadó-művészet, mint kiderül, Kiotóból származik. Jobb is, hogy legalább itt látjuk az épületet, mert a tokiói Kabuki – amit korábbról ismertem – eltűnt. Amikor arra vitt a busz, nem akartam hinni a szememnek, pontosan tudtam a helyet, de csak építkezést láttam.

 58

Egyébként akármennyire modern hely is Japán, az emberek óriási része még mindig kerékpárral közlekedik – a levegő jó, az utca tiszta, az esőt jól bírják, hiszen van belőle elég. Ennek következtében brutális bicikliparkolókba botlik az ember – a kormányok hullámzó tengerként hömpölyögnek az ilyen helyeken.

 59

Persze robogóval is sokan járnak, és mivel a szűk utcákon kevés a hely még egy robi leparkolására is, ezért éjszakára beviszik a boltba, a lakásba.

 60

A Kiotó-túra végén átsétáltunk a leghagyományosabb gésa-, bocsánat, geiko-negyedbe, Gionba. Csodás hangulatú hely, kis patakkal, játékházikókkal, dombbal. Itt tényleg minden régi, talán csak a lámpákban az izzók nem. A fotó konkrétan azon a hídon állva készült, ahol a könyvbeli Szajuri az egyik mentorával (vagy talán valami politikus volt az?) találkozik.

 61

Amerre tovább mentek, az így nézhetett ki abban az időben is, amikor a regény játszódik.

 62

Gionból kifelé igazán kedves tárgyba ütközünk, egy Honda Monkey-ba. Meglepően kevés van ezekből, pedig nagyon sokáig gyártották őket. A kínai repró, úgy látszik, nem vert gyökeret Japánban, az eredetik pedig már olyan értékesek, hogy ritka, amelyikkel közlekednek is. De azért Monkey még csak-csak előfordult, viszont a többi, négyütemű, ötvenes kedvencemből, a Daxból, Chaly-ból, pláne SS50-ből egyet se láttam, úgy látszik, kikoptak.

 63

Vacsorára ismét a modern(szerű) belvárosba vitt az utunk. Taxival mentünk, szerencsére nem egy Crew-val, mert Karottával már nem lennénk az élők sorában. Egy Cedric jött értünk, fekete, makulátlan állapotú. A velünk utazó lengyel PR-es kifejezetten ezt az autót kérte, mert a többivel ellentétben ez hatszemélyes, mi pedig öten vagyunk. Bizony, jól számoltak, elöl pad van benne, mint a régi autókban, ott kuporogtunk hárman. Mint Karotta megjegyezte az út végén – „megfigyelted, hogy a csávó egész végig csak a jobb kezét használta mindenre? Nem is tudom, hol lehet neki a bal, még nem láttam.” Persze következett a szokásos poénkodás azzal, milyen pikáns helyekre tehette, aztán rájöttünk: az ilyen autókhoz nyilvánvalóan olyan taxisofőröket rendszeresít egy magára valamit is adó fuvaros cég, akinek nincs bal karja, máskülönben nem lehetne hatan elférni az autóban. Japánban mindent megoldanak.

 64

Aztán Karotta észrevett valamit. „Csiki, szerinted ez egy jó állapotú autó?” – kérdezte, szokása szerint Ádámtól és Évától elindulva. „Hát persze, a kormánya nemhogy nem vesztette el a rücskeit, de még csak ki sincs fényesedve, a futómű síri csendben van, az ülés kemény, minden újszerű” – válaszoltam Sherlock Holmes-ként. „Akkor jó, mert 319 ezer kilométer van benne” – kaptam egy értelmezhetetlen adalékot.

 65

319 ezer, az annyi, mint majdnem nyolcszor körben a golyóbis. Kiotóban, ami egy pici hely. És az állapot… Nem, nem, ez hihetetlen. De ezzel megkaptuk a magyarázatot arra, vajon miért használnak ilyen régimódi (de új gyártású), nagy fogyasztású, elavult futóművű csotrogányokat a taxivállalatok. Mert ezek elpusztíthatatlanok. Cedric-, Gloria-, 280C-, Crown-tulajdonosok, húzzák ki magukat.

 66

Érdekes, Kiotóban a taxis nem tudja távirányítással kinyitni a kocsi bal hátsó ajtaját (mint Tokióban), az utasnak hozzá kell nyúlnia a kilincshez – fuj. Viszont a viteldíj is sokkal olcsóbb, a kiszállás például majdnem 200 jennel kevesebb, mint a fővárosban. És önök szerint ez egy bő háromszázezret futott autó?

 67

Sabu-sabu volt a vacsora, ami a japánok egyik kiemelt, legendás étele. Az alapanyaga Kobe beef, ami, ha jól tudom, a világ legdrágább húsa. A marhát egész életében sörrel itatják, különlegesen tiszta takarmánnyal etetik, és rendszeresen masszírozzák, hogy a húsában finomak legyenek a rostok. Képzelhetik, ez mennyire drága művelet lehet a japán órabérek mellett. A leheletvékonyra metélt húscsíkokat négyes stócokba tett, négyszögletes tálcákon hozzák ki. Az asztal közepén sok-sok olajjal felöntött víz rotyog, ebbe merítendő a hússzelet, ami szinte azonnal megfő, sőt, az olaj miatt kicsit meg is sül. A vízbe később retket, gombát, szójakockákat, káposztalevelet is aprít a felszolgáló, s a sütögetés végére így előáll a húsleves.

 68

All you can eat and drink rendszer volt, tehát zabáltunk, ittunk is. Blazejjel borzalmas borokat, a többiek a sörnél maradtak, ami sokkal jobb volt. A japán sör ugyanis kiváló, a japán bor pedig – hát, savanyú, fura, alkoholmentes. Pedig itt elképzelhetetlen a pancsolás.

Két órán át folyhatott a habzsi-dőzsi, alaposan kitöltöttük az időt, négy darab négytálcás adagot rendeltünk. Az utolsó perc után még kértünk egy rundó szilvalikőrt, amit a felszolgáló egyszerűen nem akart elhinni. Felvette a rendelést, odament a munkahelyi vezetőhöz, és megkérdezte, lehet-e. Lerítt az arcukról a döbbenet, de kihozták.

 69

Rendes fehérjemérgezést kaptunk, de bárhogyan megérte volna, mert ilyen finomat nagyon nem eszik az ember minden nap. Másnap két vonatos és két buszos utazás állt előttünk (vagy ötórányi gyűrődés), hogy a Fuji IT versenypályán végignézhessük a Nismo-ünnepet. A kiotói vasútállomáson még egy érdekességet szpottoltam: a takarítónő először a korlátot pucolta végig, majd amikor azzal elkészült, a korlátok oszlopait, azok töveit, a követ is.

 70

Ezek azok a pontok, amelyek Magyarországon a felépítés után nemhogy takarítva, de még karban tartva sincsenek többé. Hihetetlen ez az egész.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!