A Totalcar Jay Leno garázsából jelentkezik | Totalcar

De semmiképp sem múzeum! Ugyanis egy múzeumban kordonok mögött porosodó tárgyak állnak, letűnt korokat idézve, funkció nélkül. Ehhez képest bámekkora is Leno szentélye, akkor is egy garázs. Az autók jönnek-mennek, rendszámuk van meg érvényes biztosításuk, és döntő többségük működik. Amelyik meg nem működik, az is csak átmenetileg, mert egy csarnokkal odébb ott a műhely, tizenhat hozzáértő, dolgos kézzel.

Jay Leno

Az apai ágon olasz, anyai ágon skót felmenőkkel rendelkező amerikai humorista James Douglas Muir "Jay" Leno 1950-ben született, New Rochelle-ben, New York államban. Fiatalkorát tíz évvel idősebb bátyja árnyékában töltötte, ugyanis Patrick Leno az ország tíz legjobb tanulója között volt, mikor elvégezte a Yale Egyetemet. Jay viszont hendikeppel indult, hisz a védjegyévé vált álla mellett, melyet egy genetikai rendellenesség okozott, még koncentrációs zavarral és diszlexiával is küzdött. Egyik középiskolai tanára azt tanácsolta szüleinek, hogy mivel nem mindenkinek való az oktatás, Jay inkább hagyja ott a gimnáziumot, és menjen el dolgozni. De Leno édesanyja hitt kisebbik fiában, aki végül lediplomázott az Emerson Főiskolán. Már korán kialakult benne két komoly szenvedély: az autók és a humor. Fiatalon egy Ford kereskedésben dolgozott, az eladó autók belsejéért felelt. A jövőjét mégsem ebben látta, hanem a színészetben és a humorban. A hetvenes években kisebb-nagyobb szerepeket kapott különböző filmekben, mellette pedig járta az országot stand-up műsorával. A Tonight Show-ban többször fellépett, majd 1987-től beugró, 1992-től állandó műsorvezetője lett. 1995-től 2009-ig az Egyesült Államok legnézettebb éjszakai talkshow-ja volt. Jay Leno nős, feleségével, Mavissal 1980-ban házasodtak össze, gyermekük nincsen.

A garázs Burbankban van, Los Angeles egyik külvárosában. A kerítés mögül csak két semmitmondó, sárgásbarna épület látszik. Semmi sem utal arra, hogy bizony ezerhatszáz négyzetméteren közel százötven ritka, egyedi autó és motor lakik. Mivel nem múzeumról van szó, a nyilvánosság számára nem látogatható. Mikor Sipivel becsöngettünk a kaputelefonon, szinte hallottam ahogy egy őszes szemöldök kérdőn megemelkedik:

– Hogy kicsodák? Honnan?

Először nem emlékeztek se ránk, se a megbeszélt látogatásra. Pedig a szervezés másfél hónapja alatt közel harmincszor beszéltünk valakivel Leno stábjából, az NBC-nél talán csak a büféssel nem egyeztettünk. Lenót várfalként vette körül ez a sok ember, de amint sikerült rajtuk átpasszírozni, hogy kik vagyunk és mit akarunk, a producer elmondása szerint a showman csak lelkesen bólogatott, és integetett neki, hogy persze, jöjjenek! Csak azért nem ő mondta a telefonba, mert épp a másik vonalon beszélt.

A megbeszéltek alapján aznap nem volt ott Leno, az interjú egy későbbi napra volt tervezve, úgyhogy nem csodálkoztunk, hogy nem ő, hanem két őszes úr fogadott minket: Bob, a garázsmester és Bernard, a garázsfőnök. Mikor meglátták a kezünkben a kamerákat, azonnal jelezték, hogy mi nem forgathatunk, de azért gyorsan körbevisznek minket. Sipivel ezt persze nem hagytuk annyiban, felidéztük reszleteiben az összes levélváltást és telefonbeszélgetést. Végül szomorúan rábólintottak, de hangsúlyozták: csak három-négy kép és semmi videó!

Bob megindult a kis golfautójával, és míg én szóval tartottam, sebtében ellőve néhány képet a félhomályos múze...garázsban, addig Sipi lemaradt, és az utolsó olajcseppet is felvette videóra. A taktika működött: én mentem Bobbal, ő mesélt, meg minden második autóra mondta, hogy "Suuuperchaaarged!". Ha véletlen nekiálltam fotózni, akkor vagy nekem akart szólni, hogy fejezzem be és menjünk tovább, vagy elkezdte Sipit keresni. Ilyenkor gyorsan kérdeztem valamit, vagy lelkendeztem egy autó körül, ami újabb sztorira sarkallta. Félúton lebuktunk, de addigra megszeretett minket, és hagyta hogy csavarogjunk és forgassunk.

Már rögtön az első teremnél látszott, hogy ez a hely nem valami hollywoodi rapsztár kirakatgarázsa, vagy egy elkényeztetett milliomos pozőrködése. Szinte minden autót vattapuha buborékként vesz körül egy történet, ami legalább annyira különlegessé teszi tulajdonosa számára, mint mondjuk, egy korai alvázszám, egy egyedi átépítés vagy híres korábbi tulajdonos.

Ez az, amiért mégis van egy kicsi múzeumhangulat - a történetek. Jay Leno autók iránt érzett szenvedélye nem merül ki valamilyen ritkaság birtoklásában. Elfeledett, pajtákban és eldugott kisvárosokban porosodó autók felkutatása és megszerzése legalább annyira a szerelem része. Ez Amerika-szerte köztudott, így igen gyakran keresik meg Lenót, hogy szeretnék neki eladni, vagy csak úgy odaadni autójukat, mert nála biztosan jó kezekbe kerül. Több ilyen megható vagy érdekes történet is akad, melyek közül csak néhányat sorolnék fel.

Shotwell avagy Philbert, a pocsolyaugró

A harmincas években egy tizenhét éves kamasz, Bob Shotwell megkérte édesapját, hogy vegyen neki egy autót. Mivel nem volt annyi pénzük, az apja csak annyit mondott:

– Ha autót szeretnél, építs magadnak!

És az ifjú Shotwell épített egyet. A minnesotai bontókból összeszedett néhány T- és A-modell alkatrészt, valamint egy Indian-blokkot. A maradékot táblalemezből kalapálta ki. A motor hátra került, és az ott található egyetlen kereket hajtotta. A hűtést két kicsi ventilátor adta. A háztáji autó tartósságáról mindent elárul, hogy Shotwell 150 ezer mérföldet tett bele.

1996-ban felhívta Lenót, hogy hallotta mennyire szereti az öreg autókat, és szeretné nekiadni Philbertet, azzal a feltétellel, hogy nem bontja el, hanem felújítja. Leno igent mondott, és a mai napig a garázsában áll, felújítva, feljavítva - és igen, használva!

Lamborghini Countach 1986

A hetvenestől kilencvenes évekig egyeduralkodó gyerekszobai poszterkirályt, a Countach-t Leno első nagy fizetéséből vette. Évekig az első számú, napi járós autója volt, és saját bevallása szerint a karburátoros verzió kifejezetten megbízható. Ezt mi sem támasztja alá jobban, hogy több mint hetvenezer mérföld van az órájában.

Egyszer levelet kapott egy általános iskolás fiútól. Az ifjú levélíró töredelmesen bevallotta, egy gyengébb pillanatában azzal a valótlan állítással dicsekedett osztálytársainak, hogy Jay Leno a rokona, és szokta a Countach-sal furikázni. Mivel már nem bírta a többiek zrikálását, megkérte Lenót, hogy vigye el suliba a Lamborghinivel. Leno eleget tett a kérésnek, és az iskolához érve még jó hangosan el is köszönt a kissráctól, hogy mindenki hallhassa.

Buick Roadmaster 1955

A Roadmaster a legrégebb óta birtokában lévő autó, 1972-ben vásárolta, háromszázötven dollárért. Akkoriban állandóan úton volt, az ország legkülönbözőbb pontjain lépett fel stand up műsorával. Gyakorlatilag a Buickban lakott, ott evett, aludt, írta a műsorait. Ebben az autóban ismerte meg későbbi feleségét, és ezzel jártak randira.

Amikor beütött a siker, letámasztotta az autót az anyósánál, és tizenhat évig rá sem nézett. Aztán egynap megrohanták az emlékek, és úgy döntött, felújítja, és egy komoly pro-tourert épít belőle. Az új futómű, valamint a fékek egy C5-ös Corvette-ből jöttek, a motort pedig egy több mint hatszáz lóerős 572 Chevy big blockra cserélte. A motortérben az egyetlen eredeti alkatrész az ablakmosótartály.

Duesenberg alváz 1929

Lenónak hét Duesenbergje van, vagyis inkább hat és fél. Az egyik, 1929-es Duesenberg ugyanis csak egy pőre váz, motorral, váltóval, futóművel. Az autózás korai évtizedeiben a luxusautókat rendre egyedi karosszériával rendelték a gazdagok, a kasztnit nem mindig a gyár építette. Ennek a példánynak valaha limuzinkarosszériája volt, de a több mint kilencszáz kilós kasztni valahol elveszett az évek során. Leno így talált rá egy múzeumban, és annyira megtetszett neki az autó meztelen őszintesége, hogy miután megvette, mindössze ülést és övet rakott bele. A Colin Chapman-i filozófia extrém megnyilvánulása a helyiek szerint hihetetlen sebességre képes, amiben azért nagyban közrejátszik a 265 lóerős, 421 köbhüvelykes, sornyolcas motor. Bob elmondása szerint így visszaadja a Duesenbergek első lépései nyújtotta élményt, ugyanis az összes elkészült autót karosszéria nélkül tesztelték annak idején az indianapolisi versenypályán.

Shelby Cobra

Természetesen van eredeti Shelby Cobra is a gyűjteményben, rögtön mellette pedig egy 1965-ös Shelby Mustang 350GT. Mindekettőt aláírta Leno jóbarátja, Carroll Shelby. A Cobra volt az az autó, amihez a legközelebbi kapcsolatba kerültem látogatásunkkor. Na nem holmi szentimentális úton. Egyszerűen csak Bob megkért, hogy vegyem már le a töltőröl az akkumulátort, mivel az ő dereka így hetvenhat évesen már nem az igazi, és nem tud behajolni a csomagtartóba. Miközben ott térdeltem, és próbáltam leszedni a kábeleket a sarukról, Bob rámszólt, ha már úgyis félig a csomagtartóban fekszem, nézzek már fel. Carrol Shelby aláírása nézett vissza rám a csomagtérfedél belső oldaláról.

Bugatti Type 57 SC Atlantic 1937

Mivel ízlésről nem vitatkozunk, ezért most leszögezem: Leno garázsának legszebb autója az 1937-es Bugatti Type 57 SC Atlantic. Még akkor is, ha nem eredeti. Vagyis de, eredeti Bugatti 57, csak nem Atlantic. Abból ugyanis mindössze négy darab készült: egy prototípus és három sorozatgyártmány. Egy eredeti Atlantic ára, már ha mondjuk, Ralph Lauren eladná az övét, meghatározhatatlan. Annyi, amennyit a vevők hajlandók érte fizetni, és szoktak is, igen sokat. A legutoljára gazdát cserélt példányért 36 millió dollárt fizettek.

Leno Bugattija úgynevezett re-bodied, azaz újrakasztnizott autó, bár én a replika szót használtam. Bob erre joggal ráncolta a homlokát, de megállapodtunk, hogy azért ennek is vannak fokozatai, és a Bugatti nem úgy replika, mint egy Ferrarivá fröccsöntött Fiero.

A technika megegyezik az eredeti Atlantickal: 3,3 literes, sornyolcas motor, kompresszorral, két vezérműtengellyel,  félgömb alakú égésterekkel. A 200 lóerős autó korának leggyorsabb sportkocsija volt.

1975 Custom Plymouth Duster

A Duster első tulajdonosát, Paul Annunziatát Leno még fiatalkorából ismerte, kollégák voltak egy Ford-kereskedésben. Mikor Annunziata rákos lett, és biztos volt benne, hogy nem gyógyul meg, felhívta Lenót, hogy szeretné nekiajándékozni 1975 Plymouth Dusterét, azzal a feltétellel, hogy sosem adja el. A többszörösen díjnyertes autó, megannyi trófeával a különböző gyorsulási versenyekről ezer lóerős, és Annunziata életének a közepe volt. Leno nem akarta elfogadni az autót ingyen, próbálta régi kollégáját meggyőzni, hogy inkább megvásárolná. Végül köztes megállapodást találtak, és egy ösztöndíjat hoztak létre, tehetséges fiatal szerelők egyetemi tanulmányainak támogatására. Paul Annunziatát végül legyőzte a rák, de Leno számára továbbél az 1975-ös egyedi Dusterben.

Mercedes-Benz W109 300 SEL 6.3

A restaurálatlan, becsülettel megöregedett, patinás autó motorjára majdnem ráalkudtunk, elvégre Sipinek van egy W108-asa. Mint Bob elárulta, a 6,3-as, V8-as motort rövidesen kicserélik, de nem egy esetleg jobb állapotú korabeli motorra. Valamikor nem sokkal a látogatásunk előtt a Mercedes-Benz kibérelte Leno garázsát egy céges partira. Mivel a rendezvény nagyon jól sikerült, felajánlották, hogy készítenek egy egyedi, hatszáz lóerős motort, kifejezetten ehhez a 109-eshez. A régi motort pedig elrakják arra az esetre, ha Leno esetleg visszaállítaná eredeti állapotra.

American La France tűzoltóautó 1941

Tűzoltóautójára Leno több leget is magáénak tudhat. Korának legerősebb teherautó-motorját kapta, egy 256 lóerős, V12-est. Emellett ez volt a legelső tűzoltóautó, amelyet szélcsatornában teszteltek. 1941-től több mint húsz évig a Warner Brothers stúdiójában szolgált különböző funkciókban. A stúdió végül eladta a burbanki reptérnek, ahol újabb évtizedekig szolgált, gyakorlatilag porfogóként. Végül egy nemzetbiztonsági rendelet módosítása miatt a reptér kénytelen volt megválni tőle, úgyhogy felhívták Lenót, hogy szeretnék nekiadni. Nem kellett messzire mennie, ugyanis a garázs hátsó kerítésén túl maga a reptér áll. Ahogy a garázs többi lakója, úgy a La France is használatban van, ráadásul komoly feladattal: a tűzoltóautóval mennek el Lenóért, amikor lerohad valamelyik motorjával.

1917 Fiat Botafogo Special

Ernest Eldridge 1923-ban döntötte meg a szárazföldi sebesség-rekordot a Mephistopholesszel, egy Fiat repülőgép-motoros monstrummal. Egy argentín üzletembert, bizonyos Scandroliát annyira megfogta az autó, hogy építeni akart magának egy ugyanilyet. Talált egy 1917-es, hathengeres, 21,7 literes, hengerenként négyszelepes, A12-es Fiat-motort, ami aztán meg is érkezett egy Buenos Aires-i dokkba. A projekt kis költségvetését mi sem jellemzi jobban, hogy lóhúzta szekérrel ment érte, majd ugyan megépítette az autót, de pénz már nem maradt se váltóra, se fékekre. Az egyetlen biztonsági berendezés akkoriban egy, az autó orrára szerelt hatalmas, kampós penge volt. Erre azért volt szükség, ha véletlen lesodródna, a helyi utakat szegélyező drótkerítéseket a kampó elvágja, így a sofőr megmenekülhet a biztos lefejezéstől. Scandrolia végül 1949-ben halálos balesetet szenvedett az autóval, amely aztán évtizedekre eltűnt. A kilencvenes években találta meg egy amerikai cég, felújította, és a biztonság kedvéért szerelt rá mechanikus fékeket hátra, valamint beépítettek egy négyfokozatú Mercedes-váltót. Csak két apró, de sokatmondó adat a lánchajtásos szörnyről : maximális fordulatszám 1500, legnagyobb teljesítmény 320 lóerő.

Bernard Juchli, a garázsfőnök

Hogy mégis ki felel Leno őrült ötleteinek megvalósításáért, meg úgy általában az autók lábraállításáért és karbantartásáért? Ismerjék meg Bernard Juchlit, Jay Leno garázsfőnökét.

Bernard Juchli Svájcban született, és a benzingőzt már a járókából érezhette, édesapjának ugyanis egy Volkswagen-Porsche kereskedése volt. Bár Juchli nagyon szerette az autókat, a repülés mégis jobban érdekelte. Sokáig repülőgép-karbantartással foglalkozott, Vampire, Hawker Hunter és Mirage vadászgépek hajtóműveit szerelte, emellett letette a pilótavizsgát. Végül a pénztárcájára hallgatva elfogadta egy barátja ajánlatát, Kaliforniába költözött, és szerelőként helyezkedett el a British Motor Company-nál, ahol Jaguarokat, MG-ket és Triumphokat szerelt. Emellett egy E-Type-pal versenyzett, és győzőtt rendszeresen a helyi veterán bajnokságban. Egyik nap beállított a műhelyébe Leno egy Jaguar XK120 hengerfejével, és megbízta a felújításával. Juchli nemcsak helyreállította azt, de meg is tuningolta. Amikor elkészült, visszaküldte a kész darabot, de pár napra rá Leno dühösen hívta, hogy összerakták, de nem működik. Juchli elmagyarázta miket változtatott rajta, és milyen üzemanyagellátó rendszerre volna szükség. Miután Leno azokat beszerelte, az XK120 szinte repült. Pár évre rá Juchli úgy döntött, hogy Orcas Islandre költözik, és félig-meddig nyugdíjba vonul. Mikor Leno ezt megtudta, felhívta, és megkérdezte, hogy a nyugdíj helyett nincs kedve inkább felépíteni és vezetni a műhelyét. Juchli válasza igen volt.

Jay Leno vagyona egyes becslések szerint 150 millió dollárra rúg, de nem csak a pénze, hanem közismert autószerete miatt is gyakran különleges ajánlatokat kap új autókra. Az amerikai gyártók és forgalmazók között köztudott, hogy nagyon szereti a fekete autókat. Emiatt sok új modell első fekete példányát felajánlják neki megvásárlásra. Ilyan például a garázsában álló fekete Dodge Challenger is, amely a hármas alvázszámot viseli. De ez néha nem korlátozódik csak a fekete autókra. Piros Ford GT-je az első kereskedelmi forgalomban kapható példány.

Amin viszont mosolyogtunk az a Tata Nano volt. Ratan Tata, a cég elnöke Leno jóbarátja, és nem volt rest küldeni neki egy Nanót ajándékba. Mivel az indiai gyösz a helyi biztonsági előírásoknak egyáltalán nem felelt meg, ezért rendszámot sosem kapott. Kicsivel arébb viszont egy 2012-es Fiat 500 Prima Edizione állt, rendszámostul. Értetlenül álltunk Sipivel, hogy szép meg jó, de mit keres millió dolláros Bugattik meg Duesenbergek között. Bob arca ekkor megkomolyodott, majd kimérten közölte:

– Ez a legfontosabb autó a garázsban. Ezzel hozunk pizzát!

Nem egy szimpla gyűjtő

Jay Lenó-ra nem mondhatjuk, hogy tipikus gyűjtő. Sőt, ha jobban belegondolunk, azt mondani rá, gyűjtő, olyan, mint Leonardo da Vincire azt mondani, festő. Persze, van sok autója meg motorja, és ezeket együtt gyűjteménynek nevezzük. De Leno munkássága jóval több, mint járművek megvásárlása és egymás mellé rakosgatása.

Nemes és komoly forrásokat igénylő feladat a történelem legkülönbözőbb korszakaiból, a föld legtávolabbi helyeiről származó ereklyéket működőképessé tenni és ezt az állapotot megőrizni. Leno láthatóan imád bütykölni, de tisztában van vele, a garázsban található járművek gondozása egész embert kíván. Olyan 6-8 egész embert, ennyien dolgozgattak a műhelyben, amikor ott jártunk.

Ott volt ugye, Bob, a golfkocsival, Bernard, a garázsmester meg egy asszisztens, akivel élőben nem találkozhattunk, de a Rézmányi több emailt váltott, gyakrabban telefonált vele, mint a saját feleségével. A többiekkel épp csak egy kézfogás erejéig találkoztunk, volt elég dolguk.

Egyikük, aki Stuttgart környékéről keveredett a Big Dog Garage-ba, egy flakonokkal, tubusokkal és rongyokkal teli kis kocsit tologatott a gépek között. Az ő feladata a festett, krómozott, polírozott alumínium és réz alkatrészek fényesítése. Reggeltől estig políroz, ha kell géppel, ha kell fülpiszkálóra csepegtetett csodaszerekkel.

A műhelyben, én nem is tudom, vagy öt-hat csápos- és egyéb emelő van, ezeken meg a szimpla állásokban folyik a munka a kocsikon. Egyszerre vagy 6-8 autón dolgoznak, ezeken túl négy álláson motorkerékpárok várnak a megújulásra. Nem kapkodva, de nagyon hatékonyan bütykölnek, úgy öten-hatan. Gyakorlatilag mindenhez hozzányúlnak, megvan a szakértelem, a tapasztalat és a technikai feltétel is. Ha esetleg mégsem menne házon belül valami, megkeresik a legjobb szakembereket.

Aki értő szemmel néz körül, láthatja, kevés munkát kell kiszervezniük. Először is, aktív versenyautókat és motorokat találunk a műhely különböző pontjain. A műhelyvezető, Bernard Chevronját éppen versenyre készítették fel, egy gyönyörű Volvo is a következő bevetésre várt. Akik saját versenygépeket tartanak harckész állapotban, egész biztos nem amatőrök, értenek a technikához.

A szakértelem, tapasztalat fontos, de mit sem ér, ha nincs meg hozzá a szükséges géppark, szerszámok, irodalom. Itt fel sem merül, hogy valamilyen munkához ne lenne meg a megfelelő háttér. Az egész műhely olyan, mint amikor a gyereket egy limit nélküli American Expressel beengedik a játékboltba, ő pedig mindent levesz a polcról, ami megtetszik. A különbség annyi, Jay Lenóék nem búgócsigára, villanyvonatra meg pöttyös labdára vágynak. Az ő játékaik az angolkerék, a lemezvágó és –hajlító, a szalagfűrész, az AVI hegesztő, a vízsugárral vágó berendezés, a CNC-forgácsoló, a 3D szkenner és printer (amivel műanyagból vagy fémből újra tudnak gyártani alkatrészeket - igen, printelik őket) meg a fényezőkabin.

Egész egyszerűen mindent meg tudnak és meg is akarnak csinálni, nekik ez a móka legnagyobb része. Létrehozni valamit, újra működésre bírni évtizedek óta berozsdált szerkezeteket. Hogy mennyire nem amatőr szinten megy a barkácsolás, azt világosan érzékeltetheti az, amit az egyik félreeső ajtó mögött találtunk. Jay Leno saját próbapadja várja az újjáépített motorokat. Csak fel kell csavarozni, bekötni a szükséges csöveket és ellenőrzött körülmények között járathatják be, optimalizálhatják a gyújtás és üzemanyagellátás beállításait.

Ha mindez nem lenne elég bizonyíték arra, hogy megszállottal van dolgunk, nem pedig szimpla gyűjtővel, talán a kollekció Jay számára legkedvesebb darabjai rávilágítanak: nem divathóbortból veteránozik az ürge. Mert gőzgépet gyűjteni, használni csak a leghardcore-abb őrültek szoktak. Ez egy, a hétköznapokból kiveszett, nem létező technológia, már egy gőzmozdonyra is úgy néz az ember, mint ha egy hang nélkül lebegő csészealjat látna. Egészen rossz hatásfokkal működő gépek, kihaltak, kipusztultak, mert minden gazdaságosabb ezeknél a forró vízzel, azaz gőzzel hajtott izéknél. Még szerencse, hogy Lenónál a gazdaságosság nem szempont.

Gőzautót birtokolni izgalmas dolog lehet, de én is abba a népes táborba tatozom, akik sosem mernének belevágni. Illetve a birtoklás egy dolog, állni bármi tud a sarokban, de ez a farmeringes csávó jár-kel a gőzautóival. Ami azért nagyon nem olyan dolog, mint egy akár csak 60-80 éves benzinmotoros kocsival kihajtani. Ha az ember elugrana a legközelebbi drive-inbe egy nagy sajtburgert elmajszolni, először elő kell venni a benzinlámpát. Begyújtani a kazánt, megvárni, míg bemelegszik, aztán egy-két cigit elszívni (ha nem dohányzol, addig is lehet a haverokkal cseverészni), míg létrejön a szükséges gőznyomás. Ha nem ereszt sehol a rendszer, lehet elindulni. Folyamatosan figyelemmel kell tartani a műszereket, gondoskodni róla, hogy a kazán a megfelelő hőmérsékleten üzemeljen, a nyomás se túl kicsi, se túl nagy ne legyen (az utóbbi akár randa nagy robbanást is okozhat, amit szó szerinti fejetlenség követhet). Ennyi nyűgöt csak az vállal fel, akit valóban érdekel és tűzbe hoz a dolog. Elhivatottságot, megszállottságot igényel a megvásárlástól a kazán visszahűtéséig minden. És hiába a sok szerelő, az úton már a sofőrnek (ami ugye a francia chauffeur szóból származik, ami pedig fűtőt jelent) kell szó szerint gépészkednie. Egy gőzautóval nem lehet csak úgy elgurulni a haverokhoz, pózolni, gumicsíkot húzni. Persze nem nehéz ellopni a show-t bármilyen rendezvényen, ha az ember egy gőzvontatóval érkezik meg.

A stabil motorral, gőzgéppel meg még csak a hamburgereshez sem lehet elugrani. Az csak arra jó, hogy álljon a műhelyben és gyönyörködjünk benne. Lenónak van vagy négy-öt ilyen ipari gépe. Az egyik érdekessége, hogy nem gőz-, hanem benzinhajtású. Illetve ez önmagában nem akkora izgalom, de ha tudjuk, hogy egy aranybányában szolgált, majd miután a bánya bezárt, a sivatagi tűző napon hagyták aszalódni hosszú éveken át, és innen került a Big Dog Garage-ba, látjuk, mitől különleges. Minimális karbantartás, a hiányzó alkatrészek pótlása után a gép pöcc-röff indult. A jók megérdemlik a jutalmat: a bejárat mellé került a kipucolt, de nem csillogóra restaurált gép.

A fő helyre azonban egy családi házat félig betöltő vastömeg került. Ha csak a vastelepi értékét nézzük, a héttonnányi öntött vas nem óriási tétel. De ez nem csak egy darab vas. Ez egy kicsike darab történelem. Az 1870-es években készült, 125 lóerő mellé bődületes nyomatékot produkált. Ha csak kiállítani akarjuk, nem kell vele sokat bajlódni, de aki működésre akar bírni egy ilyen gépet, annak további áldozatokat kell hoznia. Kezdve azzal, hogy a padlót teljesen át kellett faragni, 7 tonnányi betont kellett kiönteni, hogy egy masszív, teljesen vízszintes alapra lehessen helyezni. A gőzgépekhez – sose gondolnák - gőz kell. Tehát Leno beszerzett egy komoly, modern kazánt, amivel most már bármelyik gőzgépét el tudja látni éltető nyomással.

Hogy mit csinál ezekkel az ósdi gépekkel? Nézi, hallgatja őket. Rendes megszállott persze talál valami indokot, miért is kell neki egy ilyen stabilmotor. Kitalálta, önálló elektromos ellátásra rendezkedik be: a garázs teteje ki van csempézve napelemekkel, a stabilmotorokra generátorokat köt – jöhet bármi, áramról maga is tud gondoskodni. A költséghatékonyságban kételkedem, de igazából ez nem lényeges. Egyedül egy a fontos: találjon a mi nagyállú barátunk minél több és érdekesebb indokot arra, hogy újabb és újabb elemekkel bővíthesse a gyűjteményét. Mert ő a saját szórakoztatására olyan értékmentő munkát végez, amilyet állami múzeumok sem. Köszönjük meg az égieknek, hogy van egy Jay Lenónk.

Sipos Zoltán

Órákon keresztül lehetne még sorolni, mi minden volt a garázsban, Dean Martin Lamborghini Miurájától Tatrán át egészen gázturbinás Chryslerig. De nem írnám le, inkább hagynám Jay Lenót, hadd mondja el ő maga. Két nappal később ugyanis újra hivatalosak voltunk a garázsba, ezúttal azért, hogy interjút készítsünk vele. Az interjú szerencsére elmaradt, helyette néhány benzinagyú leült a konyhába, és autókról beszélgetett. Meg gőzgépekről, földművelésről és apai szigorról. Majd egy kicsit Égésteret hallgattak. Ha kiváncsi minderre, tartson velünk legközelebb is!

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!