Az értelmes fiatalok tudják, hol a helyük

2013.03.10. 16:02
Az előző napi teszten még egy kicsit feszélyezve éreztük magunkat, mikor az ebédlőasztalunknál megállva tanácsokat adott Michelisz Norbinak a fékerőállítást illetően. Mégis csak a WTCC-mezőny legnagyobb neve cimbizik itt velünk az asztalnál.

Aztán este, az aznapi vacsoránál – talán az elfogyasztott, csodás portói hatására – már mindenki lazább lett, másnap pedig bőven volt időm beszélgetni a Mesterrel, a JAS Motorsport kiürült konferenciatermében. Természetesen csak az után, hogy otthagyta addigi társaságát: három-négy, jó karban lévő negyvenes olasz nőt.

- Mr. Tarquini, látom, azért a hölgyek gyűrűje az évek folyamán nem tágult maga körül. Ugyanolyan szoros, mint volt.
- Ó, szerencsére, minden bizonnyal a kopaszságom vonzza őket.

- Nyilván, mert maga is beérett, mint a bor...
- Ó, naná!

- És vajon egy ilyen beérett - ne sértődjön meg - öreg róka, hol talál még egyáltalán inspirációt arra, hogy csinálja? Mi lehet még harminc év után a motorsportban érdekes annyira, hogy ott legyen, hajtsa magát? Pláne úgy, hogy végigharcolta a hőskort.
- Nagyon egyszerű: nincs rajtam nyomás. Most érzem csak igazán jól magam, hiszen – ellentétben a fiatalokkal – én már túl vagyok a bizonyítási fázison, nem kell hajtanom és igazán felszabadultan vezethetek, nincs rajtam nyomás. És ezt nagyon élvezem.

- De meddig még? Mennyire maradt még lendület?
- Na igen, a versenyzői karrier furcsa fintora is éppen ez: amikorra már túl vagyunk a nehezén, mire kiharcoljuk a helyünket, addigra megöregszünk. Én sem fiatalodom, de két-három év még bőven benne van. És – remélhetőleg – legalább egy bajnoki cím.

- És milyen volt akkor, amikor – hogy az ön szavaival éljek – ki kellett harcolni a helyét a nap alatt? Barátokból vagy ellenségekből szerzett többet?
- Teljesen más. Akkoriban az ellenségeskedés – mint olyan – jelen volt ugyan, de leginkább csak a pályán, ritkán jutott el a boxutcáig. A hangulat és az egész milliő oldottabb volt. Nem volt benne annyi pénz és szponzor, annyi követelmény, nem éreztük annyira, mint manapság, hogy a pénzen múlik minden. Persze valamennyire igen, de messze nem ekkora mértékben.

- Hosszú karrierje során melyik volt a kedvenc versenyautója? Most ketten ülünk itt csak, nem hallja senki...
- Minden bizonnyal azt kéne válaszolnom, hogy a Forma-1-es autó. Valahol igaz is lenne, hiszen a Forma-1 volt a leggyorsabb, az jelenti a pályaversenyzés csúcsát, de ha őszinte akarok lenni, akkor a 155-ös ITC-Alfa. Nagyon-nagyon erős és könnyű, nehezen vezethető de iszonyatosan gyors autó volt, egy igazi kihívás. Én ezt szeretem a legjobban, amikor van az ember körül karosszéria és ha kell, nulla a távolság a két autó között.

- Ön, mint a WTCC rangidős pilótája, érzékeli a tiszteletet? Vagy csak a legendás Tarquini-feketelistának köszönhető mindez? (Az az elterjedt infó, hogy Tarquini egy csíkos füzetlapra vezeti fel azok nevét, akik a pályán aljas trükkel keresztbe tesznek neki és nem feledi mindezt.)

- Ugyan, dehogy, nem létezik semmiféle feketelista. Gondoljon csak bele, ha folyamatosan azon járna az agyam, hogy másnak hogyan ártsak, akkor a saját versenyemet tenném tönkre, hiszen nem a győzelemre koncentrálnék. A cél pedig a világbajnoki cím, erre kell figyelni, semmi másra.

- Szóval ott, a fejben sem létezik ez a lista?
- Természetesen mindenki raktároz és jegyez meg dolgokat, de célzottan azért, hogy bosszút vegyünk, azért versenyautóba ülni nem szabad, mert könnyű nagy balesetet okozni. Persze erős mezőnyben néha előfordul, hogy menni kell, régen ezzel mindenki tisztában volt, de azok más idők voltak...

- És a tisztelet? Érzi, hogy esetleg önnel máshogyan viselkednek? Jobban vigyáznak magára mondjuk a fiatalok?
- Az értelmes fiatalok, mint amilyen pl. Norbert is, jól mérik fel a helyzetet és tudják, hol a helyük egy új bajnokságban. Tisztelnek minket, egyszerűen azért, mert tapasztaltabbak vagyunk.

- Félrehúzódnak, mert jön Tarquini?

- Remélem, nem és nem is szeretném, hiszen nekem is nagyon jó felmérése ez annak, mennyire vagyok még versenyképes. Az értelmes és gyors, fiatal pilótákat szeretem, akik meghallgatnak és akikkel versenyhelyzetben küzdeni tudok, ha kell. Akkor van baj, amikor a mi (ti. idősebb versenyzők) kárunkra szeretnének bizonyítani a világnak. Mert azt nem hagyom.



- És a híres aggresszivitás? A rámenősség? Erre odafigyelnek, számba veszik, amikor éppen odaér mögéjük?
- Ismeri azt a mondást (Ayrton Senna mondta), hogy ha nem akarsz első lenni, akkor nem vagy többé versenyző. És én nyerni akarok, meg akarom nyerni a bajnokságot. De ki nem? Ha nem a cím érdekli őket, akkor mi?

- Mennyire érzi a helyén magát a mezőnyben? Hol van Gabriele Tarquini helye? Ő a rutinos félisten vagy a vicces senior?

- Ó, dehogy, én remekül megvagyok a srácok többségével. A mezőny nyolcvan százalékával már régen ismerjük egymást, ilyen-olyan sorozatokban, eseményeken már találkoztunk.

- Azt tudom, hogy mindennél fontosabbnak tartja a családját, de tud elég időt szakítani rájuk?
- Egy időben – ahogy szinte mindenki – pörgettem az üzletet, forgattam a pénzt, de ma már semmivel nem foglalkozom, csak a versenyzéssel. És persze a családommal, a farmunkkal és a kislányommal pláne. Ez most már így jó, kialakult az ütem, tudok velük lenni eleget.

- És mit mond majd, ha gyermeke ön elé áll és kijelenti, hogy versenyző akar lenni?
- Mit mondanék? Legyél és én támogatlak!

- Régi cimboráival tartja valamilyen szinten a kapcsolatot még?
- Hogyne! Rendszeresen együtt töltjük a családi hétvégéket Nicola Larinivel, Alessandro Nanninivel. Remek barátok vagyunk.

- Az olasz összetartás látom, megvan...
- Így van ez, összetartunk, segítünk is egymásnak, mint egy nagy család...

És ezzel a Don Corleonés végszóval elköszönünk egymástól, sok szerencsét kívánva, megígér még egy interjút a Hungaroringen, aztán fejébe csapja a baseball-sapkát és kisétál az ajtón. Beül a dízel, kombi Accordba és hazautózik, hogy vacsorára otthon legyen, nincs rohanás, nyugi van. És ha beáll mellé az izgága kiscsávó a tuning-Puntóval? Az egyik még bizonyítani akar, a másiknak már nem kell. Vajon mi történhet?

Nem kell túlmisztifikálni, ő is olyan, mint bárki közülünk. Azzal a különbséggel, hogy ez az ember végigjárta szinte az egész túraautó-színuszgörbét: felemelkedéstől a bukásig és újra felemelkedésig. Remek, laza fickó és igazi, olasz, villámgyors profi: Tarquini.