2013.03.15. 17:18
Ezt az éjszakát sokáig nem fogom elfelejteni. Olyan viharba kerültem az autópályán, amire képtelenség felkészülni. Most már itthon vagyok, elmúlt a baj. Elmondom, hogy történt.

Már otthon téblábolok és tíz órás ájult alvás után kapkodom a telefonokat. Jól vagy, hazaértél, nagyon izgultunk - hadarja mindenki a vonal túlsó oldalán, és tudni akarja, hogy is volt valójában. Nekik most túlélő vagyok, mesebeli királyfi, aki megküzdött az időjárással, a kamionokkal, a hóviharnál is sűrűbb és makacsabb hülyeséggel. Túlélő, aki boldog, hogy végül a saját ágyában aludhatott, szerencsés, hogy nem voltak vele a gyerekei, hálás a sorsnak, hogy inzulinra utalt barátja – akivel rendszeresen teszi meg ezt az utat – aznap éppen nem ült mellette. Túlélő, akit tegnap éjjel ezernyi sorstársával együtt egy jó darabig magára hagytak.

A Pozsony-Budapest távot évek óta hetente egyszer megteszem oda-vissza. Hozzá vagyok szokva a rossz útviszonyokhoz, a nagy forgalomhoz a sötéthez és a hideghez. Az autóm jó, tankja tele, téli gumi van rajta, az ablaktörlők frissek, a mosó tartálya teletöltve fagyálló folyadékkal. Számtalan vezetési tréning, negyedszázados autós újságírói múlt, millió körüli kilométer tapasztalata a sejtjeimben. Tanár úr kérem, én készültem.

Készültem, de nem erre. Győr előtt kezd furcsává válni a helyzet. A havazás erősödik, de hókotrók sehol, az autósok pedig mintha nem vennék észre, tolják ezerrel. Finoman a fékpedálra tippantok, a blokkolásgátló rögtön ratatatázni kezd, tükörjég. Lelassítok, folyamatosan tesztelem a tapadást, de a helyzet egyre rosszabb. A sávok lassan eltűnnek, csak nyomok vannak, kásás kupacokban gyűlik össze a hó, alatta jég. Közben dübörgő kamionok előznek meg, néha jobbról, kígyózó felépítménnyel, havat fröcskölő kerekekkel. Tisztára úgy érzem magam, mint David Mann Spielberg Duelljében, csak itt még a tapadás is nulla.

Hol egy rendőr? – hörgöm magam elé a sokadik után, de végül nem kék villogó kell ahhoz, hogy némileg kijózanodjanak, hanem az, amit rövidesen meglátunk. Egy rozsdás bolgár kisbusz áll az autópálya közepén, menetiránnyal szemben. Mögötte tréler, rajta valami kivénhedt roncs, körbe összevissza autók, rohangáló emberek, fejetlenség. A tempó szerencsére lassul, valószínűleg azért is, mert van az idiótáknak ideje átnézni a bal oldalra. Ott már teljesen áll a forgalom, kicsúszott kamionok vészvillognak a két pályát elválasztó szalagkorlátra dőlve, vagy keresztbe fordulva.

Elhatározom, hogy lemérem a dugó hosszát, a számlálóra pillantok, 54 a vége. Tömött sorokban állnak szemben az autók, többségük kamion. Eszembe jut, hogy a három napos ünnep miatt biztos kamionstop lesz holnaptól, ezért lehetnek ennyien.  Persze ettől még nem kéne megvadulni némelyiküknek. A mi oldalunk lépésben döcög Pest felé, néha magállunk, ilyenkor mindenki kiugrik a jeges szélbe, és letörögeti az ablaktörlőre koloncosodott jeget. Üvöltő szél fúj, helyenként már olyan mély a hó, hogy a kocsik aljához ér.  A benzinkutakhoz nem lehet behajtani, a lehajtók eldugulva, mindenhol autók.

A Bécs felé haladó oldalon katasztrófafilm játszódik le. Villogó mentők, és a kamionok mentésére indult vontatók állnak beszorulva a kocsik közé, a buszok világító ablakában megszeppent gyerekarcok. A havat vízszintesen fújja az orkánszerű szél, a látótávolság néha öt méternél is kevesebb. Végre elhaladok egy hótakarító jármű mellett. Éppen bójázzák körbe a narancssárga ruhás emberek, világítása kikapcsolva, úgy látszik bedöglött.

Több mint ötven kilométeres szemben a dugó – nyugtázom éppen Tatabánya előtt, amikor a mi döcögő sorunk is leáll. A percek negyed, aztán félórákká dagadnak és miközben a hangoskönyvemet hallgatom, azon töprengek, vajon mit csinálnék, ha elfogyna az üzemanyag? Meddig bírja a telefonom? Mi lenne, ha most lukadt volna ki a fűtéscsövem és nem egy hete? Hogyan nyugtatnám meg az éhes és nyűgös gyerekeimet, ha itt lennének? Honnan szereznék ételt nekik?

Aztán eszembe jut, hogy azon a lerobbant tolólaposon kívül miért is nincs sehol egy hókotró jármű? A rendőrök miért nem fékezték meg az előzési tilalomra fittyet hányó kamionos kamikázékat? A speditőrök miért engedik el az autóikat nyári gumikkal? Miért hiszi mindenki az árokpartig, hogy ő Hamiltonnál is jobban vezet?

Felesleges kérdések. Ezerszer megírtuk, mis is, mások is, mit kellene ilyenkor tenni, ezerszer nem hallgatta meg senki sem.

Hirtelen megriad a sor, megyünk pár kilométert aztán megállunk Tatabányán, a turul alatti emelkedő tövében. A domb tetejére felpillantva látom, hogy ott üres már az út, az akadály középtájt lehet. Néhány személyautóval együtt megindulunk, lépésben kígyózva tekeregünk az összevissza álló teherautók között. Hirtelen meglátom a kocsioszlop elejét: füstöt okádva zakatoló kamionok csúsznak lassan visszafelé a lejtőn, kipörgő kerekeik kétségbeesetten köpik a havat. Bábeli ordítozás, fél Európa és a Balkán is itt van. Infernális látvány, villogó fények, füst, száguldó hópelyhek a fényszórók kévéjében. Hirtelen rés nyílik két csúszó kamion közt, gyorsan kiiszkolunk talán tízen, amíg össze nem zárul a vergődő teherautókból álló kapu.

Budapestig üres a vastag hótakaróval borított autópálya jobb fele. A bal oldalon végeláthatatlan sor áll reménytelenül összetorlódva, néha egy-egy rendőr- vagy mentőautó villogójától megszakítva. Két méter sem választ el bennünket, de én már szabad vagyok, ők pedig a szalagkorlát foglyai. Ma megtudtam, hatezren voltak. Egy jó részük biztosan hazakerülhetett volna, ha biztosítják a pest felé haladó oldalt, és idejekorán megnyitják a szalagkorlátokat.

Ehelyett a kihűlő autóban bevackolva örülhettek annak, hogy senki nem keverte össze az anarchiát a szervezett segítséggel.

Véleménye van? A cikk kommentposztját itt találja.