A le­gen­dás Bo­tond

2013.03.16. 06:12
Tudták-e, hogy Winkler tervezte Magyarország egyetlen híres, világszerte elismert képességű terepjáróját? Túl keveset tudunk róla - itt az idő, hogy kiokosodjunk.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi két, eredetileg a 2000/5-ös és 2000/6-os számban megjelent rész egyesítésével készült.

A Monarchiába nehezen integrálódó hadiiparunk – az osztrákok vonakodtak fegyvergyárakat és hadiüzemeket létesíteni Magyarországon – az első világháború után egy háborús ipari fellendülésben felduzzasztott, de forrásaitól megfosztott ágazatot hagyott maga után. Az 1918-as katonai összeomlás, az 1919-es tanácsköztársaság a még megmaradt tartalékokat is kimerítette, a megszálló francia csapatok repülőgépeinket verték széjjel, az országot elözönlő román csapatok pedig szinte minden mozdítható berendezést, gépet, nyersanyagot elraboltak az országból.

A Trianonban 1920. június 4-én aláírt békediktátum V. paragrafusa értelmében az antanthatalmak részére három hónapon belül minden megmaradt fegyvert, hadianyagot  át kellett adni. A példátlanul megcsonkított ország hadseregét mindössze 35 ezer főben állapították meg. A hadiiparban nélkülözhetetlen fém- és szénbányák a határok drasztikus megváltoztatásával az új országhatáron túlra kerültek. A megalázó trianoni szerződés aláírásával párhuzamosan megkezdődött a hadiipar rejtése és a győztes hatalmak ellenőrzésének kijátszása. Ez az állapot tizennyolc éven át, 1937-ig tartott, mikor az antant ellenőrzése megszűnt.

1938 februárjában a Huba I. Hadrendfejlesztési terv elfogadása után utasították a vezérkart a gépjárművek, harckocsik, repülőgépek és egyéb hadfelszerelés beszerzésére, licencek vásárlására, a megrendelések kiadására. Győrött 1938. március 5-én mondott beszédében Darányi Kálmán miniszterelnök meghirdette az egymilliárd pengős beruházási, haderőfejlesztési programot. A májusban törvényerőre emelt program megnyitotta a megrendeléseket a hadigazdaságra átálló ipar közép- és nagyvállalatai számára. Ekkor került sor a leglényegesebb hadi eszközök –  Toldi harckocsi (svéd licenc), Turán (cseh licenc német segítséggel), Csaba páncélgépkocsi (saját fejlesztés), Héja vadászgép (olasz licenc), Botond terepjáró (saját fejlesztés) – megrendelésére.

A Magyar Királyság gépkocsizó csapatai már kisebb számban rendszeresítették a jól bevált 1,5 tonnás Mávag–Mercedes és az 1,2 tonnás Krupp terepjárókat, de a tárgyalások a licencekről nem vezettek eredményre. A németek elzárkóztak a magyarországi sorozatgyártás elől (1,2 tonnás Krupp LZH143), és annak ellenére, hogy a Mávag az 1,5 tonnás Mercedest (G5 V152) gyártotta már hazánkban, e típusra megfizethetetlen licencdíjat szabtak. Az 1938. május 5-én Hajmáskéren tartott terepjáró-bemutató utáni tárgyalások sem vezettek eredményre.

Az időközben elrendelt újabb bemutatón, augusztusban, meglepetésre a győri Magyar Vagon és Gépgyár 1,5 tonnás terepjáró-mintapéldánya minden tekintetben megfelelt a vezérkar követelményeinek. Jóval egyszerűbb és olcsóbb volt a német típusoknál, tulajdonságaival és teljesítményével felülmúlta őket. Winkler Dezső konstrukcióját 38M Botond néven 1938 szeptemberében rendszeresítették, és még ebben a hónapban a Magyar Vagon- és Gépgyár és a Mávag mint fővállalkozók megkapták az 1402 darabos megrendelést.

Honvédségünk újrafelszerelésével párhuzamosan a Csehszlovákiával Bécsben folytatott békés területrendezési tárgyalások 1938. november 2-án eredményre vezettek, és tizenkilenc év után csapataink bevonulhattak a Trianonban elcsatolt Felvidék egy (kis) részére. 1939. március 15–18. között Kárpátalját foglaltuk vissza. A második bécsi döntés – 1940. augusztus 30. – értelmében Észak-Erdélybe vonulhattunk be. A Kolozsvárott szeptember 11-én tartott díszszemlén a gépkocsizó alakulatok egy része már az új Botond terepjáróval vonult fel.

A háborúba sodródó ország gépkocsizó dandárjainak Botondjai a gyorshadtest – 1941. július 10-november 15 – harcaiban estek át először a tűzkeresztségen. December 14-én az Andrássy úton a gyorshadtest tiszteletére tartott díszszemlén vonultak fel az 1-es, 2-es gépkocsidandárok Botondjai. Vitéz Major Jenő vezérőrnagy a vezérkari főnöknek írott hosszú jelentésében így ír a Botondokról:

„A Botond típusú csatajármű ez alkalommal is mindenek fölött állónak bizonyult. Október hó közepétől kezdve csak már a magyar Botond-kocsi közlekedett megbízhatóan, beleértve a német gépjárműveket is. E típus kifejlesztése parancsnoki személykocsikká, nagyobb térfogatot befogadó anyaggépkocsikká, valamint nagyobb motorikus erővel rendelkező vontatókká felette kívánatos volna. Könnyű tüzérségünket már a hadjárat harmadik hónapjától kezdve úgyszólván kizárólag Botond kocsik vontatták. A gyorshadtest-parancsnokság a hadjárat negyedik hónapjában oly átszervezésre kényszerült, melynek eredményeként az ellátó szolgálat zöme is Botond gépkocsikkal bonyolódott le.”

A megrendelésekkel túlterhelt ipar nem tudott lépést tartani a felgyorsult politikai eseményekkel . A Botond szállításainak késését, a határidő-eltolódások okát a külföldi, elsősorban német alkatrészek, műszerek, nyersanyagok, nemesfémek krónikus késése és a fővállalkozó gyárak leterheltsége okozta.

A Botond a Szovjetunió elleni háborúban továbbra is állóképes maradt, és a harctéri tapasztalatok is megkövetelték a továbbgyártását. 1941 novemberében a honvéd vezérkar újabb 1400 Botond rajkocsit rendelt a fővállalkozó gyáraktól, melyekből 1944-ig körülbelül 1200-at sikerült a hadsereg részére átadni. Ezeket 38/42 M Botond B jelzés alatt rendszeresítették.

A Botondról a mai napig is sok legenda kering. Ezek nem alaptalanok, mert viszonylag egyszerű, helyenként túlméretezett, könnyen kezelhető, igénytelen szerkezete nagyban növelte túlélőképességét a legnehezebb oroszországi viszonyok között is.

A németek többször különös módon adtak bizonyságot bajtársiasságukról, főleg a „rugalmas elszakadás” időszakában, amikor előszeretettel – gyakran csellel, zsarolással, sőt erőszakkal – vették el honvédeinktől e jól sikerült hadieszközt, mely menekülésükhöz biztos eszköznek számított.