Önök mivel indulnának Mongóliába? Repülővel? Expedíciós felszereltségű Landcruiserrel? Hummerrel? Vannak, akik erről másként vélekednek - itt van például Lehoczky Tamás és az ő kedvenc, viharvert Opelje.
„Elbújtam egy szikla mögött, és vártam. Alaposan felöltöztem még a kocsiban, mert így éjjel, Mongólia kietlen tájain mínusz tíz-tizenöt fok szokott lenni októberben. Kezem ügyében volt a magányos utazó két legfontosabb eszköze, a kisbalta és az öngyújtóval összekötött hidegindító. A részeg csávó két óra múlva tényleg visszajött, nekiesett az Opelnek, rángatta az ajtót, rugdalta, káromkodott. Én a szikla mögött meggyújtottam a hidegindítós fáklyát, és ráordítottam. Elmenekült.”
Ilyesféle, sőt, még cifrább kalandokba botlik az, aki egyedül a nyakába veszi Mongólia úttalan sztyeppéit és hegyeit. Lehoczky Tamás sejtette, hogy nem lesz könnyű, de hitt a földgolyó legváltozatosabb helyein összeszedett, széles körű tapasztalataiban, hitt a messzire túrázók védőszentjében, és legfőképpen hitt abban az 1967-ben gyártott Opel Rekordban, ami hét éve hűségesen szolgálta. Fenti esetben a hit habokat biztosan szelő hajója kisebb léket kapott, ugyanis, khm... épp egyáltalán nem lehetett beindítani.
Tamás tudta – hisz végigjárta a vidéket – hogy visszafelé vagy száz kilométeren át emberi civilizáció nyomát se látni. Amikor autója utolsó erejével ledobta a fennsík szélén, ahol éppen éjszakára megállt, az is látta, hogy előrefelé sincs semmi bő ötven kilométeres távolságban. És akkor már tudta: Mongólia nem az a hely, ahol a turista elindul egy szál mobiltelefonnal a kézben, hitelkártyával a zsebben, gyalog a semminek, hogy találjon egy települést kicsit odébb, ahol majd rábukkan egy kedves autószerelőre, aki eljön a kocsijáért, bevontatja a műhelyébe, és profin megcsinálja. Fenti feltevés elemenként és egészben is abszurd egy olyan helyen, mint ez az ország.
Hogy hogyan került ide? Ha muszáj rámutatni, akkor az iskolaundor, a kalandvágy, a görög recesszió és a nehezen beszerezhető ausztrál munkavállalói vízum vezetett odáig, hogy egy minden porcikájában felkészítetlen, már a hét évvel korábbi megvételekor is alapos rendberakás után kiáltó, 45 éves Opeljével elinduljon Mongóliába.
Lehoczky Tamás egy vékony, halk szavú, rendkívül szerény őrült. De ő megvalósítja mindazt, amit a magunkfajta, a kispolgárság rabságába szorult, nagy pofájú, de annál szerényebb képességű egyedei hajnali hat és negyed hét között csúcsélményként szoktunk álmodni, közvetlenül az után, hogy a) öntudatlanul visszatértünk gyerekkori szerelmünkhöz, b) megcsináltuk Emma Stone-t egy brazíliai vízesés alatt évmilliók alatt csillogóan simára csiszolt kövön. Ő pontosan a mi Koncz Janink, csak fiatalabban, merészebben, sőt, vakmerőbben. És ő is imádja az Opel Rekordokat.
Tamás mellesleg egy 28 éves, angolul és görögül kiválóan, de több más nyelven is jól boldoguló, ránézésre és társalgás közben is átlagosnak tűnő srác, akiről senki meg nem mondaná, hogy nem grafikus egy biciklis újságnál, hanem egy P. Howard regénybe illő, világjáró kalandor.
„Gimnázium után felvettek a gödöllői agrártudományi egyetemre, de egyetlen órát bírtam ki, majd rohantam halasztani. Voltam utána Angliában bárpultos, nyaranta nyolc éven át Görögországban dolgoztam idegenvezetőként, majd öt éven át autókölcsönzősként. De a válságot követően más munka után kellett néznem. Kétszer éltem Új-Zélandon, ott szintén autót kölcsönöztem, mostanában pedig Franciaországban kamionozgattam, illetve buszsofőr voltam a Mont Blanc-nál. Hogy megpróbáljak előre is nézni: egy éve gazdálkodást és menedzsmentet egy főiskolán, távoktatásban.
Ez az Opel hét éve megvan. Ezer euróért vettem, kirohadt padlóval. Pár tízezerért kilakatolták, magam fényeztem, a rendbe rakását követően most egymillió-kétszázezernél tartok - hét év folyamatos használat, számolatlan mennyiségű kilométer után. Sok-e ez? Nem tudom. Más vesz egy új kocsit, az rohamosan veszít az értékéből. Én meg egy ilyen roncsra költöm a pénzt, és a végén lehet, hogy ugyanott tartunk. De én nem logikus megfontolásokból tartom az Opelt, nekem ez az autó sokkal többet jelent. A sok utazás miatt alig van biztos pont az életemben – ami mégis van, az a Rekord, a hálózsákom és az autóhoz egy régi barátnőmtől kapott kabalaállatka. Nemrég megpályáztam egy állást Ausztráliában, és ha azt megkapom, oda is magammal viszem. Utánanéztem, 2000 euróért kiviszi a hajó.
Amúgy meg: imádom vezetni. Pályán behúzódok egy lassabb kamion mögé, ráállok a 85-ös tempóra, és akár három napot kibírok az ülésében alvás nélkül. Megy 135-öt is, de kellemesebb vele a lassabb tempó, olyankor alig fogyaszt. Bízom benne, Görögországban, Franciaországban számtalanszor jártunk együtt, akadtak olyan hetek, amikor egymás után többször is. Ezek után a mongóliai úton is csak attól féltem, hogy valami mozgást korlátozó dolog törik el benne: kerékcsapágy, diffi, ilyesmi. Úgy gondolom, amíg vontatni lehet ezt az autót, addig mindig megjavítható lesz. Úgy spekuláltam, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, és bedöglik a Rekord, legfeljebb beleműtök egy Lada-motort, mert olyan van mindenhol.
A túra ötlete egy franciaországi kamionozás közben jött. Addigra elhatároztam, hogy megpályázok egy ausztrál autókölcsönzői állást, ami jó pár évre eltávolítana Európától. Már beadtam rá a jelentkezésemet, de sem a válasz nem jött még meg, sem a vízumomat nem adták ki – egyébként az ausztrál munkavállalói vízum brutálisan drága és sokat kekeckednek, amikor kikéred. De úgy láttam, van esélyem, s arra gondoltam, ha megkapom, és mennem kell, utána ki tudja, mikor járok megint errefelé.
Vágytam egy búcsúutazásra, ami, ha mégsem kapom meg az állást vagy a vízumot, lendületet ad majd az újabb munkakereséshez. A volán mögött ülve kitaláltam a menetet: Norvégia, Svédország, Finnország, a Baltikum és onnan haza. Aztán megnéztem a benzinárakat, összevetettem a spórolt pénzemmel, és azonnal feladtam az ötletet. Az oroszoknál viszont nagyon olcsó a benzin, ezért egy régi tervemet vettem elő. Meglátogatom végre a Bajkál-tavat, onnan elugrom Tádzsikisztánba, Kirgizisztánba, mert ezeket a helyeket mindig meg akartam nézni. És ha már ott járok, Mongólia csak egy ugrás a Bajkáltól...Összesen 2000 eurót szántam az útra, ebből 1200-at benzinre, a többit kajára, nagyon ritkán olcsó szállást is beterveztem, de tapasztalatból tudom, hogy kiválóan el lehet aludni az Opelben. Ledöntöm az első üléseket, átlóban pedig pompás fekhelyet kapok.
Két hónap ügyintézés következett. Még be kellett szereznem egy csomó vízumot, csak ez 120 ezer forintba került. Nem akartam feleslegesen borzolni a kedélyeket, ezért a barátaimnak, a szüleimnek csak egy héttel az indulás előtt szóltam. Persze mindenki megdöbbent, egy emberként akartak lebeszélni a túráról, a végén ötpercenként felhívtak, hogy öngyilkosságra készülök. Egyvalaki állt csak mellettem, a péceli autósboltos, aki azt mondta – Tomi, elindulsz, aztán lehet, hogy valahol lerohadsz, az is lehet, hogy sehol sem fogsz, ha mégis igen, akkor is jó eséllyel meg lehet javítani az autódat. Vágj neki.
Mindenki az emberektől féltett, én viszont csak az autó miatt aggódtam, de amiatt sem túlságosan. Jó és rossz emberek mindenütt vannak, ezt úgysem tudod kikerülni, maradhatsz akár otthon is, ott is bajod eshet. Egyébként a tapasztalatom az, hogy kelet felé általában javul a helyzet, kevesebb az agresszió, erre mondjuk, Mongólia rácáfolt, de erről később. Ha már, akkor jobban tartottam a medvéktől, farkasoktól. Egyébként jártam például Iránban, oda Isztambulból mentem a helyi busszal. Na, arról tényleg mindenki azt mondta, hogy tele van bűnözőkkel, terroristákkal. Tudod mit? A világ legaranyosabb embereit ismertem meg ott, soha nem voltam még olyan biztonságban másutt.
Egy időben sokat jártam Törökország kurd területein, az iraki határ közelében, helyi vonatokkal, buszokkal. A Van tó mellett emelkedik egy 4200 méter magas, kialudt vulkán, gondoltam, lerepülök onnan a paplanernyőmmel, amit mindenhova magammal viszek, ahová tudom. A török taxis horribilis összegért vitt volna el a buszmegállótól, de megállt egy kurd, intett, üljek be. Mondja, ő kurd, mondom én magyar, erre ő, akkor Budapest, ugye? Ezt egy amerikai, de még angol sem biztos, hogy tudja ám. Úgy csempészett át a krumpli közé rejtve egy ellenőrző ponton, mert le volt zárva minden. Panaszkodott is, hogy őket mindenki terroristának nézi, pedig nem azok. Nem akart pénzt elfogadni, de mivel elvitt a házába, legalább a gyerekeire rátukmáltam egy tábla csokit. Felmásztam a hegyre, jött egy fogatlan öregember, hátán Kalasnyikovval. Mondom, Magyarországról jöttem, mire elmosolyodik – Puskás! Másnap lerepültem, leszálltam a Van tó partján, érkeztek a török rendőrök, akik frászt kaptak, amikor megtudták, honnan jöttem. Hogyhogy nem raboltak el, öltek meg? Úgy, hogy a kurdok jó fejek, mondtam nekik.
Végül 2012. szeptember 3-án indultam el, és még aznap átléptem Ukrajnába, aztán Kijeven át eljutottam Samaráig, majd Ufa, Cseljabinszk, Omszk, Novoszibirszk, Krasznojarszk jött. Nem vittem Oroszország térképet, csak egy okostelefont GPS-szel, no meg anyukám 1965-ös kiadású orosz-magyar szótárát. Azokon az első napokon a kocsi gyönyörűen ment, az utak simák, a benzinkutak kulturáltak voltak, sok helyen még wifit is kaptam.
Az Ural-hegység után megváltozott az autópark. Hatalmas, amerikai kamionok közlekedtek mindenfelé, de sok lett a belpiacos, jobbkormányos japán autó is. Annyira vitt a kalandvágy, hogy szinte meg sem álltam, ha lehetett, az autóban kajáltam úgy, hogy menet közben, az anyósülésre tett gázfőzőn melegítettem a konzerveket.
Nagy feltűnést keltettem az Opellel, sokan fotózták, aztán egynémely csávó kinyögte – rakenroll! – aztán odébbállt. Az első probléma Irkutszknál jött: elvesztettem egy gyertyát. Elmentem venni, de a boltban nem volt a Rekord motorjába való, ráadásul épp ebédidőben érkeztem. Leültettek, megetettek, azalatt egyvalaki elszaladt, hozott egy új szettet. A végén még fizetni se engedett.
Arról, hogy ez az utazás akár veszélyes is lehet, szintén Irkutszkban győződtem meg. Ott láttam egy Kamazt, a platóján egy holland rendszámú, vadonatúj Ford F350-es pickuppal. Írd és mondd, 10 ezer euróért vállalták a fuvarozását az Uralon túlra. 10 ezer kilométer után beállt a motorja, és az egész városban nem tudták megjavítani. Pedig Irkutszk nem porfészek, ez egy hatalmas, európaias város, tele van tényleg profi szervizekkel, alkatrészellátás is van mindenféle kocsihoz. De ez kifogott a helyi szerelőkön. Én meg ültem a leszakadt öreg Opelben, amilyenből arra talán még egy se járt az életben, és volt talán még 1000 euróm. De mi baj lehetne az autómmal? Egyszerű, mint a faék, van benne összesen tán öt biztosíték...
Végig csodás volt az időjárás, napközben egy szál pólóban lehetett lenni, és ami a legjobb – korábban már jött egy hideghullám, ezért az a borzalmas szúnyogáradat is elmaradt, ami errefelé tipikus. Hat és fél nap alatt, szeptember 10-ére értem a Bajkál-tóhoz. Amint megláttam, úgy éreztem, célhoz értem. A kocsival is ezt beszéltem meg: ha odáig elvisz, már büszke leszek rá.
Néhány napot táboroztam, rendbe tettem a cókmókomat, mostam végre, lassultam egyet. Végighajtottam a tó partján, megfogott a hely szépsége. Ráadásul végre nem konzervet ettem, hanem óriásikat lakmároztam; az oroszok mindenütt grilleznek a parkolókban, már előre nyársra fűzik a húsokat, aztán az ember csak rámutat, melyiket kéri, és már sütik is. 3-4 euróból degeszre zabálod magad.
Ulan-Ude már Mongólia irányában van, arrafelé hagytam el a tavat. Egy lényegében eseménytelen bő ötszáz kilométer után, a mongol határ átlépése után beértem a mongol fővárosba, Ulán Bátorba. Egy másik hiba is felütötte a fejét: a generátorom itt már kezdett furcsa hangokat kiadni magából, a töltésem is bizonytalankodott, állandóan néztem a szivargyújtóba beszúrt töltésjelzőt.
Ulán Bátornak – lehet, hogy csak számomra – de rossz volt a kisugárzása. Nem éreztem magam otthonosan, egyfolytában akadt valami kellemetlenség. Séta közben nagyobb mongol társaságok be-beszólogattak, félig-meddig véletlenül meglöktek az utcán, nagyon idegennek éreztem magam. Aztán, amikor egy turistaszállón éjszakára megálltam, a fogadós frászt kapott attól, hogy őrizetlenül hagytam a kocsit az utcán. Pedig amúgy minden parkoló tele volt Hummerekkel, Landcruiserekkel, de nekem az idegen rendszámos, értéktelen, öreg autót be kellett hoznom. Azt is javasolták, hogy este ki ne menjek az utcára, mert bajom lehet. És tényleg, az egy francia srácot, aki ott lakott a szállón, meg is verték egy éjjel.
De mindenképpen meg kellett állnom, ez volt az egyik úti célom. Jól is jött a szünet, mert ezalatt csatlakozott hozzám egy német stoppos pár, akik éppen Délkelet-Ázsiából tartottak hazafelé. Megbeszéltük, hogy Mongólia túlsó végéig osztozunk a költségeken, ott elválunk. Úgy gondoltam, jól felvérteztem magamat az országra, hiszen Magyarországon már jó előre beszereztem egy pontos Mongólia térképet, amin kristálytisztán látszott az a néhány út, ami egyáltalán létezik.
Erre Ottó, a világjáró roburos barátom megjegyezte még itthon, hogy Mongóliát felejtsem el, ne menjek oda, mert darabokra esik az Opelem. Én viszont csak mutogattam neki azokat a széles, szép, nagy utakat a térképen. Ő viszont, aki járt már arra, megjegyezte, hogy semmiféle út nem lesz, örüljek, ha a villanypóznákat tudom követni, mert azokból sincs sok. Csak hallgattam, s arra gondoltam: tájfutottam öt évet, én sehol nem veszek el a világban. Aztán igaza lett, mert Mongólia elképesztő egy hely.
Délnek indultunk, Ahorin felé, mert arra van a legősibb buddhista kolostor az országban, gondoltuk, van még időnk, megnézzük. Tűrhetőek voltak az utak, egy nap alatt oda is értünk. Csakhogy az időjárás innentől keresztülhúzta a terveinket: az esőzések miatt nem indulhattunk a Góbi sivatagon át nyugatnak. Vissza akartunk térni az északi útra, de táblák, mindenféle egyéb, értelmezhető útjelzés hiányában valamelyik más úton indultunk el, és mivel Mongólia rendkívül ritkán lakott, ezért ezt sokáig észre se vettük. Eléggé eltévedtünk, bár az irányunk nagyjából jó volt.
