Por és homok hajtotta gépek

Tragikomikus autózás Marokkóban

2014.05.02. 06:52
Utoljára Kubában láttam ekkora roncstengert mozgásban az utakon. A vezetési stílus is hasonló, ami az agresszív káoszcsinálás és az önfeledt krúzolás fura keveréke.

Szinte vadonatúj Mercedes-kisbusz várt bennünket a Menara reptéren. Nagy volt a lábtér, tűrhetőre temperálták az utasteret. Jó utunk lesz a szállóig, gondoltam, majd sofőrünk hetvenes tempóban elcikázott a vonalkódos kiengedőkapuig, ahol egy milliméterrel elvétve a hasonló sebességgel a sorompóra vetődő, más kisbuszokat, olyat fékezett, hogy elgörbítettem a kapaszkodót. Hűha. A húszperces úton harmincszor próbált a kétsávos úton saját, középső sávot létesíteni a zúgó autók között, a duda és a fénykürt intenzív használatával. Kábé ugyanennyi helyzetben nem adta meg az elsőbbséget, s a vicc, hogy különféle daciás és egyéb ekék minket is le akartak lökni közben. Ebben fogunk mi vezetni?

Csupán egy napot töltöttünk Marokkóban, de azt végigautóztuk. Jártunk Marrákes csúcsforgalmában, a tükörsima aszfaltot bombatölcsérszerű kráterekből kirajzolt felületű szakaszokkal váltó, szegény vidéken. Felhajtottunk az Atlasz csodás szerpentinjein, amelyek festőiségben az Alpokkal, útminőségben a Hold sötét oldalával vetekednek. Teát ittunk egy berber házban, pontosabban annak a tetején, majd a száz kilométeres körzetben autómentes övezetnek nyilvánítható, évezredekkel ezelőttről itt ragadt tájról óvatosan visszadiffundáltunk az arab civilizációba. A száguldás élményéért térden állva könyörgő Porschéinkkel megpróbáltuk felvenni a helyi forgalom lassú, mégis agresszív ritmusát. A németek két autót tettek fejre, az angolok majdnem leestek a hegyről. Mi magyarok viszont csak próbáltuk visszaragasztani a leszakadt pofánkat, mert Marokkóban autózni nagyon nem evilági élmény...