2014.07.27. 06:47
Az ötvenes évek elején hazánkban leginkább a háború előtti időkből megmaradt, illetve barkácsolt szappanosládák pedálját taposhatták a kissrácok. Egy tatai nagypapa előbb pedálos kisautót készített, ezt később villany-, majd benzinmotoros változatok követték. Az utolsóként készült és egyetlen fennmaradt Petrovics kabrióról szól cikkünk.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2010/1-es számban jelent meg.

Petrovics Lőrinc 1900-ban Bajnán született a család tizennyolcadik gyermekeként. Az első világháború végén a szülői háztól elszakadva cséplőgépek bérbeadásával indította első vállalkozását, később vegyeskereskedést nyitott. Mivel fiatalkorától érdeklődött a műszaki dolgok iránt, 1919-ben autót vásárolt. Egy idő után temetkezési vállalkozásba kezdett. Bajnai cégét 1933-ban testvére vette át, ő pedig Tatára költözött. Itt alapította meg a később tradicionális családi vállalkozássá fejlődött Petrovics Temetkezési Vállalatot. Petrovics Lőrinc jó műszaki – főként gyakorlati – érzékkel rendelkezett. Koporsókészítő műhelyét maga gépesítette, saját öntőműhelye is volt, szinte mindent maga állított elő.

Különös érdeklődést mutatott az autók iránt, ezért temetéseknél a kegyeleti szállításokat díszhintó mellett autóval is végezték. Az évtizedek során jó néhány típus szolgált a családnál, többek között Citroën, Ford T, Opel Kapitän. Vejével, idősebb Dobos Jánossal működtette a céget az 1952-es államosításig, és még azután is itt dolgozott tovább, 1959-ig. Tíz évvel később betegség következtében hunyt el. A rendszerváltás után unokája, az éppen 1952-ben született ifjabb Dobos János élesztette újjá a vállalatot, és viszi tovább napjainkban is fiai segítségével.

Az első, még pedálos gyermekautót az ötvenes évek elején készítette Petrovics Lőrinc. 1954-ben fejezte be, ezt követően két darab elektromos meghajtású, akkumulátoros kiskocsit alkotott. Az előbbit hamarosan eladta, míg az utóbbi az 1956-os forradalom idején egy Tatán rendezett kiállításról eltűnt. Sajnos a két, szép formájú villanyautó sorsa ismeretlen.

Mivel Petrovics Lőrinc úgy gondolta, hogy az nem igazi kocsi, amelyik nem pufog, hamarosan benzinmotoros gyermekautó építésébe kezdett. Motorként az akkor már népszerű Berva-egyhengerest választotta, kényszerhűtéssel kiegészítve. Az ötven köbcentis szerkezetet a két részből álló, acélcsőből készült alváz hátuljába építette be. A sebességváltó-kihajtástól lánc továbbította a nyomatékot a differenciálműhöz, csúszófogaskerekes hátramenet-kapcsoló közbeiktatásával.

A fogasléces kormánygépet mozgató volán alatt elhelyezett váltókarral, bovdenek segítségével lehetett kapcsolni a VT50-es blokk két előremeneti fokozatát, míg a hátramenethez külön kapcsolókar szolgált. Természetesen a kuplungot, a gázt és a négy dobféket – mint egy igazi autón – pedálok működtették, szintén huzalokkal. Az első, független kerékfelfüggesztés tekercsrugókra, a hátsó pedig feltehetően Berva-teleszkópokra támaszkodott. Az akkoriban divatos fehér mandzsettás ballongumival, dísztárcsával ellátott, 300 mm átmérőjű kerekeket két szétbontott külföldi roller bánta.

Az igen komfortos kis jármű elektromos felszereltsége is bőséges volt. Az elejében elhelyezett 6 voltos akkumulátorról működött a Framo-önindító, az első–hátsó világítás, a villogó irányjelzők, a stoplámpák, valamint a Kossuth hullámhosszára hangolt autórádió is.

Veterános cikkek

Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.

A 230 cm hosszú, 80 cm széles és mintegy 90 cm magas kocsi szép vonalú karosszériája favázra erősített horganyzott lemezből készült, természetesen nyitható ajtókkal, első csomagtér-, illetve hátsó motorháztetővel. A 60 cm széles ülésen két gyermek kényelmesen elfért. A plexi szélvédők közé tető is készült, de ezt nem használták.

Az üzemanyagot a karosszéria jobb hátsó része alá beépített, Dongóról származó benzintankba kellett tölteni. Petrovics nagypapa a motor beállításával maximálisan 20 km/h-s száguldást engedélyezett unokájának. A sebességet az igényesen felszerelt műszerfalon elhelyezett, a bal első kerékről meghajtott kilométerórán lehetett ellenőrizni. A benzinmotoros kisautó első, almazöldre fényezett változata, a Petrovics 1958-ban készült el. Erről az Autó–Motor 1958. október 15-i és az Érdekes Újság november 22-i száma, valamint a filmhíradó is beszámolt, hasonló munkára ösztönözve ezzel az ügyes kezű szülőket.

Megemlítem, hogy gyermekkori élményeim közé tartozik, hogy ezt a kisautót megcsodálhattam az 1958-as Budapesti Ipari Vásáron, és persze csak álom volt számomra, hogy nekem is legyen egy ilyen. Az akkor hatéves Dobos Jánoska főként a tatai Öreg-tó parti sétányain feszített büszkén járgányában és kocsikáztatta környékbeli barátait.

A nagypapa – haladva a változó karosszériadivattal – 1960-ban némileg átalakította az autó külsejét. Új hűtőrácsot, szolid fecskefarkat és piros–vajszínű fényezést kapott a megújuló kocsi. Körülbelül 1963-ig használta a kamaszodó Jánoska, aki ekkor talán már igazi autóra vágyott. A ma 57 éves Dobos János vállalkozó – egyébként szenvedélyes kerékpárgyűjtő – elhatározta, hogy kiállítási célból restaurálja az ütött–kopott, szétszedett, de alapvetően hiánytalan „Petrovics kabriót”, és ehhez szívesen fogadna szakértő segítséget.

A szerző köszönetet mond Dobos Jánosnak a cikk megírásához nyújtott segítségért.

(Dobos János emailcíme: info@libitina.hu.)