A harmonikakirály autói

Hetvennégy évvel ezelőtt, 1940 nyarán állították ki a jogosítványát. Akkoriban megnyert egy országos zenei versenyt, a kapott díjhoz hozzáspórolt, és megvette Muráti Lili alig használt Adler Luxus Cabriolet-jét 2600 pengőért. Autóbolond volt mindig, a zene mellett csak a gépkocsi érdekelte.

A sajátos vonzalom eredete kideríthetetlen. A családban nem volt autó, nem is lehetett, mert ugyan édesapja üzemvezetőként dolgozott a Ganzban, de abból a fizetésből sem telt ekkora luxusra. Az oldalági rokonságban már jobb volt az autóhelyzet – báró Jankovichék –, ott a húszas években is akadt egy Mercedes.

Ötéves korában karácsonyra kapott egy hegedűt, s évekig tanult az Operaház elsőhegedűsénél. Az ő javaslatára tért át billentyűs hangszerre, s maga hangolta a használtan vett ősöreg, fatőkés pianínót. Tizenhárom éves koráig zongorázott, majd 1933-ban, amikor Louis Bobula (Bobula Lajos) visszatelepült Magyarországra, harmonikázni tanult nála.

„1942-ben a nép szavazása alapján a tangóharmonika királyává választották” – áll a nappali szobája falán bekeretezve függő oklevélen, ami már a páratlan karrier kezdetére utal. 1940-ben megnyerte az első országos hivatásos tangóharmonika-versenyt, s mivel a Zeneakadémián nem volt harmonika-tanszak, 1939-ben orgona–gordon szakra vették fel. Ide illő részlet, Kodály Zoltán később azt nyilatkozta a Pester Lloydnak, csak akkor ismeri el a harmonikát koncerthangszerként, ha Tabányi zenél rajta.

Élőben játszottak vasárnaponként, rendszeresek voltak a fellépések. Amikor Galyatetőn megnyílt a Nagyszálló, az ő zenekara muzsikált esténként, s napközben illusztris társaság tagjaként Teleki Pál, Horthy István, Zogu albán király társaságában síelt le Galyáról Pásztóra.

– A Gamma sportrepülő-klubjában ismerkedtem a repüléssel, ott kerültem jó viszonyba Horthy Istvánnal is. Először az ócsai reptéren vezettem autót, 170-es Mercedesen és 1500-as Fiaton gyakoroltam.

A katonai felmentést is a tangóharmonikának köszönhette, sok hírességet, köztük Karády Katalint kísérte, szvinget játszott és persze autózott, amíg csak lehetett. De a háború elvitte az Adlert. Hiába falazták be a Hutyra Ferenc utcai garázsban, amikor az ostrom után elment érte, kiderült, már megelőzték. Így életében először motorkerékpárra ült, mert menni, játszani kellett. Először egy szóló DKW, aztán egy 500-as JAP-motorral hajtott oldalkocsis gép lett a szállítóeszköz.

Noha a háború után nagyon nehéz volt autóhoz jutni, volt idő, amikor három kocsija is volt, sport-Adler, Adler Trumpf limuzin és Fiat Balilla. 1946-ban közel egy éven át Svájcban játszott, az egyik Adlert onnan hozta magával. Szluka Sándor és Cserkuti László, a híres versenyző is sofőrködött neki. Utóbbi csak egy volt a sok versenyző ismerős közül, Gál Ferenc, Szabó Kuksi, Nándori László és Zamecsnik Tivadar is a baráti körhöz tartozott.

Egy időben saját versenyvezetői igazolványa volt, a Dózsában igazolva, s szert tett egy Alfa Romeo 6C-re. Buza Jánosnak adta kölcsön, hogy versenyezzen vele (elfelejtette visszaadni), Zamecsnik készítette elő a futamokra. Az Alfát is a zenének köszönhette, természetesen. Akkoriban az Emkében játszott, oda járt mulatni egy olasz család, akiknek több kocsijuk is volt. Nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az Alfának, szinte fillérekért adták el Tabányinak, mert a zene volt a mindenük.

Az Adlerek után Lancia Aprilia következett, amely nem volt éppen fényes állapotban, egy debreceni fellépésről hazafelé jövet például kiesett az egyik hátsó ajtó, és a hátsó ülésen utazó Vadas Zsuzsa énekesnő és Orosz János zongorista felváltva tartotta. Szerelem, majd házasság lett a dologból.

– Az ötvenes években engedéllyel lehetett használt autóhoz jutni. Minden minisztériumnak volt kontingense, de én nem estem bele. Svéd Sándor, a híres operaénekes kért kocsikiutalást, meg is kapta, ám időközben az USA-ban ajánlottak neki szerződést. „Adják át Tabányi barátomnak” – üzente, amikor visszaküldte kiutalását.

Végül külön engedéllyel megvehettem az angol konzul Standard Vanguard kocsiját. Féléves autó volt, valódi bőr kárpitozással, jobb oldali kormánnyal. Rajta maradt a diplomáciai CD-s rendszám, úgy jártam vele. Amikor Miskolcon koncerteztünk, egy rendőrnek feltűnt, leállított. Mondom neki, hogy a Minisztertanács engedélyével vettem a kocsit. „Jó, majd leellenőrizzük, le kell állítani” – válaszolta. Bevitette velem az autót a főkapitányságra, és ott tartották. Gyorsan telefonáltam egy budapesti főrendőr ismerősömnek, aki leszólt. Elnézést kértek, és visszaadták a Standardet.

1955 végén letiltották Magyarországon, nem szerepelhetett a rádióban, bevonták a lemezeit. Az indok: „kozmopolita zenét játszik.” Egy évig tartott a tiltás, addig kiment Prágába, s a Vencel téren lévő Alfa koncertkávéházban lépett fel. 1956 nyarán a Karlovy Vary-i filmfesztivál külföldi filmes sztárjai – Yves Montand, Jean Marais, Jean Cocteau – ellátogattak Prágába, s amikor meghallották Tabányi játékát, azonnal magukkal vitték Karlovy Varyba.

A másfél éves szilenciumtól eltekintve Tabányi Mihály együttese volt szinte az egyetlen zenekar, amely állandóan országos turnéra járt. Mellette nyolc éven át minden hónapban egyszer–kétszer élőben játszottak a rádióban vasárnap délben. A hazai népszerűség nyomán egyre több külföldi felkérést kaptak, az eredetileg tervezett három hónap helyett másfél évig vendégeskedtek például a Szovjetunióban. Egyhavi keresetéből tudott új Volgát venni, nem is mulasztotta el, de mivel a vendéglátók állandóan marasztalták, a hazaküldött autó bő egy évig állt a Józsefvárosi pályaudvaron zsírozva, ládázva. Állítólag az volt az első Volga Magyarországon.

Jó barátságba került Aram Hacsaturjánnal, David Ojsztrahhal. Hacsaturján azt mondta, maradjon a Szovjetunióban, és Sztálin-díjas lehet. Nem élt a lehetőséggel, inkább hazajött, ahogyan 1946-ban Svájcból, majd később az NSZK-ból is mindig, ahogy a szerződése lejárt.

– Amikor 1960-ban kimentem Nyugat-Berlinbe, itthon egy Opel Kapitän kocsim volt, de nem vittem magammal. Kint azonnal vettem egy VW Bogarat használtan. A Trojka nevű előkelő lokálban játszottam, ahová minden hónapban új műsor jött Párizsból, s egy üveg pezsgő 280–360 márkába került. Nagyjából ennyiből vettem a Bogarat, az 1957-es Standardot madzagfékkel. Emlékszem, egyszer jött egy nagy havazás, és minden kocsi elakadt, csak én tudtam menni a Bogárral. Az mindent kibírt.

A VW-t hazahozta, és a mai napig létezik, veterántalálkozókon rendszeresen megjelenik, tulajdonosánál megvan az eredeti szürke forgalmi, benne Tabányi Mihály nevével. Miközben a Bogárral járt, megrendelt egy Mercedes 190 SL-t, de mivel arra várni kellett, vett egy új 220-ast is. Jól mentek a dolgok, így ez sem volt elég, vásárolt egy Ford 20M-et, sőt pár hétig lehetett egy 1953-as Adenauer Mercedese is. A már kissé lerobbant autótól állapota miatt vált meg. A 220-ast később eladta Borsos László zongoristának, ő 1965-ben hazahozta, tőle idősebb Tóth János vette meg, és versenyzett vele.

A Mercedes 190 SL 20 ezer márkába került az extrákkal – mert volt hozzá keménytető, Becker rádió (1500 márka) és motoros Hirschmann antenna. Lehetett halogén fényszórót rendelni, s tükröket is. Volt egy másik ilyen kocsi akkoriban Magyarországon, de nem magyar rendszámmal. Tabányi Mihály számára a 190-es hétvégi autó lett, hiszen mellette mindig volt egy vagy kettő. Ezt a kocsit sokáig első számú kedvencként tartotta, a legjobb olajat tette motorjába, s mert ilyet itthon nem lehetett kapni, felesége, akkoriban az Astoria Szálló vezetője, külföldről hozatott hozzá kenőanyagot a törzsvendégeivel. A 190-es a mai napig a család tulajdonában van, noha tett egy kitérőt. A nyolcvanas évek elején Varga Jenő megvásárolta a gyűjteményébe, de az időközben ugyancsak veteránrajongóvá lett ifjabb Tabányi, Sándor visszavette. 72 ezer kilométert mutatott az óra eladáskor, 76 ezerrel került vissza 1991-ben.

– Mindig szerettem volna egy Rolls–Royce-ot, de nem vehettem. 1960-ban Nyugat-Berlinben állandó vendégünk volt a jómódú Horst Pratt, aki mindenkit ismert. Nagyon szeretett minket, sok helyre meghívott bennünket. Egyszer azt mondta: „A szabadnapodon elmegyünk Duisburgba egy barátomhoz.” Kiderült, az illető egy ruhagyár tulajdonosa. Vacsora után kicsit játszottunk, majd a házigazdával kimentem sétálni a kertbe. Kérdezte, mit hajtok. Mondtam, most vettem egy 190 SL-t. Azt mondta erre: „Add el gyorsan.” Nem értettem. Valamivel később odaértünk egy nagy épülethez, megnyomott egy gombot, négy ajtó felnyílt, kigyúlt a villany, odabent autók sora: Pullman Mercedes, 300 SL, Jaguar XK 150, RR Silver Cloud. Azt mondta, „Most jön az új Rolls–Royce-om, a 190 SL áráért odaadom neked a Cloudot, 50 ezer kilométer van benne.” Lehűtöttem, ha én azzal a kocsival hazamegyek, egyenesen kinyitnak nekem egy ajtót, és hajthatok is be.

A Mercedes 190 SL bekerült a magyar filmtörténelembe. Jugoszláviában, Dalmáciában forgatták Makk Károly Isten és ember előtt című filmjét, abban egy görög milliomos fiának a kocsija volt. Tabányi Mihály nem adta ki kezéből a volánt, átmaszkírozva ő vezetett. Nem volt veszélytelen a feladat, egy másik autóval kellett versenyeznie a tengerparti úton, néha százhatvannal hajtva. Sem addig, sem azóta nem ment olyan gyorsan. A másik szerep Böszörményi Géza Autó című filmjében adódott, az érdi emelkedőn a forgatókönyv szerint lehagyta egy megbütykölt Renault Gordini, és a vezető nő boldogan vágta Tabányi Mihály fejéhez: „Lemaradtál, Rockefeller!”

1965-ben Trabantot vásárolt. Nyugat-Németországból hazatérve csak a Mercedes 190 SL-je volt, abban pedig kettőnél többen nem fértek el. Felkereste hát ismerősét a Belkereskedelmi Minisztériumban, aki megkérdezte, milyen autó kellene. Ha lehet, kombi, mert abban elfér a harmonika meg a fellépés más kellékei. Trabant jó lesz? – kérdezte a miniszterhelyettes, és már telefonált is Csepelre, készítsenek elő egy Trabant kombit Tabányi művész úr részére. Két óra múlva a műanyag karosszériában ült. Színválasztás persze nem volt, de a hátsó ajtót fel lehetett nyitni, és elfért benne a hangszer.

A Trabant után következett egy új Bogár, majd egy állólámpás Mercedes, 200-as dízel. 1978-ban jött a Mercedes W116-os 350 SEL, ezüstszínben. Aligha volt még egy olyan autó Magyarországon magánkézben. Könnyedén ment 200-at, de ezt csak a fia, Sándor tudta, aki néha elcsórta a kocsit, beültette a haverokat, és irány az M7-es.

1980-ban vette az Oldsmobile Delta Royale 88-ast, amelyről mindenki azt hitte, hogy Rolls, mert nagy R betűt viselt a maszkján. Amikor három hónapos koncertkörúton volt az USA-ban, a Royale-lal utazott a legtöbbet. Külön rendelésre mechanikus váltóval készült a Pontiac Firebirdje, mert ahhoz volt szokva, „a stiftes váltót szeretem.”

– A 3000-es BMW-met egy rendőrtiszt barátom hajtotta csapágyasra. Mentünk a Balatonra az autópályán, élvezte a sebességet. „Jaj, de jól megy!” – mondta, és nyomta neki a padlógázt. Nem akartam megsérteni, mert tudtam, neki mindig rossz kocsijai voltak.

Tizennyolc évig használta az állólámpás dízel Mercedest, és csak akkor vált meg tőle, amikor fiától kapott egy új 200-as 124-est. Álláspontja szerint problémamentes gépkocsit kell használni. Már nem érdekli a vezetés, ha koncertre utazik, többnyire a fia vezet. A garázsában a klímás, automata Mercedes 190-es mellett egy Rolls–Royce Silver Shadow is áll. És bár a vezetés nem hozza lázba, az autók még nagyon. Nemrég egy golfpálya-megnyitás kapcsán Svájcban járt, és amikor meglátta az új Aston Martint, beleszeretett.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2010/8-as számban jelent meg.