A tullni börzét ki ne hagyd!

Oldtimermesse Tulln, 2015

2015.05.12. 06:19

A fél Puchomat innen építettem fel. Sosem látott kincseket újítottam anno a BSA-motoromhoz. Barátaim csak prospektusokban látott, zsíros extrákkal a csomagtartóban tértek rendszeresen haza, amiből itthon szépen profitáltak. Mindez Bécstől alig negyven kilométerre, egy lassan hömpölygő, hatalmas börzén történt, ahol minden van. És lesz is, most a hétvégén.

Az olvasók mindig panaszkodnak, hogy előre szóljak, ha rendezvény van, ne utólag, mert akkor már nem tudnak rá elmenni. Oké, akkor most előre mondom, bár netje mindenkinek van - a tullni börze most lesz, hétvégén...

Mert szép-szép Magyarországon börzére járni, de egy idő után az ember rájön: miután átgázolt a Pannónia-csoportfogaskerék-tengeren, meghempergett a rozsdás Jawa-oldaldekni-mocsárban, átverekedte magát az újragyártott Csepel-kipufogódobokon, megkapaszkodott egy kis pihegésre a szépen kiglancolt gömbölyű Trabik és nyalka Zsigulik oldalában, ráalkudott tizenhat korrodált Verhovinára és ismerősként üdvözölte az imolai börzékről három éve ingyen elhozott, itt meg papír nélkül, 150 ezer forintért árult, és azóta Komar-alkatrészekkel indíthatóvá tett, hatvanas évekbeli, porrá rohadt olasz kismotorokat... szóval akkor rájön – itthon néha szorít a cipő, ha nem Orwocolorban, hanem Kodachrome-ban szeretne veteránozni valaki.

Persze, a saját nosztalgiánkhoz sok minden megvan, s valóban erőn felül jók, sőt, folyamatosan egyre jobbak a magyar börzék, aztán meg Pannóniát baromi nehéz építeni például Kanadában, itthonról viszont sima ügy. De aki már járt valami nevesebb külföldi börzén, pontosan tudja: egy olyasféle veterángyár elsőre úgy vágja mellbe a gyanútlan kirándulót, hogy köpni-nyelni nem tud. Mert sajnos a mi börzéinken nagyon is látszik: abban a korszakban, amiben a ma veterán járművei születtek, Magyarországon monokultúrás volt a gépkínálat, miközben Nyugaton, azon az akkor még őrjöngve vágyott Nyugaton viszont már nyakig lubickoltak az emberek a jóban.

Nem kell okvetlenül Európa legnagyobb börzéire gondolni, Imolára, Essenre, Beaulieu-ra, mert azok kivétel nélkül ezer kilométernél messzebb vannak, egyik sem egy kiruccanás, hanem inkább rövid nyaralás. Egy mégoly közeli Münchennel is (amely egyébként nem is túl nagy, mellesleg drága) minimum egy, de inkább két ott alvós éjszakára lesz szükség, sok-sok benzin el is fogy közben, ha pedig valami olyat veszünk, amit azonnal nem tudunk elhozni, szinte kizárt, hogy pár nap múlva csak úgy, visszaugorjunk érte. Tullnba viszont lehet.

Micsoda baromi mázli, hogy Bécs ennyire Ausztria Magyarországhoz közel eső részén fekszik. Merthogy nyilvánvalóan a bécsi közelség miatt volt értelme megtartani Tullban (ami szinte Bécs külvárosa) azt az első Oldtimermessét 1988-ban, akkor, amikor a veteránosok még igen fura szerzetnek minősültek, nem egy fergeteges, már szinte néphobbinak mondható szórakozásforma művelőinek. Mert Tullnba egy hajnali keléssel kiruccan az ember, shoppingol egy jót – most 16-án és 17-én lesz a börze – aztán már otthon vacsorázik, fektet gyereket, fallabdázik a haverjával este.

Amikor huszonhét évvel ezelőtt azt az első börzét megrendezték, összesen 40 kereskedő, két autó és egy szem motor állt a placcokon, de az ötlet helyességét mutatta, hogy a következő évben már 20 jármű és sokszorta több alkatrészes vonult fel. A többi már történelem: 2014-ben 750-en igényeltek kiállítói standot, ezen felül 90 klub és 5 múzeum tette jelenlétét, míg látogatóból 30 ezer volt.

Aha, most értettem meg valamit. Hogy miért is érzem mindig olyan emberi léptékűnek Tullnt, és miért tűnt (ugyan nem kevésbé emberi hangulatúnak) oly nyomasztóan töménynek Essen. Ott ugyanis 190 ezer látogató van, és ha ezt akár meg is felezem, mert Essen négynapos, nem kettő, mint Tulln, akkor is bő háromszoros ott a látogatótömeg. Tulln hangulata emiatt pont olyan, mint a magyar börzéké, laza, mászkálós, dumálós, itt egy kávé, ott egy wurst, hopp, találtam végre egy balos hattyúnyakat a kocsimhoz típusú. Csak ezerszer annyiféle dolog van, mint itthon.

Például az összes utángyártó: ülésszövet-anyagok, gumiszigetelések, tükör-lámpabura-kapcsolóárusok, Bosch-szakstand, restaurálási segédletárusok lépten-nyomon, bemutatókkal, oktatással, akkora klubstandok, amilyet itthon már márkatalálkozónak szokás hívni. Angol motoralkatrész-, német motoralkatrész-, olasz motoralkatrész-árus, vespás stand, Puch-cuccok, és még csak a kétkerekűekről szóltam. Aztán az opelesek, a steyresek, a fiatosok, a mercisek – itt tényleg térdig gázolsz a jó cuccban, igaz, az árakat is megkérik. Persze, nem is annyira, Tulln ugyanis jóval olcsóbb, mint München, mint Imola, de sokszor az e-baynél is, ráadásul, ha van egy kis mázlid, egyszerre mindent be tudsz szerezni.

Elég az ömlengésből, szeretem Tullnt, na. 1999 óta én is oda járok, tudom, miről beszélek. A belépőjegy (ha írok róla, én újságíró-igazolvánnyal szoktam bemenni, bibi) 13 euró felnőttnek, 4 euró a 6-15 éves gyerekeknek, s van egy úgynevezett Insiderkarte is, amellyel szombaton, hajnali 5.30-tól, mindenkit megelőzve behatolhatunk a keleti kapunál, s az összes későn ébredőt megelőzve lerabolhatjuk a ropogósan friss kínálatot. Nekem például így lett óriási mázlival ős-Puch motorházfedelem vagy tíz évvel ezelőtt. De volt az tizenkettő is.

Eladni is lehet, bár a standok árai inkább nyugatiasak, tükrözve azt az indexes cikkben is elemzett tényt, hogy aki dúsgazdag Magyarországon, az csak a csórók közé tartozna Ausztriában. Autót árulni a szabadpiacon 130 euróért lehet (két napon át, de csak 1985. december 31. előtt gyártottat), a nyitott területen 50 euróért, az 1-es, 2-es, 8-as pavilonokban pedig 100 euróért bérelhető 5×3 méteres, bolhapiacozós stand. Van még a 18 eurós kiállítói jegy, amivel nem zavarják ki az embert az este 6-os zárásnál és beengedik már a reggel 9-es nyitás előtt. Aztán meg a kiemelt kiállítói csarnokokban is lehet helyet venni négyzetméterenként 23 euróért.

Az Oldtimermesse Tulln azonban nemcsak börze és jármű-szabadpiac, hanem egyfajta kiadós múzeumi séta is. Mint ilyen, mindig akad jó néhány, koncepcióra felfűzött nagy kiállítás is, ilyenből idén összesen hét lesz.

Ha sejtéseim nem csalnak, a legszínesebb ezek közül a Kustom-Kulture (ez a Custom Culture kissé korabeli amerikai szlengesített változata) lesz, ahol az ötvenes évektől elindulva számtalan járművön, technikai eszközön, s nyilván divatosan öltözött mindenkiken keresztül mutatják be az USA évtizedekkel a mait megelőző autóspeckózó-korszakát.

Egy másik biztosan masszív szakaszt a kultusz-traktorok adnak ki, annak sztárjai között már biztos, hogy lesz Lanz Bulldog, Porsche Master és Steyr T80-as is – utóbbi állítólag valami extra legenda, de hogy miért, az nekem már nagyon bel-osztrák infó, mindenesetre biztosan megnézem ott helyben.

Na meg az évfordulós kiállítások: a Lancia Beta Montecarlo 40, a Matra Djet 50, a Puch MC 50 szintén 50, a Citroën DS 60 éves. Ezen túlmenően (erre vagyok nagyon kíváncsi, mit sikerül ide elhozni) egy blokkban felvonultatnak egy csomó monoposto (azaz együléses) Formula-versenyautót 1959-től kezdve. Hoppá, készülhetek tartalék elemmel.

De a listát már egy hete írom.

– Pontonhoz hátsó ütközőre középső krómpánt,
– Ponton alapméretű, használt, négygyűrűs dugattyú (bár ilyet nem hiszem, hogy találok),
– Steyr-Puch ülésbe spéci kampós gumicsíkok (ez adja a rugózást az ülésnek),
– Puch hátsó fékdobok (amiknek még jók a ricnijei belül),
– Puch egydobos kipufogórendszer (bár félek, drága lesz egyben, inkább itthon gyártatom),
– ha találnék jó állapotú, bontott 500-as Puch hengereket, dugattyúkat, istenem, az csodás lenne,
– Puch kábelkorbácsot (ha ki bírom fizetni),
– Puch hosszú tetőt rögzítő két alumínium hurok és a bőrszíj,
– NSU OSL 251-hez lámpafejbe épített, bovdenes fényváltó kapcsoló,
– NSU OSL 251-hez működő sebmérőkihajtás...

Majd meglátom, mire telik ötven euróból. Oké, csak vicceltem, majd kicsit feljebb szívom magam. Találkozunk ott, úgyis kell a kilométer a Vasfogba.