Rulettkerék 2: az első autónézős nap

GTI, GSi, turbo, 16V, ezek voltak az első keresőszavak. Sok érdekes autót meg se hirdetnek a jól kereshető hahun, ezért a monopolhelyzetében elkényelmesedett jófogást is végigfésültük naponta többször. Persze nem hagytuk ki a vts, xsi, rsi, gt, hgt, coupe, valamint kupé szavakat sem, meg néhány másképp fel nem jövő típust, például Celicát, Calibrát, Civicet, CRX-et egyesével kerestünk. Pista veszélyes sebességgel dobta át a találatokat, míg én felparamétereztem a hahut.

Mindent megnéztem 120 lóerő fölött, később lejjebb mentem, 110-ig. A túlsúlyos hintókat kép alapján átugrottam, de még így is sok volt a Mondeo, Omega, Laguna. Eltart pár percig, míg végiggörget az ember bő hétszáz hirdetést, de másképp nem megy. Még így is hátrányban voltunk a nepperekkel szemben, akik azonnal sms-t kapnak, amint valaki feltölt egy bejelölt típust. Annyi mindent néztünk, hogy ilyesmivel nem is próbálkoztunk, inkább a megérzéseinkre hagyatkoztunk. A remegő kézzel, mobillal készített homálypacnikból próbáltuk kitalálni, hogy a szomszéd tehenét vagy jövőbeli nürburgringi hősünket ábrázolja-e a kép, a sokszor kisbetűs, helyesírási szabályokat nagyvonalúan kezelő leírásokból igyekeztünk következtetni a hirdetőre.

Rémes, milyen hirdetések jelennek meg időnként, ilyenkor nem csodálkozik az ember, hogy a nepperek hogy élnek meg. Finnyásak nem lehettünk, kettőötvenért semmiképp, a szó szerint csirkekeltetőnek hirdetett, mozgásképtelen romokat is felhívtam, és türelmesen kikérdeztem a tulajokat. Két óra ment rá az első tucat hirdetés végigtelefonálására, de nem szabad sajnálni az időt, másképp nem megy.

Véletleneken múlik az egész élet, a használtautó-vásárlás még inkább. Van, aki nem veszi fel a telefont, és nem hív vissza, valaki nem ér rá, mások csak két hét múlva tudják megmutatni az autót. Nekünk ennyi időnk nem volt, pár napot tudtunk szánni a vásárlásra, ami eleve kizárt néhány ígéretes találatot. Ha valaki a tanácsomat kéri, mindig azt javaslom, türelmesen, akár heteken, hónapokon át pásztázza a piacot, főleg, ha valami különlegeset keres. Ez a luxus nekünk nem adatott meg. Cserébe a másik alapszabályt, mely szerint a jónak tűnő vételre azonnal rá kell mozdulni, véresen komolyan vettük.

Az első merítés legígéretesebb versenyzője súly/lóerő táblázatunk legjobbja, egy Peugeot 205 GTI volt, amelynek tulajdonosa annyira ragaszkodott az anonimitáshoz, hogy nem adott meg telefonszámot. Az ilyen, félresikerült hirdetések nem egyszer gyöngyszemeket rejtenek, fejben már kezdtem is színezni a piros padlókárpitos, korai szériás logókkal díszített fehér kispözsót. Sosem vakarom már le magamról, hogy peugeot-s vagyok, ha ezt megveszem, de vállalom.

Szentimentális emlékek tömény áradata önt el mindig, amikor 205 GTI-t látok. Amikor kint tanultam Angliában, pont egy ilyen 1,9-est faragtunk három másik sráccal együtt. Akkor is, most is kikészülök, és percekig tart újra összekapnom magam fejben, ha arra gondolok, száz fontért vették 2002-ben a szinte rozsdamentes GTI-t. Az ottani, igen népszerű Stock Hatch kategóriára építettük, ami amolyan N-csoportos pályaversenyzés. A kint töltött félév alatt pont összeállt a gép, életem első jobbkormányos élményeit gyűjtöttem vele. Pár perc után, amikor már nem az ablakkurblival akartam sebességet váltani, magába szippantott a kis Peugeot. Még úgy nyersen, alapjárat nélkül, ismeretlen utakon is pont eleget tudtam meg róla, hogy örökre imádjam, csodáljam.

Ma már kint sem ennyi a 205 GTI-k ára, itthon pláne. De miközben üzenetben sürgettem a tulajt, valahogy lépjen kapcsolatba velem, előkerült egy egyenes ági leszármazott. A 106 GTI-ket sem kettőötvenért szokták mérni, így már hirdetésben is gyanús volt a 220-as ár. Persze azonnal hívtam a tiszafüredi kereskedést, ahol megerősítették, hogy 16 szelepes, legális, vizsgás, és hogy egy korábbi törést csúnyán javítottak rajta. Ez a mi autónk!

Itt jön képbe a másik kiszámíthatatlan tényező, a mi esik még útba. Ha már messzebbre megyünk, megpróbálunk felfűzni az útitervre még egy-két másik jelöltet, aki éppen ráér, amikor elzúgunk mellette az autópályán. Mit ad isten, nekünk aznap pont becsúszott egy Eclipse. Kicsit győzködnöm kellett Pistát, hogy nézzük legalább meg, hiszen az Eclipse a Mitsubishik Calibrája. Nem a legtüzesebb gép, nem is feltétlenül szokták egy mondatban említeni a 205 GTI-kkel, de elvileg 150 lovas. Alacsony súlypont, jó légellenállás, így fűtöttem a kazánt Pista mellett, hátha megjön hozzá a kedve. Az 1270 kilós önsúlyt most ne feszegessük.

Közel volt, az eladó pedig szimpatikus a telefonban, őszintén elmondott mindent, amit tudni kell az autóról. Alapjárat ingadozik, motor terhelésnél csörög, kipufogó zörög. Kézifék, ABS, klíma nem működik, és az egyik hátsó kerékcsapágy cserés. Valami még van a termosztáttal, ezt pontosan nem értettem, de jó hír, hogy az autót lakatolták, igaz, az már régebben volt. Ekkora hibalista normális, simán bevállalom, ha amúgy egészséges az autó.

De az Eclipse-ben nem éreztem a Nürburgring-kompatibilitást. Körbenéztük, mentünk egy kört, volt feelingje, nosztalgiáztam is magamban egy sort. Persze, himbilimbi volt a futóműve, a motorral tényleg nem stimmelt valami, szerintem valami beállítási probléma miatt a kraft se volt meg benne hiánytalanul. Amúgy rosszabbra számítottam, a kasztnija ahhoz képest nem volt vészes, és érezhetően Mitsubishiből volt, csak hát szegénynek már több a múltja, mint a jövője, ahogy azt tapasztalt nepperek mondanák.

Kezdésnek azért nem volt rossz. Arra nyilván nem számítottunk, hogy ennyiért kész autót kapunk, alapból arra készültünk, hogy a futómű meg a fék cserés, így ezen nem is kell annyira sopánkodni. A fő elvárásunk az volt, hogy az autó már a próbaúton gyors legyen, vagy mutasson valamit, amiből érezni a potenciált. És itt sajnos elbukott az Eclipse, ahogy sok későbbi jelölt is. Lehet, hogy csak egy jeladó, dugulás vagy beállítási probléma, de nekünk kellett egy fogódzkodó, mert időnk nincs sok.

Azzal a féktelen, határt nem ismerő lelkesedéssel indultunk el a 106-os felé, aminek minden autóvásárlás elején meg kell lennie. Találgattuk, mi lehet a baja, hiszen nepper ritkán ad áron alul autót, végül abban maradtunk, biztos azért nem vitték még el, mert még nem jött meg a törzskönyve a banktól. Meg rondán van lefényezve, ugye ezt már telefonba elmondták. A váltógomb úgy nézett ki a fotón, mintha valaki kiharapott volna egy darabot belőle, biztos le is van lakva.

Ahhoz képest nem is volt vészes élőben. A belseje nyilván nem volt szívderítő, és valóban rémisztően repedezett a gitt még a tetején is. Hempergett ez már mindegyik oldalán, de a jobbos tűnt rosszabbnak: ja, arra van az árok, ugrattuk egymást. Az ajtózsanért valami ordas nagy varrattal hegesztették vissza a helyére, a váltógombon pedig huzat, annyira gusztustalanul nézett ki.

Ami másokat elrémiszt, minket megnyugtatott. Hát ezért ilyen olcsó. Kivittem az országútra, leforgattam a kettest, hármast, és megint meg kellett bizonyosodnom arról, milyen félelmetesen, pimaszul ütőképes kis autókat gyártott régebben a Peugeot. Ezzel a 120 lóval maradéktalanul boldognak lehet lenni. Nyomi a váltó, primitív a futómű, de olyan életkedv van benne, amit ma már fáradságosan és sokáig kell keresni. Ez a fekete persze billegett, szédelgett, kopogott, de még így, elhanyagolva is odavoltam érte.

Miután megnéztük emelőn, és elámultunk, hogy a viharvert külsőhöz képest mennyire egyben van az alja, már azon kezdtem lamentálni, milyen kár, hogy már a második megnézett autót megvesszük. Mennyi mindenről maradunk le, hiszen még vagy tíz hirdetés félre van téve, igazi, zaftos találatokkal. Aztán a negyven fokban, szédelgésközeli állapotban beugrott a régi reflex, és letekertem a hűtősapkát. Megláttam benne a gyöngyöző buborékokat, és magamba roskadtam: hengerfejes.

Még így is nehezen engedtük el, és lehet, hogy hiba volt. Motorja erős, váltója jó, futóművet, féket meg úgyis csinálunk alá. Piszok gyors kis autó volt, és imádtam vezetni. Miután elbúcsúztunk tőle, még félreálltunk tanácskozni, visszamenjünk-e. Az világos volt, hogy ezt azonnal el fogják vinni, ha mi nem, de én a keresés ilyen korai szakaszában nem voltam képes vállalni a kockázatot.

Ha csak a tömítés ment el, két nap alatt síkolással együtt megcsinálom, nem nagy ügy. De mi van, ha repedt a hengerfej? Vagy a blokk? Két ilyen autóm is volt, ott lebegett az XR2 és Rozi szelleme fölöttem, mindkettő repedt blokkos volt, nem akartam még egyet. Magamnak lehet, hogy még így is megvettem volna, de most hirtelen munkasikereket kellett elérnünk, túl nagynak ítéltem a rizikót.

Azóta se hagy békén, annyira jó volt. Pár nappal később persze már el is tűnt, ahogy gondoltuk. Ha a vevője most olvas minket, írjon már egy sort, nagyon feszít a kérdés: hengerfejes volt? Csak egy tömítés? Hülyék voltunk, hogy otthagytuk?

Ilyen kétségek közt indultunk haza, illetve az este még rámentünk egy másik Mitsubishire. Egy Colt GTI, a szürke szamuráj, amiről kevesen tudják, milyen jó. Pont ugyanilyen volt régebben egy barátomnak, és az büntetett. Erről is szépen meggyónt mindent a tulaj, csodálatos emberekkel hozott össze a sors. Kicsit rohad a bal hátsó ív meg a küszöbvég, nedvedzik a motor a szelepfedélnél, beázik a tetőablak. Törött volt elöl-hátul, más színű a lökhárító, karbonfóliás a motorháztető. Amúgy családi lótifutinak használták, de most mennie kell.

Mint kiderült, ez a harmadik Micu a családban, és mivel a másik kettő összeállt, a harmadik tényleg sok már. Valóban rozsdállt, de sokkal kevésbé, mint amitől tartottam, hiszen ezek a Coltok rondán szét tudnak mállani. Amúgy takaros, otthonos volt a belseje, nem hibátlan, de látszott, hogy rendben tartják. Ez volt az első autó, amibe őszinte örömmel ültem bele, nem feszengve, hogy megint ragacsos műanyagokat kell tapogatnom.

Összerezzentem, amikor az indításnál egy röpke tizedmásodpercig csak, de nagyon ismerős kopácsolást hallottam a motor mélyéről. Nagyon kezdődő stádiumban, de hajtókarcsapágyra gyanakodtam. Csak az olajnyomás felépüléséig, utána normális gépzaja volt, ám ez kicsit elgondolkodtatott.

Sok időm gondolkodni nem volt, mert a tulaj nem kímélte a gépet a próbaúton. Erő, az volt benne, nem úgy, mint az Eclipse-ben. Amikor a 7800-as tiltásnál egy pillanatra megtorpant, már egészen biztos voltam benne: ha Mitsubishi, akkor ez. Hiába kétliteres az Eclipse, ez az 1,8-as reggelire megeszi. Könnyű a bódé, repül, mint amit parittyából lőttek ki. Pedig út közben még az is kiderült, hogy a dízel hosszabb váltója van rajta, amely a hétköznapokban praktikusabb. Megvan a sajátja is, ha kell. Elgondolkodtató.

Nem vetettük el a Coltot a következő napokban sem, csak a lustaság tartott vissza, hogy megvegyem. Éreztem rajta, hogy ütőképes autó, egyedül attól tartottam, hogy nehéz lesz hozzá tuningmotyót szerezni. Meg a feladatlista, amit fejben összeraktam, kicsit hosszúnak tűnt. Utcán lehet, hogy elmegy még a végtelenségig, de pályázásra kicserélném a hajtókarcsapágyakat. A gyári váltót is vissza kéne rakni. Lakatolni kell, amit én házilag nem tudok megoldani, a lökhárítókat, motorháztetőt, bal hátulját pedig fényezni. Vonzott a Colt, tetszett, kívántam. De még reménykedtem, hogy találunk valami mást, amivel kevesebbet kell melózni.

Sose gyengébb kezdést. Egyből az első nap két autót is láttunk, amelyek simán alkalmasak lehetnek. De a keresés elején nehezemre esett volna ilyen hamar meghozni a döntést. Nem akartam elkapkodni. Hiszen maga a keresés is őrült tanulságos, még látni akartam pár jelöltet, mielőtt rábólintunk az egyikre. Vártak még ránk Hondák és Calibrák, Peugeot-k és Fiatok. Nem biztos, hogy jobbak, de erősen reménykedtünk benne.