2015.09.19. 22:57
Eredetileg egy remek kis videót akartunk feltölteni nagyjából a mai nap közepéről, részletet a napból, amelyen elindultunk a 100 ezer forintért vásárolt, majd a lehető legköltséghatékonyabban úgy-ahogy pályaképessé tett öthengeres Fiat Mareával.

Éppen ebédünket költjük délután fél négykor és akad is internet-kapcsolat, de még ahhoz is kevés, hogy az mp4-be lekonvertált videót feltöltsük. Sebaj, majd ha odaértünk este, remek kis szállásunkra. Kerek ötszáz kilométer van még hátra, nincs is semmi para, egyedül Hegyeshalom és a német határ aggasztott minket, de előbbin úgy átjöttünk, mint a huzat, utóbbinál pedig tán 10 percet, ha gurultunk lépésben, teljesen megállni egyszer sem kellett, sehol.

Bandi aggodalmaskodott még az elején, de olyan 5-700 kilométer múlva már fellazult és elhitte, hogy jó eséllyel kiérünk. A hangulat a fedélzeten remek, a kazettás fejegység működik, bár sok mindent nem hallani a hangszórókból, az osztrák-német rádiók között pedig elég nehéz normális zenét játszót találni.

De nem is kell, mert a Mareának olyan zseniális szívóhangja van, mint egy modern, nyolchengeres amerikai motornak. Egészen menő, ahogy felszívja magát, mintha éppen négyszázzal hasítanánk, és az autósok is riadtan néznek a tükörbe, hogy mi az istencsapása zúdul a nyakukba, de nem látnak mást, csak egy magyar rendszámos, szakadt, öreg Fiatot. Az meg kizárt, hogy úgy szóljon (majd este, ha feltöltjük a videót, megtapasztalják!).

Menni persze annyira nem megy, mint amekkora a hangja, a 95-ös benzinnel határozottan gyengébben veszi a lapot, de itt, Németországban a 150-160-as utazót simán tartja. A szélzaj a legnagyobb zajforrás, a kipufogónak semmi hangja, de Roland barátunk (aki velünk tart a túrán) szerint kintről is király.

Az ötezer forintért vásárolt 156-os Alfa ülések hibátlanok, nincsenek szétülve és sokkal jobbak, mint a Marea eredeti széttaposott klubfotelei. A sofőré deréktámaszos, de az utaséban is jó helyen (deréknál) van a kemény tömés.

Szóval lazán toljuk, minden alagút előtt szó nélkül húzzuk le az ablakot és megy a visszaváltás meg a vigyor. És pont, mire mindketten kezdtük elhinni, hogy akár még hazafelé is működni fog, na akkor kezdett el valami vonyítani a motor-váltó között. És nem a kinyomócsapágy az.

De megyünk, most már a hátunkon is odavisszük.

UPDATE!: Töltődik a videó is felfelé, hiszen ideértünk! Útközben láttunk sok-sok érdekes dolgot, lassan adagoljuk majd, addig is ott a képgalériában egy extrém módon borzalmas limó valami olyan gány hátsó ajtóval, hogy az csoda. És persze megpróbáltuk feltölteni a Mareát egy Tesla Superchargeren, de nem ért el a betonkeverő-kábel, így hagytuk a fenébe az egészet, mindenesetre egy szürreális fotót csak lőttünk már a múlt és a jövő találkozásáról.

Amúgy az alatt a tíz perc alatt három Tesla is megfordult arrafelé, ami mutatja, hogy életképes alternatíva a fejlett Supercharger-hálózattal ellátott országokban, de ami még érdekesebb, az az a tény, hogy a szálláshelyünk alatti városkában (faluban?) - Adenau-ban - négyszáz méteren megszámoltunk kilenc M3-mas E46-os BMW-t, ezekből egy GTR, egy hardcore pályaautóvá épített Beetle RSi-t és még most is az ablak alatt mászkál és elektronikát programoz egy Nissan Silvia. És ha azt hiszik, hogy itt már mindent megszoktak, hát nem: szinte vicces, hogy a Marea szívóhangjára az utcán beszélgetők is odakapják a fejüket. Hatalmas poén, de ettől függetlenül benne van, hogy megszívat minket. (Közben diagnosztizáltunk is egyet és jó eséllyel a kinyomócsapágy lesz a ludas, csak éppen ez egy ilyen hangú kinyomócsapágy. Azzal még együtt lehet élni.)

Eddig nem volt semmi gond, de... a pályára holnap megyünk.

UPDATE 2!: Végre felért a videó is.