A TC e-tap2 második napjának legelső feladatleírásában annyi volt, hogy pár rekesz sós perecet kellene eljuttatni az Imre pékségtől (a Rulettkerék-sorozat szponzorai ők) a Tűzoltó utcai gyermekkórházba. Aztán a rámpán megláttunk egy raklapra stócolt, embermagasságú rekesz-hegyet. Mi a...? Ezt mégis hogy? – tettük fel egy emberként a kérdést. Ennyi rekesz akkor se férne bele a Soulba, ha kidobálnánk a hátsó üléseket, a kalaptartót és minden csomagunkat. Itt valami félreértés lesz. De nem, ezt mind nekünk kell elvinni.
Naivitásomra jellemző, hogy meg voltam róla győződve, valami kommunikációs malőr folytán állt elő a helyzet. Pedig aztán, mikor Papp Tibivel beszéltem telefonon, kiderült, ez bizony nem félreértés volt, hanem kibabrálás akart lenni, és elrontottuk a játékot. A cél az volt, hogy szinte teljesíthetetlen feladatot adjanak, amivel mi jól leizzadunk. De ezt nem tudtuk, ráadásul senki nem mondta, hogy az összes rekeszt be kell raknunk Soulba. Ezért úgy döntöttünk, hogy szeme lőtt tartva a kis betegek érdekeit, hogy tényleg megkapják tíz óra körül a pereceket, befogjuk a dokumentálási és egyéb célokból velünk tartó Nirót is. A két kocsiba elfért az összes rekesz, gyakorlatilag fele ide, fele oda ment ládáknak. Meglepő, hogy csak a hátsó ülésre pakolva is simán, kényelmesen be lehetett rakni hat nagyobb és öt kisebb rekeszt a Soulba.
Mi örültünk, hogy ilyen gyorsan és ügyesen megoldottuk a feladatot, viszont Papp Tibiék nem voltak ennyire oda a megoldástól. Ha kukoricára nem is kellett térdepelnünk, nagyon határozott utasításba kaptuk, hogy innentől kezeljük úgy a Nirót, mint ha ott se lenne, semmilyen feladatba nem vonhatjuk be, csak ha arra külön utasítást kapunk. Világos beszéd, ezt már értjük. Roger that. Közben azért feltöltöttük a facebookra azt a videót, amin megörökítettük, milyen kevésen múlt, hogy az egyhetes Soul-túra másfél napossá váljon.
A második nap legfontosabb eseménye egyértelműen a kórházi látogatás volt Nagyon érdekes dolog megtapasztalni, hogy bár az egészségügyi intézmények levegője nem csak a gyógy- és fertőtlenítőszerek szagától súlyos, de durva portartalommal is bírhat. Mással nehéz lenne magyarázni, miért is kellett három férfiembernek folyton krákognia, orrot szívnia. Még a szemünkbe is ment valami, amikor az onkológián válogattak a mosolygó gyerekek a perecek közt. Itt mindegyik gyerek olyan természetességgel tölti a hétköznapjait, társasozik a játszóházban, miközben a karjából kilógó cső végén pittyeg az infúziós gép, hogy szinte el is felejti az ember, hol jár. Persze a tar kopasz fejek látványa félpercenként ránt a valóságba – ez nem egy olyan játszóház, ahová az unatkozó kölyköket dobják be a szülők.
Kényelmetlenül éreztük magunkat, hiszen nem mi sütöttük a pereceket, nem is mi vettük őket, csak learatjuk a babérokat, nekünk köszönik meg a gyerekek. Sőt, már az is nagyon furcsa volt, hogy sós perecekkel kopogtatunk be a kórtermekbe – nem valami komoly ajándék, csak egy apró figyelmesség. De mint Aranyosi Judittól, az örökké mosolygós és kedves klinikavezető főnővértől megtudtuk, ezek az apróságok nagyon is sokat jelentenek a bent gyógyulóknak. Nem csak a lekváros bukta vagy sajtos kifli, de ha az ünnepekkor az adományokból jut valamilyen ajándék, vagy csak a fájdalomdíjas kosárba kerül pár apróság, amivel a bátor betegeknek lehet kedveskedni, mind nagyon is számít. Ilyenkor érti meg az ember igazán, hogy mennyire fontos, hogy vannak, akik valamilyen formában segítenek. Remélem mi is sokáig tudunk még egy kicsivel hozzájárulni a gyorsabb gyógyulásukhoz, és egyre többen lesznek, akik valamivel, bármivel segíteni tudnak akár a Tűzoltó utcaiaknak, akár másoknak.
A kórházi program után gyorsan lecseréltük a telefont, amelyik segítségével folyamatosan követhetők vagyunk a térképen – mert rendszeresen előfordult, hogy nem voltunk követhetők. Naponta többször is lefagyott, de nem az egész telefon, csak a vonatkozó applikáció. Ilyenkor lehetett újraindítani, azonnal feltűntünk a térképen, mint ha mi sem történt volna. Szóval lett új telefon, stabil kapcsolat, hurrá. És megtudtuk: a következő feladatunk az lesz, hogy Pápán megtaláljuk azt a gyorstöltőt, amiről csak annyit tudhatunk, hogy ott van valahol. Közben leapadt kissé a hatótávunk, 30 kilométernél azért arrébb van Pápa, tehát tölteni kellett.
Jó ötletnek tűnt az Istenhegyi úton tölteni, hiszen onnan lefelé csorogva is visszatölt a kocsi. Csak sajnos az Istenhegyi úti MOL-kútnál a töltő nem működik, már jó ideje. A kutas szerint jelentették az illetékeseknek, majd valamikor javítják. Irány az Alkotmány utcai töltő, ott, mikor legutóbb töltöttem, egész púposra rakta a Soult. Szerencsére most nem álltak sorba a taxisok az állomáson (belvárosi töltőpontként itt sokkal több sárga autó fordul meg, mint máshol), azonnal csatlakoztunk, s amíg a kocsi villanyt kapott, mi gyorsan bedobtunk egy kínait. Innen Tatabánya volt a cél, ott egy egészen új telepítésű gyorstöltőn tudtunk gyorsan rátolni pár kilowattnyit, hogy biztosan elérjünk Győrig. A tatabányai töltőnél a parkolóban találtunk egy csinos VR6-os Golf 3-at, rajta Parkoló Parádé matricával – nagy öröm az ilyesmi, jó látni, milyen sokan és milyen távolságból jönnek el egy-egy rendezvényünkre.
Győrig eljutni innen már gyerekjáték volt, a már jól ismert mélygarázsban azonnal csatlakoztunk, feltoltuk a szintet maximumig (ami ebben az esetben 80%-ot jelent), és mentünk is tovább. Egy kávéra még azért nagy szükségünk volt, ezért megálltunk egy Mekinél – ez aztán különösen jó ötletnek bizonyult, nem csak koffeinbeviteli szempontból. Már messziről kiszúrtam a Fiat Strada platójára spaniferezett Romet Ponyt. Aztán a Pony gazdái is kiszúrtak minket, a Soult látva rögtön rákérdeztek a túrára. Mi meg a Ponyra, amiről azonnal kiderült, hogy nem apu vette a gyereknek, hanem a srác az összespórolt zsebpénzéből váltotta valóra motoros álmait.
Pápa nincs messze Győrtől, de a titokzatos töltőt megtalálni nagyobb kaland volt, mint eddig bármelyik feladat. Hiszen csak annyit mondtak, találjuk meg, és bár azt nem mondta senki, hogy a neten nem kereshetünk rá, de az sem hangzott el reggel, hogy a pereceket nem pakolhatjuk két kocsiba – aztán mégis megkaptuk érte a magunkét. Gondoltuk, ne érje szó a ház elejét, majd kérdezősködünk az utcán, benzinkúton, vagy egyéb alternatív módszerekkel próbálunk a nyomára bukkanni a töltőnek. Lett belőle igazoltatás, kis feszültség, hosszas beszélgetés, látogatás a tűzoltóságon, meg egy kis kóválygás a vaksötétben.
Dávid bement egy benzinkútra, hátha ott tudnak segíteni – a benzinkutasok majdnem olyan jól informáltak, mint a kocsmárosok -, de két lépés után akadályba ütközött. Rézmányi kolléga ugyanis kamerával a kezében követte, és az első két ember, akikkel összefutottak, tányérsapkát és oldalfegyvert viselt, és összehúzott szemöldökkel figyelte, miért is „kameráznak” az orruk előtt. Aztán a kocsinál volt egy rövid, de határozott, hivatalos hangnemű párbeszéd, amiben elhangzottak egyrészről az igazolják magukat, kérem mutassák meg, illetve részemről a fáradtságnak is köszönhető túlreagálás miatt a jelvényszám, jogi képviselő szavak.
Utólag szörnyen röstellem, hogy így alakult a diskurzus, de szerencsére Rézmányi gyors helyzetvázolása (kik vagyunk, miért vagyunk itt, minket is csak szívatnak a kollégák) után egy részletekbe menő villany- és hibridautó témájú beszélgetésbe csapott át - az autók iránti érdeklődés összeköt. Sőt, mivel a rendőreinknek nem volt ötletük sem, merre lehet a töltőállomás, abban is segítettek, hogy útbaigazítottak a tűzoltóállomás felé – ha valahol van egy nagyfeszültséggel üzemelő, elektromos autók töltésére telepített berendezés, arról a tűzoltók biztosan tudni fognak.
Ha azt nem is tudták fejből megmondani a tűzoltóságon (ahová már direkt nem is vittük magunkkal a kamerát, nehogy valaki kikapjon a feljebbvalójától egy nem szabályszerű sapkaviseletért), hogy merre lehet a keresett chademo-töltő, gyors guglizással (tisztelt bíróság, nem mi voltunk, hanem a tűzoltók, és még csak nem is kértük őket ilyesmire, maguktól gugliztak), arra jutottak, csak egy helyen lehet ilyesmi. Az E-on telephelyén. És itt a fejemre csaptam, hogy ó én hülye. Hogy ez miért nem jutott az eszembe?
Azt nem mondom, hogy gyorsan meg is találtuk az E-on telepét, mert 15 percnyi kóválygás nem sebességi rekord, de annak ellenére, hogy itt már kilenc óra felé járt az idő, kifejezetten sikerélményként éltük meg, hogy az ötig nyitva tartó telephelyre beengedtek tölteni. És bár közben kiderült, hogy vissza kell jutnunk Győrbe, hogy az esti szállásunkat elfoglalhassuk, és hogy ezt a rendelkezésre álló töltéssel is meg tudnánk tenni, azért rátöltöttünk, ebből baj ne legyen.
Győrig már sétagalopp volt a visszaút, szerencsére Clarkson-gate sem fenyegetett, az étterem 11-ig tudott foglalkozni az éhes vendégekkel. Ezek után már tényleg csak hab volt a tortán a parkolóban ránk váró olvasók, akiknek ezúton is köszönjük, hogy eljöttek az ETO Park Hotelhez, és személyesen biztosítottak minket a támogatásról. Még egy kis villanyautós körre is elmentek Rézmányival, hogy megízleljék, milyen érzés egy villany-Soulban utazni.
Most már csak az a kérdés, mi lesz a feladat a harmadik napon? Mehetünk délre, irány Szeged? Vagy épphogy nem, mert Kelet-Magyarország egyik legtávolabbi csücskéből kellene szarvasgomba szeleteket vinnünk valamelyik Michelin-csillagos étterembe? Esetleg éppenhogy azzal akarnak összezavarni, hogy a nyugati országrészben tartanak még délelőttre, és egy zalaegerszegi körrel akarják az éberségünket elaltatni? Ötletem sincs. De ha fogadni kellene, én bizony Dél-Magyarországot tenném meg. Reggel minden kiderül, az meg már minnyá itt van.
