Rémes utakra számítottunk, ezért
másfél centivel megnyújtattam a hátsó rugókat, és csináltattam egy
kartervédő lemezt. Olajat, légszűrőt, fékbetéteket cseréltettünk,
és a biztonság kedvéért kapott az autó egy új hűtőt. A csomagokat úgy
pakoltuk, hogy ha nagy gáz lenne, ott tudjuk hagyni a kocsit. 22 éves
Saab 900-zal indultunk Albániának, és felkészültünk a
legrosszabbra.
Milyen az albán egyenruha? Egyen ruha, a többiek nézik, emlékszem
gyermekkoromból a viccre, és emlékszem még Enver elvtárs iskolában
tanított személyi kultuszára és az albán menekültekre, akiket valami
ismeretlen eredetű háború űzött el az országukból. Emlékszem a svéd
menekülttáborra, amikor
az összes rosszarcú jugoszláv albánnak adta ki magát, csak hogy
hamarabb letelepedési engedélyt kapjanak. Kétségtelen, Albánia
titokzatos ország, most van az utolsó perc, hogy titokzatosságában
meglátogassuk.
Igyekszem Albániára koncentrálni, éppen csak érinteni az oda- és
visszaút részleteit, mert már látom, hogy
egy büntető diavetítéshez hasonlóan olvashatatlanná dagadna a
történetem. Így is elég súlyos lesz.
Udvarnál érjük el magyar–horvát határt. A navigációval könnyű a
dolgunk, mert
az E73-as út Budapesttől Mostárig tart. Horvátországban az utak
jók, ahol nem, ott javítják. A benzin 280 Ft, az utunkba akadt rendőrök
száma 18. Eszéken iszunk egy jó kávét, nézegetjük a nagyon szép horvát
lányokat, és meg sem álltunk Bosznia-Hercegovináig.
Bosznia-Hercegovina:
rengeteg VW Golf, kevés Zastava, Yugo, a többi Audi. Hiába az E
betűs főútvonal, a bosnyákoknál már csak egy düledező bodega volt a
határőrállomás. A tisztes megkérdezi, hogy hová megyünk. Albániába,
válaszolom, erre ő hihetetlenkedve kérdezi: Ggye?
A rendezett horvát vidék után Boszniával már kezdetét veszi a
balkán. A vasúti átjárók - valószínűleg, hogy lassításra késztessék a
közlekedőket - sóderrel vannak borítva. Feltűnnek a cirill betűs
feliratok. Egymást érik az autóroncstelepek. Sok ház szétlőve,
megsérülve, elhagyatva. Jellegzetesek a pöttyös házak: utólag
betapasztott golyónyomok.
Dobojban ért bennünket az éjszaka. A dombtetőn kivilágított várrom
alapján gondoltuk, itt biztos meg tudunk szállni. Hosszas kanyargás
után sem találtunk kisebb panziót, így más nincs alapon beértük a
főtéren található szállodával. 40+6 euróért alhattunk és parkolhattunk
a borzalmasan lepusztult helyen.
A lámpákon nincs bura, csak egy csupasz izzó, a konnektorok
kiszakadva, de a hotel háromcsillagos. Az autó egy bunkerben a föld
alatt.
Másnap egyre több a minaret, de engem inkább az idegesít, hogy
a bal első fék tájékáról kapogást hallok. A hiba a régi
kilencszázasok típushibája: a féknyereg egy sínben fut, ez kikopik,
és elsősorban tolatáskor rémes, kopogó hangot hallat, most már
előremenetben is. Nem nagy gáz, de idegesítő. Előkerült a gumipók, és
egy kis barkácsolással megoldom, hogy egy irányba mindig feszüljön a
nyereg. A kopogás megszűnik, több gond nincs vele. Itthon így jártam
még vagy egy hónapig, aztán kicserélték a nyerget.
Egyébként vittünk
egy dobozt tele alkatrésszel: AC pumpa, generátor, önindító,
elosztófedél - csak a legszükségesebbek. Szerencsére nem volt
szükség semmire, csak a vámosokat érdekelte a leragasztott, nehéz
doboz. A gyári mankókerék mellé vittünk egy tartalék kereket, de
megúsztuk defekt nélkül.
Ha már arra jártunk,
Szarajevó felé is elkanyarodtunk. Szétbombázott, szétlőtt és
felújított épületek váltják egymást. Áll a város, ülünk a dugóban,
legalább van idő nézelődni. A volt kultúrpalota falán megnyugtatásul
Apple Center felirat díszeleg, majd a háborús sokk levezetéseként
helyes régi muzulmán városrészhez verekedjük át magunkat. Aznap este
Mostarban éjszakázunk a Rose Pansióban. 35 euróért ketten, parkolással.
Profi hely, a müezzinre ébredünk.
Ismét Horvátország kerül az utunkba, Dubrovnik. Kelet felé haladunk
a tengerparton,
nincs messze a szerb határ. Ami mára nem is szerb, hanem
montenegrói, mert hazaértünk utáni héten kikiáltották
függetlenségüket.
Szerbia-Montenegróban négy rendőrrel találkoztunk.
Golffal vagy Land Roverrel járnak. Benzinár: 1,16 euró. A
határátkelőhely szupermodern, itt kérték először a forgalmit. A
Kotori-öböl kerülője helyett 3,5 euróért átkompoztunk. Itt euróban
számolnak. 17:00-kor látunk egy piros OG900-ast, a rendszámból ítélve
helyi. Az utolsó 30 km a határ felé elég kalandos. Alig egy sáv
széles dűlőút kiskertek, szőlők között, épp hogy nem a házak udvarán
megy át. Az indulás óta 1103 km-t tettünk meg, mikor megérkezünk az
albán határra Muriqannál.
Belépéskor kisebb adminisztrációs munkára van szükség, de gyorsan
halad.
Szerencsére kevesen vagyunk, mert nagyon eldugott kis
határátkelőhely. Riadtan pislogunk, gyakorlatilag sodródunk az
árral, azt sem tudom, mi történik. Néha magyaráznak valamit, hogy
fizessünk. Fejenként 10 eurót kell fizetni, valami vízumfélét, és 2
eurót az autó fertőtlenítésére.
Skodra az első nagyobb város, a határtól eddig szuper út vezet,
egészen egy hatalmas cigányputriig. Fahídon kelünk át a folyón.
Egysávos, rendőr irányítja a forgalmat. Később kiderül, hogy mindenhol
rendőr irányítja a forgalmat. Söprögetők az utcán, és egy gyerek jön
koldulni. A teremtésit, egyre durvább a helyzet, tényleg itt
pusztulunk?
A közlekedés brutális, a jó út elfogyott, aszfalt gyakorlatilag csak
nyomokban. Még a járdán is eléggé figyelni kell, mellettem
hatalmasat esik egy asszony. Mindenki dudál.
Mindenki akkor indul el és akkor áll meg, amikor akar, a forgalmi
szituációktól függetlenül. Mindenki vigyáz a másikra, maximum 40-nel
mennek a városban. Ha egy jármű áll az út mellett, számítani kell rá,
hogy bármikor elindulhat - minden előjel nélkül.
Albániában 1991 óta lehet magántulajdonban gépjármű, nagy vezetési
rutinra ne számítsunk. Olyan gyerekek is vezetnek, akik alig
látszanak ki a kormány mögül.
Egy babakocsit toló asszony jön a sávomban pont szemben, de hárítok,
és nem gázolom el a balról előző kerékpárost sem. Szerencsére elsuhan a
keresztben érkező ismeretlen márkájú teherautó előtt.
Jobban kell figyelni, mint Amszterdamban. Sok a rendőr, de
többnyire az út közepén beszélgetnek, és ha kell, hangos sípolással
segítenek a végképp zavarossá vált helyzeten.
Európa legnagyobb Mercedes-találkozójára érkeztünk. Azt hiszem,
a Mercinek nem kell jobb reklám, mint maga Albánia. A rettenetes utak
ellenére akad 21 colos, iszonyú peres gumi és S-Klasse is. Többségében
124-esek és mittoménhányasok. A borzalmas közlekedés ellenére nincsenek
összetörve, és feltűnően tiszták. Az egész országban lépten-nyomon
lavazh-zal - kézi autómosóval - találkozunk. lavazh 2,
szuperlavazh - belső tisztítással - 3 euró. Azonnal benevezünk egy
kéteurósra, és Skodrából már ragyogóan tiszta autóval folytatjuk
utunkat.
Minden albán városban -
Skodrában is - van egy főutca, amit 18-22 óra között lezárnak.
Itt korzóznak a népek. A szó szoros értelmében. Szép ruhában, fiúk,
lányok, öregek, fiatalok, muzulmánok, keresztények együtt, a jobbra
tarts szabályai szerint le s föl. Az út melletti kávézók dugig vannak,
a tévésorozatok mehetnek, a fenébe, ez az igazi társasági élet. Nemcsak
az autók, az emberek is nagyon tiszták. A kislányok
királykisasszony-ruhákban járnak, a parasztok is mellényben-ingben
ülnek a traktoron.
Elég jó magyar nyelvű útikönyv készült Albániáról. Dienes Tibor
munkája, sok apró részlettel és Albánia szinte összes nevezetességével.
Nekünk a 2004-es kiadás van meg, de az abban feltüntetett árak
mindenhol fedik a valóságot.
Soha sehol nem próbáltak átverni, mindenhol örömmel fogadtak, és
segítettek, ha tudtak. Skodrába érkezésünkkor láttuk a
legdurvábbakat, több koldussal nem találkoztunk. Talán még nincs
kialakulva a turizmusra szakosodott bűnözés.
Dél felé vesszük utunkat, és mészégetők között értünk
Krujéba. Itt van Szkander bég vára. Hadd ne térjek ki Szkander
bég munkásságára, legyen elég annyi, hogy Albánia legnagyobb nemzeti
hőse, akit janicsárnak képeztek ki, de inkább hazaszökött Albániát
rendbe rakni és elzavarni a törököt. Családjának jele volt a kétfejű
sas, ma is ott van Albánia zászlaján.
Tudta Ön, hogy
- 750 000 betonbunker van Albániában,
gyakoratilag minden második lakosra jut egy.
- A Nobel-békedíjas katolikus apáca, Teréz anya, eredeti
nevén Agnes Gonxha Bojaxhiu, albán nemzetiségű. 1910. augusztus
27-én született Skopjében, és 1997. szeptember 5-én Kalkuttában
halt meg.
- Az albán - azaz illír - nyelv az indoeurópai nyelvcsalád
kilenc fő ágának egyike, és semelyik más nyelvből nem
származtatható tovább (a többi fő ágak: örmény, görög, kelta,
indiai, perzsa, latin, szláv, germán).
- Az előző miniszterelnököt, Fatos Nanót 1992-ban lecsukták,
mert olasz segélypénzeket sikkasztott. 6 évig volt börtönben, és
kiszabadulása után azonnal újraválasztották. Az ország jelenlegi
miniszterelnöke Sali Berisha. A 2005 júliusában tartott
választásokat követően a Demokrata Párt alakíthatott kormányt.
Fatos Nano ezt megelőzően nyolc évig volt kormányfő.
- 1997 elején az egész országot átfogó piramisjáték megdőlése
miatt robban ki a polgárháború.
- Az 1998-ban kirobbant koszovói válság során a Koszovóból
Albániába érkezett menekülteket az albán nép szó nélkül
befogadta.
Tudtam, hogy nem lesz nagy csoda, de
ha már arra járunk, beugrunk a fővárosba, Tiranába. Végigmegyünk
a sugárúton, kívülről megnézünk néhány monumentális épületet, de
gyorsan el is húzunk a nyomasztó szürkeségből. Majd legközelebb. A
legérdekesebb az a benzinkút, ahol a kútoszlopok közé állított
dohányzóasztalok mellett békésen feketéznek és pöfékelnek a
helyiek.
Ezen a napon 15 rendőri ellenőrzést látunk, ebből egyszer
megállítanak. Kérdés: English? A tekintetemből olvasva választ sem
várva int, menjünk. Az albán rendőrség jórészt új VW Polókkal
közlekedik. De hogy világos legyen, a rendszámon is szerepel a
Policija.
A motoros rendőröknek régi Moto Guzzi Nevadájuk van. Tiranától
Durresig vezet Albánia egyetlen autópályája kb. 30-40 kilométer
hosszan. Igaz, szigorú figyelmeztetés van a szabályok betartására - még
trafipaxot is látunk -, de ez nem zavarja a helyieket, hogy a rakott
szénásszekérrel a leállósávban szembe közlekedjenek. Az út menti házak
kapui természetesen az autópályára nyílnak.
Durres. Nyüzsgő tengerparti város, hatalmas kikötő. Van egy
amfiteátrum a város közepén, úgy találták meg, hogy
egyszer csak valakinek eltűnt a gyümölcsfája. Elkezdték keresni,
ekkor kiderült, hogy a házak alatt római létesítmény van. A tengerparti
sétányon céllövölde. Vagyis egy rongy, és néhány céltábla, oda kell
lőni. Ha sikerül, nem teszünk kárt a járókelőkben. Vadonatúj, 4
csillagos szállodába csekkolunk be. Hotel Vivas, ablakkal a tengerre,
40 euró, természetesen reggelivel. Itt sorban épülnek a gigantikus
tengerparti hotelek, profi éttermek, és most még nagyon olcsó.
Durrestől dél felé megyünk. Fier. Tengerparti város, itt van
Apollónia (a görögök alapították ie. 588-ban), de elég nehéz
megtalálni. Egyedül sétálgatunk a római romok között. Az őr az 500
lekes belépődíj kifizetésére átadott 5000 lekessel eltűnik.
Hatalmas területen kóválygunk, de megkeres a visszajáróval.
Pedig én már azt hittem, bebuktuk. Örökre megtanultam, milyen
becsületesek, és nem csalódtam később sem.
Felszín
Bár Albánia elég kis ország - 28 750 km
2 -, de meglehetősen változatos. Egyik oldala hosszú
tengerpart, ennek felső része az Adriai-tengerhez kapcsolódik, az
alsó harmad a Jón-tengerhez. Van tó is gazdagon, köztük hatalmas
is, mint az Ohridi, és folyó, no meg az Albán Alpok, aki síelni
szeretne.
A térkép erre mutatja az egyetlen piros színnel jelölt utat. Jogosan
feltételezzük, hogy valamiféle főútvonal.
Rrogozine-től autópályaszerűség, aztán egyre brutálisabbá kezd
válni. Llogara Pass, így hívják azt a nagyon szerpentines a
tengerparton kanyargó hegyi hágót, északról dél felé vezet, Vlorából
Saranda felé. A szerpentineken már inkább csak egy poros ösvényen
haladunk. Az útszéli, egyoszlopos, ősi benzinkútnál a bácsi a hátsó
szélvédőn a porba írja, már csak 25 km, és jön a sztráda. Haha.
Közben lekanyarodunk Porto Palermóhoz. A tengerbe nyúló kerek
szigeten Ali Tepeleni pasa erődje áll, valami nőcskének építette.
Bolyongunk a sötét, elhagyott erődben, amikor
az egyik oszlop mögül előbukkan egy ember, és azt mondja, 100
lek, aztán eltűnik. Honnan került elő, a fene tudja, de az
útikönyvben is ez az ár van megjelölve. Látunk egy tengerparti
sziklabarlangot, előtte őrhajó. Az oroszoknak volt a környéken
tengeralattjáró-bázisa. Ennek ellenére a víz ragyogó tiszta, a hely
mesebeli.
Haladunk dél felé.
Szemben már látszik Korfu, és elérünk Saranda kikötőjébe. ATM
automatát mindenhol találunk, de Sarandában olyan az automata, hogy
választani lehet, albán lek vagy euró. Ha már oly közel, szívesen
átrándulnánk Korfura is, de nem lehet. Onnan jönnek hajók turistával,
megvárják, míg körbenéznek, aztán húznak vissza. A régi albán hajózási
rendeletek szerint Albániából nem mehet hajó. Vicces. Éjszaka a
mulatozás áthallatszik Korfuról.
Másnap még mindig nem elég,
irány tovább az ország legdélibb csücske, Butrint. Antik város,
az egész félszigetet nemzeti parkká nyilvánították, az
UNESCO-világörökség része. A legenda szerint a trójaiak alapították. Az
antik görög, majd római romok mellett ókeresztény keresztelő templom is
van. 1000-ben itt volt a bizánci püspök székhelye, volt velencei
tulajdonban, aztán Ali Tepelenié, majd a törököké 1913-ig. Legalább fél
nap nézelődés, az útikönyv megint jó szolgálatot tett.
Eddigi megpróbáltatásainkat fokozandó próbálunk a térkép szerint
alsóbb rendű útvonalon haladni.
Térkép egyébként kapható Albániáról, de az általunk vásárolt három
kiadvány köszönőviszonyban sincs egymással. Van egy amerikai
kiadású, ami úgy-ahogy fedi a valóságot, de ennél sem szabad bedőlni az
utak színezésének.
Butrinttól komppal megyünk át az öblön.
Véletlenül 2000 leket adunk 200 helyett, de a kompos értetlenül
visszaadja. A murvás út egy idő után egyre kövesebb. Ésszel kell
közlekedni a sziklák közé vájt úton. Tényleg jó ötlet volt a motorvédő
lemez. Aztán minden átvezetés nélkül profi betonút van alattunk.
Hihetetlen.
Megint csodás tájak következnek, felkeresünk egy erdei forrást, a
Kék Szemet, amit ötven méter mélységig tártak fel, és különféle
legendák szövődtek köré. Délutánra egy csodás kisvárosba,
Gjirokastrába, más néven az ezer lépcső városába érünk.
Múzeumváros erődítménnyel, fegyvermúzeummal, lelőtt
kémrepülővel. Itt áll Enver Hodzsa szülőháza, amit egyszer már
felrobbantottak, de mára mint néprajzi múzeumot felépítették. Az
idegenvezető néninek szólnak a szomszédok, aki otthon hagyva a mosást
megmutatja az épületet. Itt kapjuk a drótot, hogy alhatunk egy hasonló,
tipikusan albán házban, rövid keresés után meg is találjuk.
Kedves olvasó, ne lankadjon! Ígérem, belehúzok, és nem
részletezem, milyen ikonokat láttunk Beratban, a másik nagy
múzeumvárosban.
Körülbelül itt fogyasztjuk el az első valamit az otthonról hozott
élelemcsomagból.
Ezt a hülyeséget, végigcipeltünk vagy tíz zacskó levest és még
ki tudja hány konzervet. A tartalék üzemanyagot is hazahoztuk, egyedül
a magyarok nem akarták beengedni, hiába bizonygattam, hogy még
Szekszárdon tankoltam. Szóval étterem van dögivel, és PICA - pizzéria -
minden faluban. A nemzeti eledel, a burek nekem nem ízlett. Az árak a
hazai áraknak megfelelőek, kicsit talán olcsóbbak.
Következik Elbasan, a hatalmas ipari város, ami, ha jó tudom,
focicsapatáról híres, majd jön Korca, ami az alkoholról. Korca régi
karavánúton fekszik.
Ma is kereskedőváros üzemelő szerájjal, kicsi
lengyelpiac-beütéssel. Itt a Grand Hotelben aludtunk, ketten 30
euróért. Külön ember vigyázott a kocsira.
30 km-re van a görög határ, amit Kapshice-nél lépünk át. A
görögöknél nem sokat időzünk, inkább a kiírások szerinti Jugoszláviának
tartunk. Már a határon feltűnt, hogy
a macedón rendőrautó a Chrysler Stratus. Itt már nappal is
világítanak az autók, a motorosok nem viselnek sisakot, és vége a
nyugalomnak: megy a száguldozás. Egy Matiz hegynek fel hasít el
mellettünk.
Ohridba érkezünk. Városka a hasonló nevű tó partján.
Nyugat Jeruzsáleme, a gyöngyhalászat és az ezüstcsipke városa.
Ókeresztény templomok, római kori amfiteátrum, mecset is van többféle,
minden vallás képviselteti magát. Óriási élet, nyüzsgés, buli,
zenés-táncos szórakozóhelyek. A szállodaárak is magasabbak, de itt is
megúsztuk 40 körül. Az útlevelet a hotelben elveszik, mert viszik a
rendőrségre lejelenteni. Erről kis cédulát is kapunk.
Reggel Skopje felé rátérünk az autópályára. 20-30 km-enként kell
fizetni 4 eurókat. Skopjéig négyszer. Ha már semmi durva nem volt
Albániába, úgy határozunk,
nézzük meg, mi a helyzet a háborús övezetben. Irány Koszovó.
Azonnal kis probléma a határátkelőhelyen, ide nem elég a nemzetközi
gépjárműbiztosítás, 50 euróért vennünk kell egy speciális háborús
biztosítást.
A szerpentinen katonai konvoj mögött haladunk. A militarista
jelenlétet táblák is jelzik, kígyók egyenesen,
harcsák jobbra, sasok balra. Pristinában megálltunk pizzázni,
úgy néztek ránk, mint az ufókra. A pizza olcsó és jó, bár inkább
melegszendvics. Elég szerény a turistaforgalom, a parkolóőr még pénzt
is elfelejt kérni. Aki külföldi, az katona.
Az út mellett koszorúk, emlékhelyek, mindenhol építkeznek, mégis
szomorú hely. Podujevónál tábla várja az SFOR-erőket, hogy eddig és ne
tovább. Borzalmas szögesdróthálók között érünk egy határőrségre. Kicsit
csodálkozunk, mert úgy tudtuk, eddig is Szerbiában vagyunk. A határőr
mindenáron szerb bélyegzőt keres útlevelünkben, de amit a kosovói
határnál adtak, nem elég neki.
Miközben a szerb határőr behamuz a kocsiba, közli, hogy itt aztán
nem megyünk át, az tuti. Visszafordulunk. Koszovóban kérdezik, hogy
mi van, nem engedtek át? Mondjuk, micsoda kedves emberek vannak arra,
ők meg csak megerősítenek, hogy ez politika, mi meg megszívtuk. Inkább
hagyjuk ki a szerbeket, menjünk Bulgáriának, majd Romániának. Szívem
szerint azt is tenném, 80 km helyett 250-et vagyunk kénytelenek
kerülni. Az út egyetlen rossz tapasztalata.
Vissza Skopjébe, majd Miratovácnál lépjük át immár a békés és
hivatalos szerb határt. Belgrádig jutunk, éjszaka bedőlünk a Serbia
hotelbe - 50 euró 2 főre. Reggel az út legjobb reggelije vár.
Röszkénél 40 percet kellett várnunk, hogy hazaérjünk. Építik az
új határátkelőhelyet.
Biatorbágytól Biatorbágyig 3790 km volt a teljes kaland. Az
átlagfogyasztás 10 liter körül alakult, a tíznapos út kettőnknek
evéssel, alvással, benzinnel kb 300 000 forintba került.
Hazahoztunk minden alkatrészt és minden ételt, még a benzint is. A fék
gumipókozásán kívül semmi gond nem volt, talán ha az előkészületeknél
erre jobban odafigyelünk, nem lett volna ez sem. Egy baj azért mégis
akadt: nem láttunk mindent, úgyhogy még egyszer el kell menni, de most
már motorral.
