Sosem vehetik el a kedvem

Egykor az értelmesebbje Nyugatról hozott autót. Az első aranyévekben, kicsivel '90 után mindenki jól járt: a mi szempontunkból olcsóbbak, jobbak voltak a járművek, odafigyelőbbek, őszintébbek az eladók. A németek, belgák, hollandok, olaszok, franciák meg elégedetten dörzsölték a markukat, mert minden mozdítható hulladékot elhoztunk, beleértve a bontók teljes tartalmát is.

Az utóbbi évekre a lelkesedés kissé lelohadt. A regisztrációs díj és a megelőző hasonló találmányok önmagában is elvették a kedvét a kalandvágyó honfitársainknak, az árak is kiegyenlítődtek. Persze most is találni alkalmi vételt, nem is keveset. De nehéz az évtized üzletét kifogni, nem hülye ám a német, hogy a V6-os dízelét 3 évesen, 50 ezer kilométer után elkótyavetyélje. Az évjáraton már aligha lehet cselezni, marad hát a török nepperek kedvelt fogása, az óratekergetés. Meg - itteni kollégáikkal vállvetve - a totálkárból feltámasztás.

Igazából két dolog miatt érdemes (ha érdemes) kint próbálkozni. Hiába az alpesi országokat megszégyenítően drágán épülő autópálya-hálózatunk, csak jobb az utak minősége, vagyis ugyanaz a százezer km nem ugyanannyi kárt tesz az autóban. Továbbá egy német már nem is tudja félhomályos sufnikban koszlott kezeslábasban szerelgető kontárokra bízni Mercedesét, mert ezek rég kihaltak arrafelé.

Van még egy tényező, amiért a magamfajta keményen elvakult nagyautó-mániás nekiveselkedne a nyugati autóvásárlásnak. A presztízsmárkák ártartása nálunk jelenleg jóval erősebb, mint mondjuk Olaszországban. Tovább használjuk a nagy értékű járművet? Nem akarjuk elhinni, hogy a második tulajdonosnak már nem emeli a tekintélyét egy ötéves luxusautó? Vagy tán az ezerszer elátkozott regisztrációs adó fejti ki áldásos hatását?

Nézzünk egy csinos táblázatot, ahol a nemrég kifutott Alfa Romeo 166-os legkedveltebb példányait, a nagy benzinesek, még inkább az erős dízelek itáliai és hazai árait hasonlítjuk össze.

Nehéz elborzadás nélkül tudomásul venni, hogy a pazar 166-os bármely évjárata minimum 20%-kal olcsóbb. Pedig szó sincs arról, hogy Olaszországban eleve olcsóbbak lennének az autók. Ha így volna, arról tudnánk és nem is titkolnánk. Tehát vagy kevesebbet kell rászánnia, vagy ugyanannyiért fiatalabbhoz jut a talján, ha hasonló ábrándok között alszik el, mint én. A honosítás költségével a fiatalabb évjáratoknál még mindig marad némi nyereség.

Remek, igazolást nyert a tételem, igenis érdemes kintről választani. Csak a hebehurgya foglalózás helyett előtte kicsit körüljártam a témát, mibe is lesz, mire hazajön? Kik és hogyan húznak le, miképp vesznek el éveket életemből az aktatologatók? Három helyen jártam a megszámlálhatatlan hivatal közül, mondhatom, nem folytatódott az árak láttán érzett eufória.

Urambátyám helyett Bözsike - Sanyika - okmányirodai utánajárás

Biztos máshogy érezném magam az okmányirodában, ha érkeztemkor jóindulatúan hátba veregetném a külsős biztonsági őrt, bennfentesként bókolnék a pult mögött kuporgó kerekseggűeknek. Így viszont csak némi gyomortáji szorítás fog el, ahogy a sorszámomról barátságosan mosolygó felirat ("várakozók száma: 2 fő") ellenére megkezdem a várakozás második óráját, miközben határozott léptű emberek tucatjai tűnnek el az ajtók mögött. És nem a karbantartókat látom bokros teendőik közepette, mert ők ritkán sétálnak rendszámokkal a kezükben.

Azért sorra kerülök. Dühödten villan az ügyintéző szeme, hogy a nálam lévő bárcát hozzá kell kapcsolnia az aktához. Micsoda méltatlanság ez, hát ennyire bíznak bennük? Most mondom, felesleges vacakolás, pénzpocsékolás a tűzőkapcsozás: a jegyet sem a Központi Okmányirodában, sem látogatásom alkalmával a II. kerületiben nem magam húztam az automatából, hanem a biztonsági őr adta. Vagyis az érkezési sorrend formalitás, nekem például tíz perccel korábbi jutott. Eszembe se jusson, hogy idetelefonált a Sanyi, hogy "kösz Józsi, de ma mégsem megyek".

A helyi okmányirodák a látványra is iszonytató tülekedést általában kiváltották az előre bejelentkezés kegyes gyakorlatával. Jó is ez, már ma tudom, hogy 3 hét múlva el kell kéredzkednem arra a két órára, de nem többre. Egyben rossz, mert 3 hétig áll az ügyem, nem készül a lejárt jogosítvány vagy útlevél helyett az új, nem sikerül a nevemre venni az autót, vagy épp ellenkezőleg, megszabadulni tőle. És persze nem tudjuk, azért a hetekkel későbbi időpont, mert minden aprósággal egyesével terheljük a végrehajtó hatalmat, netán a Sanyik, a barátok tartanak fel pár helyet? Igen gyanús, mert az internetes időpont-foglalások akkor is percek alatt betelnek, ha hajnali háromkor nyitják meg az ügyfélkaput. Kissé életszerűtlen azt feltételezni, hogy százak csüngnek éjt nappallá téve a világhálón, éberen várva az egyszeri alkalmat. Inkább azt merném feltételezni, vannak olyan szerencsések, akik tudják, mikor kell.

Van olyan intézmény, ahol csak aznapra lehet időpontot kapni. Igaz viszont, hogy a sürgős ügyeket így lehet elintézni. A Központiban (mindennap), vagy akár a II. kerületiben, a hét három napján. (El ne feledjem: az okmányirodai ügyek nem helyhez kötöttek, vagyis ha lakhelyén képtelen határidőt mondtak, mehet bárhová az országban!) Meg persze erre szakosodott vállalkozóknál akár 24 órán belül. Duplán megéri az a pár ezres, egyszer drága az idő, másodszor úgyis besétál előttünk ugyanaz a közvetítő, csak az nem mindegy, hogy a mi ügyünkkel vagy a másokéval.

Szocialista realizmus, 2007-ben - Magánforgalmi Fővámhivatal

(Már a név is iszonytató, kik találják ki ezeket? A leendő állami hivatalnokoknak be kéne tiltani Kafka olvasását.) A benti miliő a máshol magabiztost is megtántorítja. Az ultramodern II. kerületi és a közepesen visszataszító, de legalább némi csinosításon átesett Központi Okmányiroda után 30 évet ugrunk vissza az időben. Portán saját kezűleg nevet beír, aztán egy 30 éve változatlan üzemi étkezdéhez hasonló hodályban találjuk magunkat, bizonytalan rendeltetésű ablakok között.

Már persze ha odatalálunk. Passzióból senkinek nem ajánlom, főleg autó nélkül néz ki veszedelmesnek Csepel e fertálya. Járda nincs, tömegközlekedés megállóhelye kilométerre, száguldó kamionok, mocsok, bűz. Igaz, ezzel szemben parkoló sincs a környéken, nehogy igazságtalanul kedvezményezzék a kocsival érkezőket. Én nem is akartam mást, csak hogy megtudjam, ki lehet az a kedves közvetítő, aki megkímél az itteni várakozástól?

Többet is láttam, az elsőnél megtaláltam a számításom: a regisztrációs adóval kapcsolatos ügyintézést megcsinálja rongyos nyolcezerért. És kollégáin keresztül bármi mást: vizsgáztatást, eredetiségvizsgálatot, származásellenőrzést, névre íratást stb. Nekem nincs más dolgom, mint rendelkezésükre bocsátom a szükséges összegeket, és átveszem a forgalmit, törzskönyvet.

Csodálatos, boldog megoldás. Pár tízezerért valaki végigüli helyettünk a felesleges állomásokat. Vagy netán fordítva: azért vannak az ügyintézési pontok, hogy rengeteg embert eltartson a rendszer, beleértve a kötelező közvetítőket? Akik persze illő ajándékokkal teszik gördülékennyé az ügymenetet, simulékonnyá az ügyintézőt. Lesz-e Alfa 166-osom Olaszországból? Lehet, hogy várok még vele.