Embertelen iramban

2007.11.04. 09:13
Már a kanyar előtt keresztbefordította az autót, úgy csúsztunk be a fák közé. Nekem még arról sem volt fogalmam, egyáltalán merre van a kanyar, de a sofőr pontosan tudta azt is, mennyire kell visszafognia a kocsit, hogy elférjen.

Ahogy a rajt előtt Balázs bekapcsolta az ALS-t már éreztem, hogy ez az autó más, számomra teljesen ismeretlen világ. Sosem ültem még WRC-ben, nemhogy versenytempóban haladjunk vele. Ráadásul murvás pályán - leszámítva a tavalyi, isteni bohóckodást a Peugeot-val - utoljára pont tíz éve ültem versenyautóban - igaz, akkor a bal oldalon. Ahogy most elrugaszkodott alattunk a kocsi, egyből az jutott eszembe: ez az igazi rali, nem az aszfalton csikorgatás.

Szeretem a murvás pályát, ahogy nagy sebességnél a kocsi viselkedik, ahogy irányt vált csúszás közben. Sokkal élvezetesebb, mint az aszfalt, mert tágabbak a határok. Ha aszfalton autózunk a határon, sokkal nagyobb a tempó, könnyebben történik nagyobb baj. Murván lehet játszadozni egy kicsit, ha nem az időre megyünk, akkor sokat. És az biztos, hogy most nem időre megyünk. Épp egy kanyar felé tépünk, vagyis inkább sodródunk. Balázs bal kézzel fogja a kormányt, jobbal a kézifék rohadt hosszú karbon pálcikáját fogja, néha megrántja. Próbálok egyszerre több mindenre figyelni, a lábára, a kezeire, meg, hogy az autó mit művel, de nem megy. Láthatóan teljesen más világban ülök, mint Balázs.

Szerintem semmi közünk ahhoz, ami az autón kívül történik. Teljesen véletlen, hogy a kitaposott úton haladunk. De nem. Csak annyira gyors minden, hogy nem lehet követni. Mire a kormányról az útra pillantok, már mentünk legalább 10 métert, és persze, hogy a kormány már a másik irányba áll, ezért tűnik úgy, mintha Balázs csak össze-vissza tekergetné. Bezzeg amikor 1997-ben a Ladával Hévízgyörkön a szántóföldről berepültünk az erdőbe Szözsivel, az N csoportos 2105 jobbra-balra csapódott, azt sem tudtuk, merre kapkodjunk. Aztán megakadt a bal első kerék a partoldalban, a kormány kipörgött a kezeim közül és a bal első kerék majdnem derékszögben kifordult. A fékcső átugrott a gömbfej-anyán, nem tudtam visszafordítani a kormányt.

Ki kellett szállnunk, emelővel, kerékkulccsal meg lábbal is segíteni a keréknek visszaugrani a helyére. A fékcső persze elszakadt. Közben a mögöttünk érkező versenyzők alig fértek el mellettünk. Jó öt perces küzdelem után a kerék a helyére fordult, és levánszoroghattunk a pályáról, az azt követő etapon is fék nélkül mentünk a szervizig. A pedálra nem is akartam rálépni, nehogy kipumpáljam az olajat a rendszerből, mert akkor még tovább tart a javítás. Három versenyautónk volt együtt a csapatban, de szerencsére a rajtszámok szerint jól szétszórva, így egy közös szerelőnk volt, Bagoly.

Mikor a szervizbe értünk, nem találtuk. Mondtam a Szözsinek, keresse meg, én addig szerzek másik fékcsövet, mert az nekünk nem volt. Akkoriban még más világ járta, mindenki szívesen adta oda az utolsó alkatrészét is, ha neki akkor pont nem volt rá szüksége, így én is hamar kaptam egyet, de Bagoly még mindig sehol. Már láttam, hogy nekem kell kicserélni. Kinyitottam a szervizbuszt, és mit látok? Ki alszik a kocsi hátuljában? Igen, a Bagoly.

Most meg itt ülök egy profi csapat 2003-as WRC-jében, amilyennel Markko Martin 57 métert ugrott Finnországban - Varga Pisti, Balázs navigátora mondta, hogy a 2002-eshez képest ebben lejjebb van a súlypont, és így sokkal vezethetőbb lett - és azt veszem észre, hogy a szemem keresi a menekülő utakat a gödrök között, de Balázs simán átgázol rajtuk. Ezzel az autóval másképp lehet menni. A négykerékhajtás, a brutális erő és persze a Balázs mögött álló számtalan versenykilométer azt tesz az autóval, amit csak akar.