I. A csínytevők

Elbámult Odüszeusz, kikötőket látva s arányos
gályákat, hősök piacát, meg a hosszu, hatalmas
és cölöpökkel támasztott falakat, csoda nézni.

Larry haláli figura. Tizenkét órája elképesztő sztorikat mesél, a zömük sajnos annyira van a névvel publikálhatóságtól, mint Manaus eperhabszín operaháza az Amazonas torkolatától. Elég az hozzá, hogy ha autós üldözést terveznek, ahol holdbéli földutakon kell a jard elöl szőnyegbe taposni a gázt, vegyenek nagy Lexust. Úgy nyeli el a futóműve az úthibákat, mint tavasszal teraszra tett muskátli a tápoldatot.

A Concorso d’Eleganza Villa d’Estére jöttünk egyébként, azért ez a nagy sietség, már elmúlt este hat, és hét harminckor van az állófogadás a villa előkertjében, odáig negyvenöt perc szerpentin a hotelig, az egyik útszéli parkolóban egy Ferrari 121 LM Spider versenyautó, zuhany (Larry: 5 perc, én: 25 perc), negyvenöt perc szerpentin vissza (kivont fényképezőgéppel, a Ferrari eltűnt), ekkor már elmúlt hét harminc bőven, értelmezhetetlenül szétszórt öltözékű, de persze murvába tipróan elegáns arisztokrácia a tóparti fövenyen, beleharapunk egy-egy citrom méretű olajbogyóba, zamatos, omlós. A weboldalukon volt egyébként ez az esti fogadás, Dr. Orosz és Mr. Parker meghívóleveleiben szó nem volt róluk, de azt mondtam Larrynek, csak határozottan, csak határozottan. Ha emlékeznek Sylvia Plath Üvegburájára, amikor a főhős Esther Greenwood elé furcsa ételt tesznek, ő csak ennyit gondol: kezdd el enni valahogy, de határozottan, és mindenki azt hiszi majd, hogy ahonnan te jössz, ott így csinálják. Molyolni nem szabad, azt soha nem szabad, úgyhogy Larry felkapja a frissen vásárolt, én a frissen tisztíttatott öltönyömet, suave-ek vagyunk, kavarja a hajunkat a parti szél, de a vacsoraterem ajtajában egy szmokingos ember vacsorakártyát szed, ami nekünk nincs, úgyhogy felosonunk a még zárt sajtószobába, engem kiver a jeges veríték, Larry meg ledobja magát egy gép elé, és megmutatja az eBay-en a Ferrarit, amit 4 nap múlva tervez megvenni, aztán lelépünk.

Mondtam, hogy a Lambóval kellett volna jönni.

II. Az inszektoid Pietà

Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.

Mit keresek én itt? De tényleg, mit keresek én itt?

Szombat délelőtti deszaturált verőfényben állok a tó partján, a tizenegy éves edzőcipőmön vékony murvapor, előttem meg a Ferrari P4/5 by Pininfarina . Ez:

Van egy egész sor konceptautó egyébként. Nyaranta a hűtőben is szokott lenni a jéghideg, illatos sárgadinnye mellett is egész sor más gyümölcs, paradicsomok is. A P4/5 úgynevezett recskamobil. Megvesszük az autós újságot, elvonulunk vele a mellékhelyiségbe, nézegetjük. Odalapozunk, visszalapozunk, belenyomjuk az orrunkat, és így tovább. Harmadik dimenziója nincsen, csak optimálisan bevilágított, tökéletesen polárszűrt felületei, kifotosoppolt porszemek, kékvérű háttér. Vannak azok a kicsit ijesztő mesekönyvek, amikből kinyitva ügyesen lappá hajtogatott figurák ugranak elő minden oldalon, tigrisek például , na pont olyan a P4/5 élőben.

Pedig igazi. Na jó, nem úgy igazi, mint ahogy a másik Ferrari-koncept, a GG50 , amivel pár órával később a tervező fia, Fabrizio Giugiaro begördül, mert annak szétrobbant élőlények vannak a visszapillantóin. Ennek nincsenek. Csak egy hiperélethű modell, 1:1 méretarányú, mindene működik, a kitalálója/gazdája, Jim Glickenhaus pedig a hátsó kereke mellett áll, szürke öltöny, piros bézbólsapka, napszemüveg, karbantartott, de óvatlan pillanatokban az időhöz hasonlóan elfolyó arc.

„ Lecsaptunk róla vagy 250 kilót, és az aerodinamikája is jobb, mint a donor Enzóé, – mondja Jim –, úgyhogy gyorsabban van százon és a végsebessége is több, 362 km/h. Tökéletes mindennapi autó egyébként, – teszi még hozzá –, ezzel járok a városban.” Persze. Alieneket irtani. Nézzék meg a kerekeket, tökéletesen hozza a Bolygó neve: Halál csapatszállító harckocsiját (amivel bemennek a reaktorba az elején). Jim B-mozikat rendezett régen, abból gazdagodott meg, ma már főleg ferrációval foglalkozik.

Az apám 1988-ban eltöltött egy hetet Rómában, valami tudományos konferencián. Azt mesélte mikor hazajött, hogy a helyszínen tudta meg, hogy a konferencia egy nap, úgyhogy lett hirtelen hét teljes napja Rómára és a Vatikánra. Az egyik napot a Pietàval töltötte, reggel leült elé, délután odébbállt. Közben nézte. Mert nem lehet nem nézni.

És a P4/5-öt sem lehet nem nézni, pedig a Pietàval szemben egyáltalán nem éterien szép. Elsőre talán még retró is, és a retró förtelmesebb dolog, mint az Onchocerca volvulus hengeresféreg, aminek lárvái a szaruhártyában telepednek meg és vakságot okoznak, a retró a Vorsprungba vetett hit pusztulása, és ha nincs haladás, akkor ön is, én is, és rajtunk kívül mindenki most roppanthatja el a ciánkapszuláját. KRRRUNCH! De a P4/5 csak elsőre retró, pedig Glickenhaus annak akarta, a hatvanas évekbeli Ferrari prototípusok Enzóra épített replikájának, aztán a Pininfarina zseniális tervezője, Jason „Maserati Birdcage, Maserati GranTurismo, Ferrari 599 GTB” Castriota gyengéden átcibálta a jövőbe.

A P4/5 a hatvanas évek autótervezési zenitjét elismerve futurisztikus. Gonosz ledszemekkel méreget, tojócsőszerű fehér kerámia kipufogóvégek merednek ki a lemezes polikarbonát szárnyfedeléből. Nem úgy futurisztikus, mint az NSX, nem repülni akar, autó marad, de azt súgja, kegyetlen rovarhangon, hogy ez a jövő mindig három lépéssel előttetek fog járni, ez a jövő délibábjövő, ti konfekciót vezető senkik, ti húsz év múlva se jöhettek el ebbe a jövőbe, belefulladtok inkább Zénón második paradoxonába .

Szirénszerű autó. Rideg, barátságtalan, és mégis, másfél órája mellette állok és nézem, pedig itt van még száz autó, mindegyik művészet. Hogy milyen a sötét kupola alatt ülni, a világ egyik legjobb autójának kikönnyített változatában, farpofákra öntött szénszál kagylóülésekben, és adni egy kövér gázt? Jim tudja. Én nem.