Az autómobil eseményhorizontja

2007.05.03. 07:40
„Odanézz, a Jaguar!” – rikolt Larry. „RECCS” – rikoltom vissza, pontosabban a pusztuló hetes nyakcsigolyám, hiába na, jófajta granturizmó ez a Peugeot 406 kupé, de 1200 kilométer mégiscsak 1200 kilométer. A Lambóval kellett volna jönni, mondtam, a Comói-tó mellett gyorsítunk ki egy kanyarból egyébként, a Cernobbio és Moltrasio közötti szerpentinen, a Jaguar meg egy C-XF. Ja nem, a C-XF, egy darab van belőle ugyanis.

III. Mono no aware

És közülük ki a mézédes termést meg is ette,
már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,
ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,
egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.

Tudják, ez munka. Furcsa munka, az biztos, mintha plutóniummal teli zsákokat hordanánk Mendelssohn e-moll hegedűversenyére , miközben azt próbálnánk megfejteni, hogy Van Gogh A tenger Saintes Maries-nál című képén miért vannak barna ecsetvonások a vízen, és közben persze torót rágcsálnánk, a tonhal hasának zsíros, ízletes aljáról kanyarított húst. Leszív. Nyirkos kezekkel és csapzottan haladok át harmincas évekbeli Alfa Romeók előtt, a cipőm krétafehér a murvaportól (még most is az, tíz nappal később), a fényképezőgép sózsák, balra Ralph Lauren különleges, varázslatos 1930-as Mercedes Benz SSK-ja, a Trossi, de a könnyű vaníliapudinggá vált agy képtelen mit kezdeni vele.

Szembejön Sergio Scaglietti.

Alacsony, olasz öregember egyébként. Elegáns persze, milyen legyen, ez errefelé genetikai, a kezei inasak, a szemei mint a tó.

Körülöttünk szétszórva Ferrarik, amiket Scaglietti tervezett még régen. Cseresznyevirágok a földet érés pillanatában, ötven évesek, de ragyognak, gondosan kiretusálták belőlük a rendeltetésszerű használatot.

A piros 121 LM Spider, amit az út mellett láttunk. Eugenio Castellotti vezetett vele az 1955-ös Le Mans-i 24 órás versenyen , mielőtt magnéziumlángba borult mögötte a világ.

A piros 860 Monza, amivel Juan Manuel Fangio megnyerte az 1956-os sebringi 12 órás versenyt.

Vagy a mega-Ferrarista Peter S. Kalikow sötétkék 1961-es 250 GT California Spidere, ami 46 éve a világ legszebb kabriója, és az is marad.

Scaglietti ujjlenyomatai a festék alatt, az alumínium domborulatokon. Egy korból, ahol az anyagok, a technika és az emberek konstellációja tökéletes egészekké állt össze, újra és újra és újra. A Mediciek Firenzéje volt ilyen. Periklész Athénje.

Az ötvenes-hatvanas évek Modenája.

Mit keresünk mi itt?

Nem mi, zsebes gatyás, csillogó szemű, kócos autóbuzik, Press bilétával. Mindenki. Mi, akik nem voltunk ott akkor. Mi, akik olvasunk, akik bámulunk, akik vásárolunk. Mi, akik soha nem formáltunk lemezeket tökéletes felületekké, akik soha nem políroztuk tükörfényessé karburátorok torkait, akik soha nem nevettünk és ittunk versenyzőkkel, akik minden nap a halállal keringőztek tucatszor?

Kell egy 250 GT-nek, hogy nézzük? Hogy írjunk róla? Hogy dollármilliókért megvegyük és megtanuljuk helyesen kiejteni a Blu Inverno festék nevét?

Scaglietti a fonott székben. Kék zakójának gallérja ülve is a tarkójához simul. Ilyet csak méretre szabott ruha tud. Az autóihoz közelhajolni olyan, mint belenézni Van Gogh tengerébe. Minden ecsetvonás a helyén van. De elképzelhetetlen belőlük az egész.

IV. Helló és viszlát

Sok bor folyt le a torkukon és sok-sok juhot öltek,
sok csámpás lábú s járású ökröt, a parton.

„Most dumáltam Ian Callummal, teljesen közvetlen ember, kérdeztem, hogy mi lesz a következő Jaguar, persze nem mondta el” – mondja Larry, már tiramisu és eszpresszó után, én egy tál bivalymozzarellát és garnélát egyensúlyozok. A Concorsónak lassan vége. Az Arany Kupát egyébként egy Bugatti 57 C nyerte, én Kalikow California Spiderére szavaztam volna, ha felnéztem volna időben a fényképezőgépből.

Vasárnapra a Concorso átköltözött a szomszédos Villa Erbába, és most már bárki bejöhet, aki leszurkol tíz eurót. Merész emberek ezek az autógyűjtők, kisgyerekek rohangálnak a csillogó testek között, isszák a formákat, amik évtizedekkel előzték meg őket, én közben Paul Roeslerrel beszélgetek, aki partner egy San Francisco-i befektetési alapban és egy Lamborghini 400 GT 2+2 -t hozott, gyönyörűen felújított, ami persze az autó általános rondaságán nem sokat változtat.

Paul előszed egy tanúsítványt, amit maga Ferruccio Lamborghini írt alá, közben Kateryna, a képtelenül stílusos ukrán életmódriporter operatőre felrúgja a kameraállványt, ami két centivel kerüli el Kalikow sötétkék California Spiderét. Kalikow arcán megfigyelhető a masszív hátsó fali szívinfarktus összes jele, aztán szédeleg még egy kicsit és magához tér. Szóval zajlik az élet. Ideje lelépni.

Vizespalackok az ülés alá, GPS be, és WROOOOOOOM, ha nem is a Lambóval jöttünk, a formaterv legalább olasz, Pininfarina. Viszlát, viszlát. A P4/5 nem látszik a tömegből, gyűrűkben veszik körül az emberek.

V. A nekrofília elkerülése végett

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt
holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.

A Brenner-hágó felé elkapjuk a ritmust. Száznyolcvan körül megyünk, hullámosan emelkedő út, bele a hegyekbe, a kupé mohón tapad a kanyarokba. Granturizálunk, álló kocsikat kerülgetünk, Larry kicsiket kormányoz, aztán a GPS magasságjelzője 1300-valamennyinél nem emelkedik tovább. Lemegy a nap.

Ez tíz napja volt. Azóta főleg japán körtéket ettem, színes értelmetlenségeket olvastam, rosszul aludtam, és meredtem magam elé. Azt hiszem nem tudok semmit. Csak azt, hogy volt egy elnyújtott pillanat valamikor a múlt században, ami az emberiség kultúrtörténetének mérföldköve. Mérföldkő egy jobb élethez.

De elmúlt. Vége. A P4/5 játékautó. Peter Kalikow múzeumi gondnok. Az autó már nem varázslat, nem az ébredező Európa oxigénnel szaturált vére, hanem globális érelmeszesedés. A világ továbblépett.

Menjünk vele.

Építsünk robotot , scramjetet, űrhajót, neurális interfészt, impulzuskarabélyt, bármit, ami az lehet, ami az autó volt ötven éve. Vannak más világok is.

Sergio Scaglietti sem konflisokról álmodott.

Az idézetek Devecseri Gábor Odüsszeia-fordításából származnak.