A Vár visszafoglalása

Hócsata Unimoggal

Busánszky Lajos

2003. január 16., csütörtök 09:09

Egy szűkebb utca felé fordulunk, kezdődik az igazi centizés. Fekecs úr virtuóz ügyességgel forgatja a lapátot jobbra-balra, emeli és süllyeszti az útnak megfelelően, és közben óvatosan manőverez a géppel.

Erőd utca, második kerület, az FKF telepe. Nem kifejezetten örülnek érkezésemnek az irodában. Szemmel láthatóan feszült a helyzet, pillanatonként csörögnek a telefonok, sofőrök jönnek-mennek, és valamilyen diszpécserszolgálat is üzemel az egyik asztalnál.

- Most nem érek rá - fakad ki Ruscsák úr, a főnök. - Máskor, amikor nincs ennyi dolgunk.
- De én csak egy kört szeretnék menni az egyik hókotróval - kérlelem tovább.
- Csak ennyi? Semmi nyilatkozat? Na jó - enyhül meg felismervén, hogy nem őt akarom feltartani. Kinéz az ablakon, és az éppen rakodó Unimog felé bök.
- Azzal mehet egyet. A Vár lesz az útirány.

Fekecs Benjamin, alias Bendzsi, leendő sofőröm éppen egy IFA darujával rakodja a bevetésre váró Unimogot szóróanyaggal. Gyorsan végez, és már ülnék is be mellé a jobboldali ülésbe. Na, ez nem egyszerű.
-Várjon, kiveszem a táskám, akkor befér.
Valóban. Egy közepes sporttáska kényelmesen elüldögélhet, de humanoid csak akkor érzi magát itt jól, ha legfeljebb százötven centisre nőtt, vagy ha elhivatottságot érez a kígyóemberi tevékenység iránt. Én úgy saccolom, jó harminc centivel túlnőttem az Unimog konstruktőrei által kívánatosnak tartott méretet.
- Vigyázzon, ha nekidől az ajtónak, kinyílik - figyelmeztet a sofőröm.
Na, még ez is. Szorongatom a fényképezőt a kezemben, és a kapaszkodó felé nyúlok.
- Az nem lesz jó, akkor nem látom a tükröt - szól rám Fekecs úr. Szófogadóan elengedem a kapaszkodót, és csak magamban fohászkodok, hogy ki ne essek innen fentről.

Indulunk a Vár felé. A meredek utca érezhetően nem akadály az Unimog előtt. Viszont a hólapát innen fentről sokkal nagyobbnak tűnik, mint a járdáról. Fekecs úr tért ölelő mozdulatokkal kormányoz, és "jól meglengetem, majd beesik a helyére"-mozdulatokkal vált sebességet. Szemmel láthatóan nem finom úrvezetőknek való feladat a hókotró vezetése.

A sebességváltó, az irányváltó, meg még néhány apróbb kar egyvonalban van a vezető vállával. Tökéletes ergonómiai rémálom. Érzéssel kell ezeket használni, mert menet közben nincs idő odanézni, merre van a sebváltó karja.

Na és a zaj! Kedélyesen üvöltözve beszélgetünk, így sikerül normális beszédhangerőt előállítanunk a Mercedes dízelmotor ellenében. Estére teljesen berekedek, ebben biztos vagyok. Fűtés talán van, de nem sok jelét érzem. Szerencsére alaposan beöltöztem, de zokniból azt hiszem, alulválasztottam erre a küldetésre.

A műszerfal kijelzőinek króm keretét kikezdte a rozsda. Itt-ott hiányzó kárpitelemek. A kilométeróra szemmel láthatóan nem az eredeti, a BKV buszain láttam hasonló tachográfos szerkezetet. Valamiféle utólagos kapcsolót buheráltak a műszerfal bal oldalára. A motorháztetőn egy URH adóvevő, tartani a kapcsolatot a diszpécserekkel. A legmodernebb szerkezet az ülésem mögött van: a GPS jeladója.

-Nem is értem, miért erre a régi példányra küldték magát - kommentálja az ergonómia hiányára tett megjegyzéseimet pilótám.
- Az újabb gépek sokkal kényelmesebbek, csendesebbek, van bennük tömérdek elektronika, még légkondi is, de én nem adnám oda ezt a masinát egy olyanért - vallja meg a gépezethez való kötődését Fekecs úr.

Mikori gép? A kérdés nem is egyszerű, de a forgalmit előhalászva kiderül, hogy 1987-es gyártású. Én sokkal régebbinek tippeltem. Az egésznek olyan a miliője, mint a seregben használt GAZ 66-unknak. Árkon-bokron átmegy, de nem kényeztet.
-Ezzel nincsenek olyan bajok, mint az újabbakkal - védi sofőröm a portékát. Azok is jók, de az elektronika gyakrabban okoz galibát, ebben meg nyoma sincs ilyennek. Ez keveset is fogyaszt. Az egész napos munkát le lehet tudni akár 20 liter gázolajjal.

Ez egész megdöbbentő adatnak tűnik egy 5675 köbcentis motortól. Különösen, ha tudjuk, ilyenkor napi 24 órát mennek a hóeltakarító gépek.
Közben felérünk a Várba. Nem tűnik drámainak a helyzet, csak a kisebb mellékutcákban van komolyabb hó az úton.

-A legfontosabb a tömegközlekedés - képez egy kicsit a sofőröm.
-Amerre a BKV jár, mi arra tisztítunk először. Utána jönnek a főútvonalak. Na persze a telefonok állandóan csörögnek, vannak sürgős hívások is. Mentő nem tud behajtani valahová, valaki orvos, és nem tud eljutnia a beteghez, és hasonlók. Ilyenkor a diszpécser rádión ideszól, és megyünk. De gyakran van, hogy valaki a munkahelyéről betelefonál, és egy hóekét kér az utcába, ahol lakik, hogy kényelmesen haza tudjon menni. Ez azért bosszantó, főleg, mert fogalma sincs, mi a helyzet, lehet, hogy nem is olyan régen volt ott tisztítás. És jó lenne ilyenkor tényleg a tömegközlekedést használni.

- Mik a legnehezebben tisztítható helyek?
- Hát van egy-két faramuci szűk utca, ami igazán meredek is. Budán van jó pár ilyen. Lássuk csak; Ördögárok, Flóra utca, Nyereg utca. Az ónos eső tud a legkellemetlenebb lenni, ha lefagy. Ilyenkor az ember tolat, és abban a tempóban tud araszolni felfelé, ahogy a maga alá szórt só megolvasztja a havat meg jeget. Igazi türelemjáték.

Egy szűkebb utca felé fordulunk, kezdődik az igazi centizés. Fekecs úr virtuóz ügyességgel forgatja a lapátot jobbra-balra, emeli és süllyeszti az útnak megfelelően, és közben óvatosan manőverez a géppel. Hallgatok, próbálok erőt gyűjteni a dízelmotor további túlkiabálásához, és nem akarom zavarni a sofőrömet a koncentrálásban.

-Fogytán a szóróanyag, lemegyünk és feltöltekezünk - adja meg a következő útirányt Fekecs úr. Egy szűk parkolónál beüt a ménkű. Egy kis gödör oldalra megdobja az Unimogot, és a hóeke széle elkapja egy Ford visszapillantó tükrét. Továbbgurulunk, megállunk, és a sofőröm kiszáll felmérni a kárt.
-Elrepedt a tükör - konstatálja sztoikus nyugalommal, majd elkezdi megírni a papírt, amin elismeri a kárt. Amint végzett vele, beszól a diszpécserközpontba, jelenteni a kárt. Higgadtan fogadják, semmi izgalom.

- Mi jár ezért? - tudakolom.
- Semmi - válaszolja. - Sajnos ez vele jár. A felhalmozódott hó miatt az autók nem tudnak a járda széle mellé állni, így gyakran szó szerint centizni kell. Ilyenkor elég egy kis bucka, vagy fagyás, és már le is tört egy tükör. A főnökök természetesen nem örülnek ennek, de hiába, ez vis major.

Ismét az Erőd utcában vagyunk. Éppen egy Zil akciózik a garázsban. Hátborzongató hangja van az eredeti benzinmotornak, ehhez képest az amerikai V8-as csodák ovis játéknak tűnnek. Fekecs úr eltűnik az irodában, intézi a tükörtörés papírjait. Közben egy napilap fotósa is feltűnik a színen. A téma tényleg az utcán hever, amíg el nem olvad. Más gép nem lévén, az engem is szállító Unimogot fotózza.
Ismét úton, és a sofőröm csak nevet ezen a felfokozott médiasikerén.
-Vagy hat éve volt itt mellettem újságíró, ma meg kettő is.

Ismét a Várba megyünk, ezúttal VIP út lesz. A Hadtörténeti Múzeum udvarát kell letisztítani. Az épület előtt nagy a sürgés. Öten-hatan hólapátolnak bőszen. Kinyílik a kapu, és óvatosan begurulunk. Tényleg csak centiken múlt, hogy befértünk. Gondnokféle úr érkezik, és eligazít, mit kéne csinálni. Röviden: az egész udvart letakarítani.

-Sózni tilos, a füvet kell óvni! - hangzik az utolsó ukáz. Fekecs úr felméri a terepet, és módszeres munkába kezd. Tolás, kiskanyar, húzás, előre, tolatás, lapát fordít, tolás, és percek alatt jókora darabon előbukkan a kövezet. Saccra ez nekem jó órányi intenzív hólapátolással lett volna elérhető. Én elégedett vagyok. A sofőröm kevésbé.
- Pepecs munka lesz ez. Kicsi zárt tér, és nem is látni, hol van az út széle.
Ennek ellenére igen tempósan tisztul az udvar. Egy hölgy érkezik lélekszakadva, és hírt közöl velünk.

- A tábornok úr engedélyezte, hogy kicsit sózva legyen.
Fekecs úr rábólint, a végén egy kicsit sózva lesz. Még 20 percnyi tilitolizás után az udvar egészen tiszta. Én tökéletesnek ítélem a munkát, de a gondnokféle úr még némi igazítást kér.
-A miniszterelnök úr jön majd koszorúzni, neki lesz a takarítás - árulja el a nagy titkot. Sofőröm megértően bólint, és kicsit sarkosabbra tol még néhány kupacot. Ezzel végzünk. Kifelé menet látjuk, hogy az épületben odabenn is alapos sika-mika folyik, egy miniszterelnöki látogatásnak meg kell adni a módját.

A sikló végállomása felé vesszük az irányt, de majdnem elakadunk. Egy jókora Volvo balról, egy teljesen behavazott Suzukiféle jobbról. A sofőr igen óvatos, nem akar újabb tükörtörést.
- Nem férünk át - konstatálja, és már kezdene tolatni, amikor villámsebesen előkerül a Volvo tulaja, és elenged minket. Szemmel láthatóan félnek a hólapáttól, van is miért.
- Bezzeg a forgalomban nem ilyen készségesek - kezd panaszkodni a pilóta. - Nem akarják beengedni az embert, villognak, dudálnak, mindenáron előzni akarnak. Van, amikor centikre jönnek a szórófejtől, de a legkisebb esélyt is ki akarják használni az előzésre. Persze amint lehet, el szoktam engedni őket, akadjanak csak el, ha már ennyire sietős.

Megérkezünk a Sándor palotához. Jókora placc várja, hogy letakarítsák. Az Unimog itt igazán elemében van. Közben turistaszenzációvá lépünk elő. Vadul fotóznak és videóznak minket a turisták. És mindenki mosolyog is egyet, ahogy benéz a kabinba. Tényleg kedves gépezet ez a narancssárga masina. Tényleg, mit csinál nyáron?

-Locsol - világosít fel Fekecs úr, miközben toljuk a hókupacokat. - Viszonylag gyorsan át lehet rakni a szerelvényt. De a téli idény az igazi kemény menet. Ami most van, azt harmadik fokozatnak hívják. Ilyenkor mindenki, aki él és mozog, dolgozik. A gépek huszonnégy órában, az emberek tizenkét órás váltásokban. Ez egy pici plusz pénz is hoz a konyhára, de nem túl sokat.

A környező ablakokban remekül tükröződik az Unimog, gyorsan csinálok is róla néhány művészfotót. A turisták meglepődnek, hogy most feléjük irányul a kamera, nem tudják, hogy eszem ágában sincs őket megörökíteni. Kicsit forgolódunk a legjobb beállítások kedvéért, majd a Ludwig múzeum előtt kezdünk takarítani.

Közben a sofőrt faggatom, hogy vezethet valaki hókotrót.
- Három év gyakorlat kell C kategóriás jogosítvánnyal. Ha ez megvan, a képzés után még pár napot egy rutinos sofőr mellett tölt az újonnan érkezett, hogy lássa, hogy is megy ez. Nagyjából ennyi. Én már több mint tíz éve csinálom. Télen hókotrás, nyáron locsolás meg a takarítógép. Az először furcsa volt, mert jobbkormányos. Kellett idő, amíg megszoktam. De ma már nem gond, ha egyik nap ilyet vezetek, a másikon balkormányost. Az sem zavar, hogy lassan kell menni. Nem hiányzik a száguldozás. Na végeztünk, megint elfogyott a szóróanyag. Induljunk vissza.

A Moszkva térnél kikéredzkedek. Megköszönöm az izgalmas napot, és nagy nehezen kikászálódok a magasból. Majdnem eldőlök a földön, azt hiszem egy cseppet megfagyott a talpam. Fekecs úr még visszaint, majd elhajt a kedves kis narancs Unimoggal. Előttük még a tél jó része. Nem fognak unatkozni. Délutánra ismét havazást ígért a meteorológia.