Autót hölgytulajdonostól - közkedvelt mondat a használtautó-hirdetésekben. Azt igyekeznek sugallni vele, hogy a kérdéses jármű évente négyezer kilométert futott, azt is egyetlen útvonalon, a garázs meg a hipermarket között, nap nem égette, szél nem fútta, eső nem áztatta, viszont folyton folyvást takarították, patikatiszta állapotban tartották.
Biztos, hogy vannak ilyen autók is, de én most olyat mutatok, amin
jól látható - ha szabad azt mondani -: jellegzetes nyomokat hagyott a
női tulajdonlás és használat. Mielőtt a TotalCar nőnemű olvasói
hímsovinizmussal vádolnának, és azt követelnék, hogy az egyetlen,
mindig nálam lévő szerszámomnál fogva akasszanak ki egy nagyobb
használtautó-kereskedés kapujára, előrebocsátom, hogy nagyon sok ügyes,
okos, gyönyörű nőt ismerek, akik férfiakat megszégyenítően jól,
rátermetten és talpraesetten vezetik gépkocsijukat - ez a szegény pont
nem ilyeneket fogott ki. Bizony, nem születhet minden jármű az élet
napos oldalára.
Vizsgálódásunk alanya tízéves Daewoo Matiz - szeretni való, formás
városi kisautó, amiben az okos térkihasználásnak köszönhetően szinte
már komfortosan utazhat négy ember, és még elfogadható csomagtér is
található mögöttük. A műszerfal egyszerű, de aranyos, az első ülések
egészen kényelmesek, a nyolcszáz köbcentis, ötvenkét lóerős motorocska
hozza, ami tőle várható. A gyári hangszórók vacakul szólnak - de hát
melyik miniben nem? Régebben vezettem ilyet pár hétig, komolyan mondom,
egészen megkedveltem, még becenevet is adtam neki: nagy szemeire és
orrformájára tekintettel elneveztem Guppinak.
Ezt a fehér guppit is szerették, nem is hajtották nagyon, inkább
csak furcsán. De menjünk sorjában! Az első tulajdonos kiléte homályba
vész, annyit tudni róla, hogy ő is
hölgy volt. A kis Matizt néhány apró karcolással, de méltányos
áron adta tovább - az csak később derült ki, hogy a jobb első ajtót
valamikor megnyomta. Szerencsére szépen javították, így a második
tulajdonosnak, egy nyugdíjas
hölgynek fel se tűnt, a szerelők szóltak neki. Ő pont úgy
használta a kicsikét, ahogy a közhelyszótárban megírták: tíz-húsz
kilométeres utakat tett meg vele, vásárolt, rokonokat látogatott, idős
édesanyját hordta kórházba.
Míg egyszercsak gejzírként elő nem tört a motorból a tűzforró
hűtővíz. A hibát természetesen nem szakszervizben javították, mert az
egy nyugdíjasnak drága. Ez még nem is lenne baj, mindnyájan ismerünk
szerelőket, akik sokkal jobban dolgoznak a szakszervizek átlagánál.
Hát, ez a szerelő nem ilyen volt. Közben a felületi sérülések, karcok
szinte észrevétlenül szaporodtak, mint kulcsos gyerek térdén a plezúr a
nyári vakáció alatt. Hol a garázsajtó volt útban, hol valamelyik
parkoló autó.
Egyik sérülés sem volt komoly, így a kis guppi szorgalmasan rótta
köreit a bolt és a lakás között, egészen míg az idős hölgytől egy ifjú
hölgyhöz, az unokához nem került. Megváltozott ekkor a Matiz élete:
alapos takarítással eltávolították belőle a kárpitokba ülepedett port
és a csomagtérbe ömlött gulyásleves maradékait, és egy módszeres külső
mosás után mindenki rácsodálkozott, milyen szép fehér. Gondos szerelők
orvosolták az észrevétlenül felgyűlt bajokat: felújították a
fékrendszert, beállították a kuplungot, gyertyát cseréltek, behangolták
a gyújtást, kicserélték a folyadékokat, hogy a kis hölgy üzembiztosan
autózhasson. Már-már azt hihette szegény guppi, új élete szebb lesz a
réginél, de némiképp csalódnia kellett.
A kis hölgy ugyanis friss jogsival ült a kormány mögé, és ez az
állapot általában nem marad következmények nélkül. A leányka arcán
boldog mosollyal száguldozott az országutakon, ám ráncokba szaladt a
homloka, ha tolatva kellett szűk helyekre beállni, vagy onnan kiállni.
Az első parkolói koccanását észre sem vette - legalábbis ezt állította,
amikor a szigorú szemöldökű szülők a bal hátsó sarkot díszítő
benyomódás okát firtatták. A pár hét múlva a bal hátsó ajtón mutatkozó
következő horpadást azzal magyarázta, hogy tele volt mind a két keze
szatyrokkal, ezért lábbal rúgta be az ajtót, ahogy a filmekben látta.
Idősödő, szívgyenge apja hosszan ordított ekkor, és idegességében
többször körbeszaladta a kertet, amit pedig az orvos szigorúan
megtiltott.
Újabb pár hét múltán egyszer hazatelefonált a leányka, hogy a
műszerfalon ég egy narancssárga szimbólum, ami talán egy motor alakját
mutatja, de ez persze csak tipp. Mi lehet a baj? Apja felvilágosította,
hogy az a csekkendzsin visszajelző, ami azt hivatott a sofőr tudtára
adni, hogy gond van a motorral. A telefonos kérdezz-felelekből
kiderült, a motor nem köhög, nem gyenge, nem akadozik, a kocsi megy,
mint máskor. Így a gyerek pár napig így járt a guppival, a kis
narancssárga lámpa hol égett, hol nem.
A kocsit bejelentették a szerelőhöz, előtte a fater elszaladt
lemosatni. A szép fehér szín ugyanis már csak nyomokban látszott az út
pora és sara alatt, a leányka a zsebpénzéből nem volt hajlandó
mosatásra költeni, a mosáshoz pedig nem érezte magát motiváltnak,
különben sem volt ideje, érettségire készült keményen. Az apa ment a
mosó felé az aranyló nyári délutánban, látja ám hogy hopp, egyszercsak
kigyullad a check engine. Nézi a műszereket: a hőfokmérő már a piros
tartományban ballagott, lassan de biztosan haladva a skála vége
felé.
Bekanyarodott a benzinkúthoz gyorsan, és megitatta a kiszáradás
szélére jutott jószágot: másfél liter desztillált víz csúszott bele a
hűtőrendszerbe, mire elérte a megfelelő szintet. Az esetből sajnos két
dologra is lehetett következtetni. Az egyik, hogy alighanem hengerfejes
a kis motor. A másik, hogy a több nyelvvizsgás, világirodalmilag igen
tájékozott bölcsészkének nem volt annyi esze, hogy időnként
rápillantott volna a hőfokmérőre, amit nem azért szereltek oda szorgos
koreai kezek, hogy sötétben jobban nézzen ki a műszerfal.
Az utántöltéssel a motorforralási projekt egy időre lezárult, de a
megpróbáltatások folytatódtak. Ismét a szerencsétlen bal hátsó ajtó
volt az áldozat, amin rejtélyes módon kéttenyérnyi benyomódás
keletkezett. A leányka azt állította, egy öreg, kalapos suzukis fantom
tolatott neki egy áruházi parkolóban, majd szó nélkül elhajtott, ő meg
csak ült a kocsiban csodálkozva, hogy nahát, mik vannak. A sztorinak
némiképp ellentmondani látszott a sérülés természete.
A benyomódáson nem volt a másik autóról származó festéknyom, erős
karistolások mutatkoztak viszont, ami arra utalt, hogy valami
betonoszlopot vagy kapubejárót csókoltak meg vele. A hosszasan
vitatkozó apa és lánya a tizedik menetben arra a kompromisszumra
jutott, hogy alighanem egy parkolóházból kihajtva történt a malőr, bár
a kis hercegnő ezúttal is fenntartotta, hogy ő nem vett észre az
egészből semmit.
Mielőtt a gyerek magát és a guppit alaposabban leamortizálta volna,
szerencsére elkezdődött az egyetem, így messzire került az autótól, és
a kis Matiz némi pihenőhöz jutott. Alig negyvenezer kilométer van
benne, de úgy néz ki, mint ami legalább százötvenet futott. Nem túl
nagy erőfeszítéssel pipec állapotra lehetne hozni, hiszen belseje mint
az új, a többi meg javítható. Csak kérdés, hogy megéri-e jó pénzért
kilakatoltatni és lefestetni, hiszen semmi sem garantálja, hogy a kis
hercegnő tíz hónap kihagyás után jövő nyáron jobban fogja érezni a
tolatást, és ügyesebben manőverezik majd a parkolóházak szűk
járataiban.
Véleményét elmondaná másoknak is a témáról?
Tegye meg a publikáció
blogposztján !
A tanulság nyilvánvaló: ha egy autót nők használnak, még nem
garancia semmire az égvilágon. De ez önmagában nem baj, hiszen aki
használt autót vesz, úgyis megnézeti ismerős, megbízható szerelővel,
beméreti szakszervizben, mielőtt akár férfiembertől, akár
hölgytulajdonostól megvásárolja. Ugye?
