hirdetés

Első nehézségünk a találkozási hely azonosításával akadt. A gyárban
ugyanis az óriási,
sajtótájékoztatót hirdető zászló ellenére sem tudta senki, hol is
történik majd valami. Azt pedig végképp nem, hogy amikor az a
valami történik, lesznek-e újságírók is a közelben. Így a bejáratot
jelképező drótkerítés előtt álldogálva vártuk a megváltó ihletet,
miközben megérkezett egy feketére festett, fehér Security feliratú Kia
Picanto, három jól megtermett szekuriti emberrel. Ekkor már egész közel
jártunk a megoldáshoz, bár sokkal többet ők sem tudtak a dologról, ami
azért is különös, mert később ez az autó és az őrök egyike volt a
gyárlátogató buszok felvezetője, de végre legalább telefonálni
kezdtek.

Rövidesen kiderült, valóban ez a Kia gyár - amit mondjuk sejtettünk -,
de megkértek, hogy
először a Kia oktatási központjában tegyük tiszteletünket, ami a
gyárhoz hasonlóan a főút menti zöld mezőre épült, onnan mintegy másfél
kilométerre. Ettől kezdve könnyű dolgunk volt. Egyik autónkat a VIP
parkolóban hátrahagyva siettünk a kijelölt helyszínre, ahol piros-fehér
hostess lányok sorfala fogadott minket.

Az első pár mosolygós fénykép készítése közben még nem is sejtettem,
hogy nemsokára ezek az angyalok ördöggé változnak át, és szárnyaik
helyett a homlokukra nőtt szarvakkal böködve terelnek majd az általuk
kijelölt helyes irányba, miközben gyakran ismételgetik:
Don't separate!

Pedig én isten bizony nem akartam szeparálódni, legalábbis ekkor még
nem. Rövid köszöntő után elindultunk a gyárba, ahol először a Sportage
hobbi-terepjárót és
az egyelőre még név nélküli, a Ceratót leváltani készülő ED-t
gyártják majd. ED, mint European Design, vagy valami ilyesmi, mert
állítólag ez az autó már európai mérnökök keze munkája alapján készül
majd a szalagokon, amikor párizsi szalon után beindul a gyártása.

Ennek tudatában először a motor-összeszerelő üzem makulátlan
tisztaságába léptünk be. Furcsa volt a csend, ami fogadott, és hiába a
plafonról lógó óriási számlálókon díszelgő nullák,
ekkor még mindig azt hittem, igazi gyárlátogatásban lesz
részünk. A koreaiak közé vegyült szlovák munkások sorfala közt
elhaladva vadul tapsoltak nekünk, ami azért érdekes, mivel ők építették
a gyárat, így ha valakinek, hát nekik járna a taps.

Mi ennél sokkal neveletlenebbek voltunk és nem tapsoltunk, csak
körbenéztünk volna kissé. Az legalább kiderült, hogy
a Kia új 1,5-ös dízelmotorját is itt fogják összeszerelni,
amihez a hüvely koreából érkezik, Németországon keresztül, ahol a
blokkot öntik köré. Végül Zsolnán, a helyben készült hengerfejel
kiegészülve áll majd össze működőképessé a könnyűfém szerkezet.

Így hát természetes volt, hogy lelkes szlovák munkások makulátlan
ruhában csavarozták a hengerfejet, dugdosták a szelepeket, nem
kapkodva, nyugodtan tűrve, hogy fényképezzük őket.
Eközben ért minket a piros-fehér ruhás boszorkányok első
támadása. A kamera elé állva, fennhangon szólongatva lökdöstek
minket tovább, mikor megálltunk egy pillanatra, amit ekkor még csak
viccnek, egyszeri túlkapásnak gondoltunk. De nem. Ahogy végig haladtunk
a félkész blokkok és hegyekbe halmozott főtengelyek makulátlan kupacai
közt, egyre inkább nőtt bennem a gyanú, hogy itt egyelőre még nem
készül semmi, itt csak nekünk színészkednek.

És valóban, ahogy a következő, sokkal nagyobb épületben
megfigyelhettem,
a hangosan dübörgő ötfázisú présgép rögtön leállt, ahogy
túlhaladtunk rajta, miközben vérengző tekintetű hostessek állták
útját a visszafordulásnak, a különböző kitérő utakat pedig kedves, de
határozott koreaiak torlaszolták el. Így haladtunk el futva sok-sok
ABB, Kuka és Hyundai gyártmányú robot és pár embernek tűnő valami
mellett, akik hátán a felirat arról tanúskodott, hogy ők is Hyundai
Robotok voltak. Ezek a koreaiak már tudnak valamit, élő szövet a fém
vázon, gondoltam. De sajnos sokáig nem nézelődhettem. Don't separate,
hangzott őrzőmtől, és máris tovább lökdöstek.

Kicsit féltem, hogy úgy végzem, mint Radnóti, egy árokban, az
erőltetett menettől kimerülten. De szerencsére újabb pihenő
következett, az optikai lemezforma-ellenőrző gép előtt. Itt lopva
körülnéztem, de a rám szegeződő tekintetekből azonnal kiolvastam, hogy
nem ajánlatos a sárga vonal közelébe mennem.

Büntetendő szóvicc

KIA-gyárlátogatás Szlovákiában

Ekkor felfedeztem egy ismerőst.
A bejáratnál megismert kopasz biztonsági is velünk volt már.
Rendesen surranóban és egy Security feliratú protektoros mellényben,
amire biztos azért volt szüksége, hogy ha dulakodás közben elesnénk és
ő kerülne alulra, az se fájjon neki.

Dulakodni csak a hostessek dulakodtak, nekik viszont nem volt
protektoruk. Ellenben gyorsan
továbbtereltek a hegesztőrészleghez, ahol természetesen nem
hegesztett senki. Ekkor kezdtem rájöni a technikára. Minden fázisba
bekészítettek előre egy, kettő vagy három, a fázisra jellemző állapotú
munkadarabot.

A szlovák munkások jól nevelten álltak a szalagok mellett és a gépek
előtt, várva érkezésünket.
Amint látótávolságba kerültünk, beindult a munka, lelkes
termelésbe fogtak a gépek, majd mikor szigorú tempóban tovább
özönlöttünk, a futószalag halk kattanással leállt, miután csak a
mosolygó munkások maradtak hátra. Mert mi eközben továbbra sem
szeparálódhattunk.

Már majdnem az üzem felén átrohantunk, amikor fémhálós lépcsőn
vezetett fel utunk a felsőbb szintre,
ahol aztán csak úgy hullottak őrzőink tűsarkai. Ekkor ugyan
kicsit megsajnáltam őket, bár életemben először úgy éreztem, hogy
lassan tettlegességig fajul a viszony köztem és egy csapat fiatal
huszonéves lány közt.

Egyelőre még kérdéses volt, ők ütnek előbb, vagy én.
Közben jólnevelten tovább futottunk. Néha jegyzeteiket lapozgató
tanácstalan mérnökök mellett vitt utunk, akik a vezérlőelektronikákat
igyekeztek programozni. Egyszer elszaladtunk egy galvanizáló kamra
mellett is, majd nemsokára megérkeztünk a fényező üzembe.

Itt ért az első kellemes meglepetés. Fiatal szlovák anyuka nyomta a
polírpasztát a bekészített Sportage motorháztetőre, miközben néha lopva
felénk pillantott, fényképezzük-e. Így haladtunk el a futómű-, a
műszerfal- és a kipufogó-felszerelők mellett, amikor
teljesen véletlenül egy ablak mögött elmaszkírozott ED-re lettem
figyelmes. Ahogy felemeltem a fényképezőgépem, a gyáriak még
kivártak egy pillanatra, legyen esélyem lenyomni a gombot, majd futva
jöttek, kiabálva, hogy ne, ezt nem fényképezhetjük. De a függönyt azért
nem húzták be.

Ezután teljesen véletlenül bevezettek minket egy helyiségbe, ahol
elmondásuk szerint valamiféle tesztelés folyt, de minő meglepetés: az
ajtó mellett kettő, a korábbihoz hasonlóan álcázott ED is állt.
Megállapítottam, hogy
a Kia mérnökei jobb mérnökök, mint színészek, ahogy megpróbálták
útját állni ötven újságíró fényképezőgépének.

De ha ez nem lett volna elég, a helyiségen még oldalablakok is
voltak. Véletlenek nincsenek, én sem vagyok kém, mégis
úgy sejtem, a legtöbb kémfotó valahogy így készülhet, a gyáriak
engedékeny tiltakozása mellett. Az az igazság, hogy a hostessek
tulajdonképpen jobban védték a terepet a kémektől, mert amint megálltam
fotózni, újra felhangzott az ismert mondat.

Szerencsére ezzel a végére is értünk. Kifelé még lencsevégre kaptam
két szőke, fiatal lányt.
Egyikük a motortakaró műanyag pakolásból mosolygott felém, míg
másikuk a traktorista lányok szellemét idézve targoncaülésből örült
sikerének. Ő legalább őszintén mosolygott, miközben fegyőröm
féltékenyen továbbtaszajtott, utat mutatva nekem, egyenesen előre. De
kiérve újra a szabadság levegőjét szívhattam, formás ördögeink pedig
ismét angyallá változtak, ahogy mostanában a Kiák is egyre inkább
autóvá alakulnak át.

Szép a szlovák gyár, fejlett a technika. Bár
kissé több emberi munkaerőt alkalmaznak, mint a nyugatabbra fekvő
üzemekben, de ez könnyen betudható az alacsonyabb béreknek és a
környék munkaerőhelyzetének javításáért tett erőfeszítéseknek. Végül is
erre, minél több munkahelyre van szüksége Szlovákiának, bár
Esztergomban a Suzukinál is szinte csak szlovák munkások dolgoznak.

Mégis valahogy szívesebben jöttem volna akkor, amikor már beindult a
termelés.
Ha kevesebbet is mutattak volna, valahogy jobban elhiszem az
egészet. Különösen hiányzott, hogy nem láttam Dzurindát kigördülni
az első szlovák Kiával. Még azt sem bántam volna, ha igazából nem is az
az első. Azóta sem merek szeparálódni.