Írtunk már éppen eleget a magyar gépjármű-vizsgarendszer poroszosan oroszos rendszeréről, az egymás hátát lapogató össznépi drúzsba és a szörnyűséges szigor átláthatatlan szövevényéről. Kötelező ennek így működnie? Rosenheimben jártunk egy német tulajdonú Mercedes-Benz CL500-assal.
Most, ahogy egy hét elmúltával próbálom felidézni a sztorit, az
egészből elsőre az angyali, szinte Jacques Tati-filmekbe illő
nyugodtság ugrik be. Semmi görcsölés, profi szakemberek teszik profin
a dolgukat egy profi óriásműhelyben. A profizmusból
a recepciós csaj ugyanúgy kiveszi a részét, mint
a számítógépes emissziómérő berendezést kezelő régi mester.
Másodiknak az udvariasság rémlik. „Szeretnénk, hogy Ön egy percig se
érezze, hogy akár egy felesleges percet elloptunk a drága
idejéből. Azt a fél-egy órát, amit erre a szükséges, és
esetleg az Ön számára rosszkor esedékessé váló ellenőrzésre mégis el
kellett pazarolnia, reméljük, kellemesen sikerül eltöltenie nálunk” –
lehetne a mottója egy ilyen német vizsgaállomásnak. Volt elég
tábla kifüggesztve, lehet, hogy akadt hasonló szövegű is, nem tudtam
mindent végigolvasni, túl hamar vége lett a vizsgáztatásnak.
Aki magyar betoppan egy német vizsgaállomásra,
a szervezettségnél és az óriási rutinnál csak az ott dolgozók
kedvessége hagy benne mélyebb nyomot. Egészen valószerűtlen az egész.
Adott a hatósági szerv, amely rendkívül felelősségteljes munkát
végez a világ egyik legprecízebbikeként számon tartott országban.
Ennek ellenére pillanatra sem ugrik be kapcsán a magasra ívelő,
nagy címeres tányérsapkák képe, nincsenek pattogó vezényszavak torz
megafonokból, elmarad az eljárást elszenvedők részéről a reszkető
alázat. Éppen fordítva: a rosenheimi bázishoz képest éppen
a Mozaik utca tűnik fel egy 1943-as berlini kaszárnya képében.
Meglepő, mi?
A száraz tények is érdekesek. S. Laci barátom felhívott egyik nap,
hogy van nála éppen egy német úriember által rábízott, a késő
tavasztól a kora őszi időszakig rendszerint Magyarországon
tartózkodó, általa karbantartott 1996-os Mercedes-Benz CL500. Ennek az
autónak épp lejárt a vizsgája, viszik ki mindjárt Rosenheimbe H.
Lacival (aki egyébként folyékony német), nem akarok-e velük tartani.
Hát hogy a pékbe ne.
Így kerültem egy Bálna-kupé illatos bőrülésére hajnali négykor egy
XXII. kerületi udvarban. A fél hármas kelés miatt már ott átkoztam
a pillanatot, amikor rábólintottam a dologra – Laci jó
politikus módjára csak két nappal az egész előtt közölte velem, mikor
indulunk, máskülönben biztosan nem rángat bele ebbe az
öninkvizícióba.
Bálnában jó utazni hátul. Kupé Bálnában már kevésbé. Azért ültem
a vendégülésre, mert részben reméltem, hogy tudok majd pár órát
aludni, részben pedig dolgozni szerettem volna – utóbbi hazafelé
valamennyire sikerült, azt hiszem, az RX-7-es cikk egy szeletét akkor
szültem meg.
Igazságtalanság lenne a Bálna-kupét azzal vádolni, hogy hátul
szűk (de tényleg az), egyszerűen csak elkezdtünk egy témát az M0-n, és
a kitérőkkel együtt a német vizsgabázison fejeztük be. Egy
halom autóőrült egymás között – nagyon is optimista voltam, amikor azt
hittem, alvásra is lesz alkalom.
Hatszáztizenöt a kilométer Rosenheim szívéig,
a szabályokat mindvégig betartva, egy kisebb kávézás és egy jó
tízórai beiktatásával (a kötelező Bockwurst mit Senf und Brezel,
mennyei) fél tizenkettőre ott voltunk. H. Laci kicsit aggódott, mert az
első gumik sebességindexe éppen határon volt az autóhoz. Meg ez
a tizenhárom éves kor sem jó ómen. Németországban az ilyen kocsi
már kezd öregecske lenni, de ezeket Magyarországon is előszeretettel
szívatja a vizsgabázis népe – én reflexből utóbbi miatt drukkoltam
kicsit.
Megálltunk a csaknem üres placcon, mint valami kokóért érkezett
maffiózók a hamburgi kikötőben. A hajókürtök visszhangját is
hallani véltem, pillanatra még eszembe is jutott, hogy nem hagytuk-e
otthon az aktatáskát az anyaggal. Persze hülyeség mindez,
a 140-est már kinőtte AZ a gárda, a típus éppen
mostanában lép át megbecsült youngtimer státusba. Persze csak az, ami
szép. Ez például olyan. Szűk 98 ezer kilométer, újszerűség,
Mercedes-illat, fullextra. Szuper kocsika, imádom, amikor kéttonnás,
benga monstrumokat óvodás módon becéznek. Mondjuk inkább korrekt
birodalmi rombolónak.
Itt érdemes megpihenni egy pillanatra, addig elmondom, milyen
előkészületek kellettek a vizsgára jelentkezéshez. Khm, semmilyen.
Azt mondták, mehetünk, amikor kedvünk tartja, ezek és ezek
a nyitva tartási idők.
– Milyen meghatalmazás kell a tulajdonostól a vizsgához? –
kérdezte Laci.
– Semmilyen, hozzák az autót, megvizsgáljuk, ha rendben van,
adjuk az új engedélyt – logikus is, miért fájna bárkinek, ha valaki
más, akár merő véletlenségből levizsgáztatja a kocsiját. Én
mondjuk biztosan nem vágnám pofán szögekkel kivert baseballütővel azt,
aki egyik nap beállítana a Kawasakim két évre érvényesített
forgalmi engedélyével. Bár lehet, hogy csak nem vagyok elég harcias.
– De mi azért szeretnénk bejelentkezni, csak hogy biztosan legyen
helyünk, messziről jövünk – próbálkozott valamelyik Laci még az időpont
előtt.
– Hely mindig van, nyugodtan jöjjenek, sajnos nem áll módunkban
bejelentkezéseket rögzíteni. De higgyék el, nagyon hamar sorra kerülnek
– jött a válasz.
Höhö. Hiszi a piszi.
Nem tudom, ki az a piszi, remélem, egyszer majd bemutatnak
bennünket egymásnak, már sokat hallottam az úriemberről, de ez
alkalommal egyszer igazán elhihette volna. Még leparkoláskor csak egy
tipikus, németliláskék Polo befele indult éppen a hangárba, de
mire végeztünk a bejelentkezéssel, már új matricát kapott, és
kigurult. Addigra nulla, azaz áthúzott "O" betű, tehát egészen pontosan
zérus kuncsaft várt előttünk.
Egy párhuzamban vizsgáztatott motor éppen készen lett (jó kopott
gépe volt, kicsit lezúzva, de a kipufogója, lámpái, gumijai
rendben voltak, ez mind látszott, illetve hallatszott), de ő külön cég.
Közben kiderült az is, hogy a német vizsga nem napos pontosságú,
hanem hónapos. A lejárati ideje az a hónap, amilyen dátum
a kocsi papírjában szerepel.
Gondoljanak csak bele, mi ennek az előnye. Teszem azt, valakinek
tíz-tizenöt évig megvan az autója. Mivel senki nem szeret érvényes
műszaki engedély nélkül flangálni, kétévente mindig egyre korábban
viszi műszakira a gépet, a pontos napot nehéz eltalálni,
pláne, hogy az ünnepnapok, hétvégék, egyéb teendők is közbeszólnak. Az
évek során folyamatosan csúszik tehát visszafelé az időpont,
a megvételkor még kényelmes, tavaszi vizsga pár év múlva már
a latyakos télben zajlik.
Ezzel szemben a németnek ott szerepel a forgalmiban
dátumként, mondjuk a 03.18. Ebből tudja, hogy március elsejétől
harmincegyedikéig bármikor beállíthat a vizsgaállomásra, mert
mindenképpen márciusi marad a vizsgája. Nem stresszel, hiszen egy
hónap húsz-huszonkét munkanapjából mindig ki tud választani egy
alkalmasat.
A recepciós leányzó maga volt a megtestesült bűbáj. Nem tudom,
a Mozaikban valahogy már a bejelentkezéskor kicsit bekúszik
az ember szívébe a rettegés, a súlyos plexiablak mögött
méterekre ülő irodisták szemmel láthatólag úgy kezelik a papírjait
benyújtó ügyfelet, mintha éppen kiderült volna róla: próbálták
eltakarítani, de a Cillit nem mosta le, ám semmi vész, nem kell
tőle tartani, mert ő nem az a fajta vízkő, amelyikben megülnek
a mikrobák.
Ellenben Rosenheimben. Furcsa arcszőrzetű, tolmácsra szoruló
társaságunkat a legnagyobb természetességgel fogadták. Tisztáztuk,
hogy igen, kell zöldkártya is, tehát 87 euró lesz a befizetendő
összeg. Semmi papírtöltögetés, semmi várakozás, Németországban valahogy
még a HP nyomtatók is tízszeres sebességgel ketyegnek az
ugyanolyan magyarokhoz képest.
Aztán a nyitott pult mögött ülő csaj igencsak zavarba jött,
mert H. Laci 500 euróssal akart fizetni. Mint kiderült, az állomáson
nincs pénzvizsgáló készülék, nem fogadhatja el. De láthatóan szörnyen
restellte a dolgot, még ilyet, a kuncsaft fizetni szeretne,
és éppen ő gördít akadályokat. Aztán került elő kisebb pénz, számla
rendeződött, közben H. Laci a pulton álló cukorkás bödön felé
pislogott laposakat.
„Vegyenek csak belőle, nagyon finom!” – kétségkívül örült
a leányzó, hogy végre valami jót is tehet velünk. – „Vigyenek
többet, mindannyian, nagyon jó! A termosz pedig ott áll
a szemközti asztalon, egész tűrhető a kávé, találnak poharat
is!” Lám-lám, így kenyerezik, jobban mondva cukorkázzák le az embert
a német vizsgaállomásokon.
Már szinte hiányozni kezdett a Vas Gereben utca csodálatos
infrastruktúrája, rózsaszín, ölelő akolmelege. Vicceltem, hát.
11:39-kor lépdeltünk az autóhoz a papírokkal, S. Laci
kényelmesen átmanőverezett az 5. sorra, a környezetvédelmisre,
a tényleges vizsgálat 11:45-kor kezdődött, de akkor már benne volt
a szonda a kipufogóban. Kicsit szenvedett a szaki, mert
elsőre nem talált fordulatszámjelet, de aztán megoldotta. Magyarázta
is, miért nem sikerült elsőre, láthatóan zavarta a dolog, ennél
rutinosabb róka ő. Aztán járatta így, járatta úgy, rátette
a fogyasztókat alapjárati üzemben, majd matrica fel, részéről
11:54-re készen állt a Merdzsó, környezetvédelmi plakett
kipipálva. Eddiglen ez kilenc perc, nettó.
A procedúra legnagyobb szívatása vette kezdetét. Ez abból állt, hogy
S. Lacinak ki kellett hajtania a hangárból, amihez a jobb
karjával D-be kellett tennie a váltót, jobb lábával le kellett
nyomnia a gázpedált, rámennie az utcára, közben az útviszonyoknak
megfelelően forgatnia kellett a kormányt (két kézzel!), majd
amikor megkerülte az épületet, működésbe kellett hoznia a féket
a középső pedállal, hogy ugyanott megálljon, ahol először letettük
a kocsit, megvárandó a következő szakit. Másfél súlyos perc
elpazarolva az életünkből, Lacin szinte láttuk e kínzás nyomait. Aztán
persze még a kulcsot is el kellett fordítania, hogy leálljon
a motor, a kiszállás tortúrájáról nem is beszélve.
Elviselhetetlen, remélem, érzik.
Kint egy fiatal bajnok végignézte a számokat, majd mehetett be
vizsgázni a CL500. 12:03 ekkor az idő, ajjaj, ennyi idő alatt
otthon már talán túl is lettem volna az ízcsökkentett kávén
a Mozaik-iroda előtti büfében.
Emelintés, pajszerolás, guminézés, aztán fékgörgőzés, majd dudálás,
világítás. Hopp, a fényszórók Kínába világítanak, lefelé. Nem jó
ez így. Mit gondolnak, a mester emiatt kivágja az autót
a vizsgán? Á, dehogy, nem itthon vagyunk. Mosolyogva ellibben
a szerszámos ládához, elővesz egy T-kulcsot, tekerget. Beállítja
a fényszórót, miért ne tenné, hiszen keze van, szerszáma szintúgy,
a gép ott van az orra előtt, beizzítva. Neki ez fél perc,
a kuncsaftnak újabb fél nap lenne, mire eljutna szervizbe. Most
akkor tényleg jobb lenne, ha kivágná?
12:13, az autó kigördül a sorról, készen vagyunk.
11:31-kor gurultunk be a parkolóba, a szó szoros
értelmében vett vizsgáztatás-környezetvédelmi ellenőrzés 11:45–kor
kezdődött, 28 perccel ezelőtt. Mindent alaposan átnéztek, még szereltek
is kicsit az autón. Sőt, arra is jutott kapacitásuk, hogy mi,
a gyanús idegenek is embernek, megbecsült vendégnek érezhessük
magunkat. Szívesen megkérdeznék egy bolgárt, hogyan mentek neki
a dolgok a békéscsabai állomáson, amikor megbízásból egy
magyar autóját vizsgáztatta. Például, hogy kapott-e kávét, tömték-e
cukorral.
Az is lehet, hogy az elmúlt hetekben borzalmasan szigorú
ellenőrzések zajlottak a német vizsgabázisokon, s ezekről mi nem
értesültünk. Az is megeshet, hogy kifogtunk egy csupa aranyos
szakemberekből álló turnust. Uram bocsá', tudok olyan
összeesküvés-elméletet is gyártani (magyarként ebben profi vagyok),
hogy a recesszió miatt egy csomó német letette a kocsiját, és
a vizsgabázisok a saját, szerény módszereikkel próbálják
visszacsábítani autóikhoz az autósokat, emiatt e nagy humánum.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak
is?
Tegye meg a publikáció
blogposztján !
De valami mégis azt súgja nekem, hogy arrafelé ez a norma.
A németek hatvan év alatt nagyon elfelejtették a hatalommal
való visszaélést. Mi háromszáz év alatt kiválóan megtanultuk.
