Nem tudom, ki az a piszi, remélem, egyszer majd bemutatnak bennünket egymásnak, már sokat hallottam az úriemberről, de ez alkalommal egyszer igazán elhihette volna. Még leparkoláskor csak egy tipikus, németliláskék Polo befele indult éppen a hangárba, de mire végeztünk a bejelentkezéssel, már új matricát kapott, és kigurult. Addigra nulla, azaz áthúzott "O" betű, tehát egészen pontosan zérus kuncsaft várt előttünk.

Egy párhuzamban vizsgáztatott motor éppen készen lett (jó kopott gépe volt, kicsit lezúzva, de a kipufogója, lámpái, gumijai rendben voltak, ez mind látszott, illetve hallatszott), de ő külön cég. Közben kiderült az is, hogy a német vizsga nem napos pontosságú, hanem hónapos. A lejárati ideje az a hónap, amilyen dátum a kocsi papírjában szerepel.

Gondoljanak csak bele, mi ennek az előnye. Teszem azt, valakinek tíz-tizenöt évig megvan az autója. Mivel senki nem szeret érvényes műszaki engedély nélkül flangálni, kétévente mindig egyre korábban viszi műszakira a gépet, a pontos napot nehéz eltalálni, pláne, hogy az ünnepnapok, hétvégék, egyéb teendők is közbeszólnak. Az évek során folyamatosan csúszik tehát visszafelé az időpont, a megvételkor még kényelmes, tavaszi vizsga pár év múlva már a latyakos télben zajlik.

Ezzel szemben a németnek ott szerepel a forgalmiban dátumként, mondjuk a 03.18. Ebből tudja, hogy március elsejétől harmincegyedikéig bármikor beállíthat a vizsgaállomásra, mert mindenképpen márciusi marad a vizsgája. Nem stresszel, hiszen egy hónap húsz-huszonkét munkanapjából mindig ki tud választani egy alkalmasat.

A recepciós leányzó maga volt a megtestesült bűbáj. Nem tudom, a Mozaikban valahogy már a bejelentkezéskor kicsit bekúszik az ember szívébe a rettegés, a súlyos plexiablak mögött méterekre ülő irodisták szemmel láthatólag úgy kezelik a papírjait benyújtó ügyfelet, mintha éppen kiderült volna róla: próbálták eltakarítani, de a Cillit nem mosta le, ám semmi vész, nem kell tőle tartani, mert ő nem az a fajta vízkő, amelyikben megülnek a mikrobák.

Ellenben Rosenheimben. Furcsa arcszőrzetű, tolmácsra szoruló társaságunkat a legnagyobb természetességgel fogadták. Tisztáztuk, hogy igen, kell zöldkártya is, tehát 87 euró lesz a befizetendő összeg. Semmi papírtöltögetés, semmi várakozás, Németországban valahogy még a HP nyomtatók is tízszeres sebességgel ketyegnek az ugyanolyan magyarokhoz képest.

Aztán a nyitott pult mögött ülő csaj igencsak zavarba jött, mert H. Laci 500 euróssal akart fizetni. Mint kiderült, az állomáson nincs pénzvizsgáló készülék, nem fogadhatja el. De láthatóan szörnyen restellte a dolgot, még ilyet, a kuncsaft fizetni szeretne, és éppen ő gördít akadályokat. Aztán került elő kisebb pénz, számla rendeződött, közben H. Laci a pulton álló cukorkás bödön felé pislogott laposakat.

„Vegyenek csak belőle, nagyon finom!” – kétségkívül örült a leányzó, hogy végre valami jót is tehet velünk. – „Vigyenek többet, mindannyian, nagyon jó! A termosz pedig ott áll a szemközti asztalon, egész tűrhető a kávé, találnak poharat is!” Lám-lám, így kenyerezik, jobban mondva cukorkázzák le az embert a német vizsgaállomásokon.

Már szinte hiányozni kezdett a Vas Gereben utca csodálatos infrastruktúrája, rózsaszín, ölelő akolmelege. Vicceltem, hát.

11:39-kor lépdeltünk az autóhoz a papírokkal, S. Laci kényelmesen átmanőverezett az 5. sorra, a környezetvédelmisre, a tényleges vizsgálat 11:45-kor kezdődött, de akkor már benne volt a szonda a kipufogóban. Kicsit szenvedett a szaki, mert elsőre nem talált fordulatszámjelet, de aztán megoldotta. Magyarázta is, miért nem sikerült elsőre, láthatóan zavarta a dolog, ennél rutinosabb róka ő. Aztán járatta így, járatta úgy, rátette a fogyasztókat alapjárati üzemben, majd matrica fel, részéről 11:54-re készen állt a Merdzsó, környezetvédelmi plakett kipipálva. Eddiglen ez kilenc perc, nettó.

A procedúra legnagyobb szívatása vette kezdetét. Ez abból állt, hogy S. Lacinak ki kellett hajtania a hangárból, amihez a jobb karjával D-be kellett tennie a váltót, jobb lábával le kellett nyomnia a gázpedált, rámennie az utcára, közben az útviszonyoknak megfelelően forgatnia kellett a kormányt (két kézzel!), majd amikor megkerülte az épületet, működésbe kellett hoznia a féket a középső pedállal, hogy ugyanott megálljon, ahol először letettük a kocsit, megvárandó a következő szakit. Másfél súlyos perc elpazarolva az életünkből, Lacin szinte láttuk e kínzás nyomait. Aztán persze még a kulcsot is el kellett fordítania, hogy leálljon a motor, a kiszállás tortúrájáról nem is beszélve. Elviselhetetlen, remélem, érzik.

Kint egy fiatal bajnok végignézte a számokat, majd mehetett be vizsgázni a CL500. 12:03 ekkor az idő, ajjaj, ennyi idő alatt otthon már talán túl is lettem volna az ízcsökkentett kávén a Mozaik-iroda előtti büfében.

Emelintés, pajszerolás, guminézés, aztán fékgörgőzés, majd dudálás, világítás. Hopp, a fényszórók Kínába világítanak, lefelé. Nem jó ez így. Mit gondolnak, a mester emiatt kivágja az autót a vizsgán? Á, dehogy, nem itthon vagyunk. Mosolyogva ellibben a szerszámos ládához, elővesz egy T-kulcsot, tekerget. Beállítja a fényszórót, miért ne tenné, hiszen keze van, szerszáma szintúgy, a gép ott van az orra előtt, beizzítva. Neki ez fél perc, a kuncsaftnak újabb fél nap lenne, mire eljutna szervizbe. Most akkor tényleg jobb lenne, ha kivágná?

12:13, az autó kigördül a sorról, készen vagyunk.

11:31-kor gurultunk be a parkolóba, a szó szoros értelmében vett vizsgáztatás-környezetvédelmi ellenőrzés 11:45–kor kezdődött, 28 perccel ezelőtt. Mindent alaposan átnéztek, még szereltek is kicsit az autón. Sőt, arra is jutott kapacitásuk, hogy mi, a gyanús idegenek is embernek, megbecsült vendégnek érezhessük magunkat. Szívesen megkérdeznék egy bolgárt, hogyan mentek neki a dolgok a békéscsabai állomáson, amikor megbízásból egy magyar autóját vizsgáztatta. Például, hogy kapott-e kávét, tömték-e cukorral.

Az is lehet, hogy az elmúlt hetekben borzalmasan szigorú ellenőrzések zajlottak a német vizsgabázisokon, s ezekről mi nem értesültünk. Az is megeshet, hogy kifogtunk egy csupa aranyos szakemberekből álló turnust. Uram bocsá', tudok olyan összeesküvés-elméletet is gyártani (magyarként ebben profi vagyok), hogy a recesszió miatt egy csomó német letette a kocsiját, és a vizsgabázisok a saját, szerény módszereikkel próbálják visszacsábítani autóikhoz az autósokat, emiatt e nagy humánum.

De valami mégis azt súgja nekem, hogy arrafelé ez a norma. A németek hatvan év alatt nagyon elfelejtették a hatalommal való visszaélést. Mi háromszáz év alatt kiválóan megtanultuk.