Ferrari csevapcsicsával

A huszonegyedik század embere már egyáltalán nem lát a szemével. Csak a fényképezőgépével. Az Oldtimer Expón minden látogató folyamatosan valami képrögzítő kütyüt emelt a magasba: ki kétszázszor háromszáz pixeles retro fényképezős mobilt, ki Nikon D2H-t termosznyi teleobjektívvel, ki pedig Hi8-as Sony videokamerát. Régi gépek néztek farkasszemet új gépekkel, autófényszórók üvegburái mindenütt objektívek frontlencséiből tükröződtek vissza, a human touch háttérbe szorult. Persze, ha már nem az övé, mindenki legalább a képét szerette volna hazavinni a kedvenc autóinak, és sokgigás memóriakártyák korában ezt valamennyivel, akár alkatrészenként is megpróbálhatta. Szinte ezt is lehetett - a Vasúttörténeti Park hatalmas, bal oldali csarnokában olyan szellősen elfért a százötven körüli autómennyiség (csak saccolás), hogy egész jól meg lehetett őket nézni minden oldalról.

Pedig ez komoly mennyiség. Olyan sok vén autó volt, amennyi egyszerre még sohasem szerepelt egyszerre veteránjármű-kiállításon Magyarországon. Inkább nem sorolom fel, mik voltak azok, akik nem tudtak elmenni, nézegessék a képeket, akik ott voltak, úgyis végigmazsolázták mindet. És valószínűleg nálam sokkal alaposabban. Én ugyanis, izé... Fotóztam.

Mindenesetre a rendezvény színvonala, mérete, nyugateurópaisága egészen mellbevágó volt. Akárhogy is kerülgetem a benyalást, el kell ismernem, hogy a Chronoswiss Classicet, a Mercedes-Benz Classic Csillagtúrát , a Mister Classicet bevezető, tehát a profi veteránversenyzést meghonosító Noszvai András és csapata, a Chronomoto a versenyek után ebben a statikus műfajban sem bírt mellényúlni.

Majdnem minden ismert veterános ott volt az expón: Varga Jenő, Valker Viktor, Berdó Levente, Szegvári Viktor, Pásztor Tamás, Muczán Gábor, Török Gábor, Sárvári Zoltán... Nem sorolom tovább a neveket, csak jelezem, hogy régi gyűjtőnek, restaurátornak, oldtimer-versenyzőnek egyformán fontos volt az ottlét. Őket egyébként arról lehetett megismerni, hogy a látogatókkal ellentétben nem fényképeztek, hanem beszélgettek. Kint a parkban a szokásos vasúttörténeti parkos dolgokat lehetett művelni: ment a sínautó, a kisvonat, aki akart, dízelmozdonyt vezethetett vagy ugrálhatott a légvárakban.

Az egy nagy és több kicsi lacikonyha azonban csak az Expo idejére települt a parkba. Mi a családdal közepes elvárásokkal a nagyot választottuk. A tűzdelt májat nem sütötték át eléggé, teljesen véres volt a közepe, a hagymás burgonyában mintegy fűszerként szénné égett legyeket kerülgettünk a villával, viszont a pulykamell alapú rablóhús után a legmarconább veteránautó-nepper is megnyalta volna a tíz ujját.

Meg aztán vasárnap volt oldtimer-aukció is. A kiállított húsz valódi veteránautó szinte mindegyikének olyan magasra tették a kikiáltási árát, amennyit optimális esetben valami monumentális balek talán megadott volna érte egy beszívott pillanatában. Ezért egy sem ment el. Nahát, érdekes.

Viszont egy harmincas évekbeli, restaurálandó pedálos lemezautót bőven százezer forint fölött ütöttek le, és az erősen hiányos, 1940 körüli Csepel 100L kismotor, hátsó kerék, sárvédő nélkül 1,6 millió forintért talált új gazdát. Magyarázza a magas árat, hogy az igazán barázdás arcú szakik is csak összesen két ilyenről tudnak Magyarországon. De azért mégiscsak egy rozsdás, alig pár kilós, Komár moped-szerű dolgot kell elképzelni, még ha magyar és lemezvázas is. Ennyiért meg volt makulátlanra restaurált, B oszlop nélküli Opel Rekord C kupé. Hm.

Jövőre állítólag még nagyobb, még színesebb, még gazdagabb, még szagosabb lesz a II. Oldtimer Expo. De így is jó volt. Mindenesetre jól teszik, ha gondolnak rá: jövőre nagyobb memóriakártya kell a gépbe.